„A ki a nagyobb közöttetek”
Dieter F. Uchtdorf elnök
második tanácsos az Első Elnökségben
Isten legnagyobb jutalmát azok fogják elnyerni, akik úgy szolgálnak, hogy nem várnak érte jutalmat.
Kedves fivéreim, drága barátaim, nagyon hálás vagyok, hogy itt lehetek veletek ezen az inspiráló világméretű papsági gyűlésen. Monson elnök, köszönjük üzenetedet és áldásodat! Mindig a szívünkbe hatolnak iránymutató, tanácsadó és bölcs szavaid. Szeretünk és támogatunk téged, és mindig imádkozunk érted. Valóban az Úr prófétája vagy. A mi elnökünk vagy. Támogatunk és szeretünk téged.
Közel két évtizeddel ezelőtt szentelték fel a Spanyolországi Madrid templomot, amely aztán megkezdte szolgálatát az Úr szent házaként. Harriet és én jól emlékszünk erre, mivel akkoriban épp az Európa Terület Elnökségében szolgáltam. Sok más emberrel együtt számtalan órát töltöttünk a felszentelést megelőző események részleteinek megtervezésével és megszervezésével.
A felszentelés idejének közeledtével feltűnt, hogy még nem is kaptam meghívót az eseményre. Ez elég váratlanul ért. Elvégre területi elnökként nagy szerepet játszottam ebben a templomi projektben, amelyet némiképp magaménak is éreztem.
Megkérdeztem Harriettől, ő látta-e a meghívót. Nemmel felelt.
Napok teltek el, aggodalmam pedig egyre fokozódott. Azon tűnődtem, vajon elkeveredett-e valahová a meghívónk – lehetséges, hogy a kanapé párnái közt bújt meg? Talán összefogtuk a levélszeméttel és kidobtuk? A szomszédainknak volt egy minden lében kanál macskája – most már őt is gyanús szemmel méregettem.
Végezetül aztán kénytelen voltam elismerni a tényt: nem hívtak meg.
De hogyan történhetett ez? Talán valamivel megbántottam valakit? Lehet, hogy valaki azt feltételezte, hogy úgysem utaznánk el olyan messzire? Megfeledkeztek rólam?
Idővel rájöttem, hogy az efféle gondolkodás olyan helyre vezet, ahol nem szeretnék hosszasan időzni.
Harriet és én emlékeztettük magunkat, hogy a templom felszentelése nem rólunk szól. Nem arról szól, hogy ki érdemli meg, hogy meghívják, és ki nem. És nem is az érzéseinkről vagy a jogosultság érzetéről.
Arról szól, hogy felszentelésre kerül egy szent építmény, a Magasságos Isten egy temploma. Az örvendezés napja volt ez a spanyolországi egyháztagok számára.
Ha meghívtak volna, nagy örömmel részt vettem volna. De ha nem is hívnak meg, örömöm akkor se lehetne teljesebb. Harriet és én együtt örülnénk a távolból a barátainkkal, szeretett fivéreinkkel és nőtestvéreinkkel. Épp olyan lelkesen dicsőítenénk Istent ezért a csodálatos áldásért a frankfurti otthonunkból, mint Madridban.
Mennydörgés fiai
A Jézus által elhívott és elrendelt Tizenkettő között volt egy testvérpár, Jakab és János. Emlékeztek, milyen nevet adott nekik Jézus?
Boanerges, vagyis mennydörgés fiai.1
Az ember nem kap efféle becenevet valamilyen érdekes háttértörténet nélkül. Sajnos azonban a szentírások nem fűznek magyarázatot a név eredetéhez. Ennek ellenére némiképp azért bepillantást nyerünk Jakab és János jellemébe. Ugyanez a testvérpár volt az, akik tüzet akartak lehívni az égből egy samáriai falura, mert nem fogadták be őket magukhoz.2
Jakab és János halászok voltak – egy kicsit talán faragatlanok –, de úgy vélem, igen jól ismerték a természeti elemeket. Annyi bizonyos, hogy nem a szavak emberei voltak.
Egy alkalommal, amikor a Szabadító az utolsó jeruzsálemi útjára készült, Jakab és János különleges kéréssel álltak elé – amely méltó volt becenevükhöz.
Ezt mondták: „Szeretnénk, ha megtennéd értünk, bármit kérünk is.”
Úgy képzelem, Jézus rájuk mosolygott, miközben így felelt: „Mit kívántok?”
„Add meg nékünk, hogy egyikünk jobb kezed felől, másikunk pedig bal kezed felől üljön a te dicsőségedben.”
A Szabadító azt felelte nekik, hogy gondolják át jobban, mit is kérnek, majd ezt mondta: „az én jobb és bal kezem felől való ülést nem az én dolgom megadni, hanem azoké lesz az, a kiknek elkészíttetett”.3
Más szavakkal: nem tehetünk szert dicsőségre a mennyek királyságában azzal, hogy lobbizunk érte. Nem is egy üzleti ebédnek köszönhetően nyerünk bebocsátást az örök dicsőségbe.
Amikor a többi tíz apostol hallott a mennydörgés fiainak e kéréséről, nem voltak kimondottan boldogok miatta. Jézus tudta, hogy fogytán az ideje, és bizonyára aggasztotta, amikor viszályt látott azok között, akik folytatják majd az Ő munkáját.
Beszélt a Tizenkettőnek a hatalom természetéről és arról, hogy milyen hatással van azokra, akik törekednek rá és birtokolják azt. „A világ befolyásos emberei – mondta – arra használják hatalmi pozíciójukat, hogy uralkodjanak másokon.”
Szinte látom magam előtt, ahogy a Szabadító végtelen szeretettel tekint végig e hithű és hívő tanítványok arcán. Szinte hallom esdeklő hangját: „De nem így lesz közöttetek; hanem, a ki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; És a ki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen”4.
Isten királyságában a nagyság és a vezetés azt jelenti, hogy a maguk valójában látunk másokat – ahogyan Isten látja őket –, majd pedig kezünket kinyújtva szolgáljuk őket. Azt jelenti, hogy örvendezünk a boldogokkal, könnyezünk a gyászolókkal, felemeljük a csüggedőket, és szeretjük felebarátainkat, ahogyan Krisztus szeret minket. A Szabadító szereti Isten minden gyermekét, azok társadalomgazdasági körülményeitől, etnikumától, vallásától, anyanyelvétől, politikai beállítottságától vagy más csoportba tartozásától függetlenül. Nekünk is így kellene tennünk!
Isten legnagyobb jutalmát azok fogják elnyerni, akik úgy szolgálnak, hogy nem várnak érte jutalmat. Azok, akik harsonaszó nélkül nyújtanak szolgálatot; akik csendben keresik mások megsegítésének módjait; akik egyszerűen azért szolgálnak másokat, mert szeretik Istent és Isten gyermekeit.5
Ne szálljon a fejedbe!
Nem sokkal azután, hogy elhívtak általános felhatalmazottnak, abban a kiváltságban volt részem, hogy elkísérhettem James E. Faust elnököt egy cövek újraszervezésére. Miközben a gyönyörű dél-utah-i vidék felé vezettem, Faust elnök volt olyan kedves, hogy az időt kihasználva tanított engem. Az egyik tanítását soha nem fogom elfelejteni. Ezt mondta: „Az egyháztagok szívélyesek az általános felhatalmazottakkal. Kedvesen fogadnak majd, és szépeket mondanak rólad.” Ekkor egy pillanatra megállt, és hozzátette: „Dieter, mindig légy hálás ezért, de soha ne szálljon a fejedbe!”
Ez a fontos tanítás az egyházi szolgálat kapcsán minden papságviselőre vonatkozik az egyház minden kvórumában. Mindannyiunkra vonatkozik ebben az egyházban.
Amikor J. Reuben Clark elnök tanáccsal látta el az egyház felelős pozícióira elhívottakat, mindig elmondta nekik, hogy ne feledjék a hatodik szabályt.
Erre persze mindig megkérdezték tőle, hogy mi a hatodik szabály.
A válasz így szólt: „Az, hogy ne vegyétek magatokat olyan fenemód komolyan.”
Természetesen ezt újabb kérdés követte: „Na, és mi a többi öt szabály?”
Mire Clark elnök huncut tekintettel így felelt: „Nincs több.”6
Ahhoz, hogy hatékony egyházi vezetők legyünk, meg kell tanulnunk ezt a létfontosságú leckét: az egyházban a vezetés nem annyira mások irányításáról szól, hanem inkább arról, hogy hajlandóak legyünk Isten irányítását követni.
Az elhívások szolgálati lehetőségek
A Magasságos Isten szentjeiként „minden dologban emlékez[nünk kell] a szegényekre és a szűkölködőkre, a betegekre és a nyomorultakra, mert aki nem teszi meg ezeket a dolgokat, az ilyen nem az én tanítványom”7. Korlátlanok a jó megtételére és a mások szolgálatára adódó lehetőségek. Észrevehetjük őket a közösségeinkben, az egyházközségünkben vagy gyülekezetünkben, és természetesen az otthonunk falain belül is.
Ezenkívül az egyház minden tagja formális lehetőséget is kap a szolgálatra. E lehetőségekre „elhívásokként” utalunk, mely szónak emlékeztetnie kellene minket arra, hogy ki is hív minket a szolgálatra. Ha elhívásainkra Isten és embertársaink hittel és alázattal való szolgálatának lehetőségeként tekintünk, akkor a szolgálat minden egyes cselekedete a tanítványság ösvényén tett újabb lépést fogja jelenteni. Ily módon Isten nem csupán az egyházát építi, hanem a szolgáit is megerősíti. Az egyház úgy van megalkotva, hogy segítsen nekünk Krisztus igaz és hű tanítványaivá válni, Isten jó és nemes fiaivá és leányaivá. Ez nem csupán úgy történik meg, hogy eljárunk a gyűlésekre és meghallgatjuk a beszédeket, hanem hogy önmagunkon túllépve szolgálatot nyújtunk. Így válunk „naggyá” Isten királyságában.
Méltósággal, alázattal és hálával fogadjuk az elhívásokat. Amikor pedig felmentenek minket ezekből az elhívásokból, a változást ugyanilyen méltósággal, alázattal és hálával fogadjuk.
Isten szemében nincsen olyan elhívás a királyságban, amely fontosabb lenne egy másiknál. Szolgálatunk – legyen akár nagy, akár kicsi – finomítja a lelkünket, megnyitja a menny ablakait, és nem csupán azokra árasztja ki Isten áldásait, akiket szolgálunk, hanem ránk is. Amikor kezünket nyújtjuk mások felé, alázatos magabiztossággal tudhatjuk, hogy Isten jóváhagyó elismeréssel tekint szolgálatunkra. Mosolyogva tekint ránk, amikor végrehajtjuk ezeket a szívből jövő, könyörületes tetteket, különösen azokat, amelyek mások számára láthatatlanok és észrevétlenek maradnak.8
Minden alkalommal, amikor adunk magunkból másoknak, egy lépéssel közelebb jutunk ahhoz, hogy jó és igaz tanítványai legyünk Annak, aki mindenét odaadta értünk: a Szabadítónknak.
Az elnökléstől a parádéig
A pionírok Sóstó-völgybe való megérkezésének 150. évfordulós ünnepségsorozata idején Myron Richins testvér cövekelnökként szolgált a utah-i Heneferben. Az ünnepségnek részét képezte annak eljátszása, amikor a pionírok áthaladtak a városán.
Richins elnök alaposan kivette a részét a tervezésből, és számos megbeszélésen volt jelen általános felhatalmazottakkal és másokkal az események kapcsán. Teljesen belevetette magát e feladatba.
Közvetlenül az ünnepséget megelőzően Richins elnök cövekét újraszervezték, őt pedig felmentették elnöki tisztjéből. Az egyik azt követő vasárnapon épp az egyházközsége papsági gyűlésén volt, amikor a vezetők önkénteseket toboroztak, akik segítenének az ünnepségen. Richins elnök másokkal együtt jelentkezett; azt az utasítást kapta, hogy öltsön majd munkaruhát, illetve hozza magával a teherautóját és a lapátját is.
Végül elérkezett a várva várt esemény reggele, Richins elnök pedig megjelent az önkéntes szolgálati helyszínen.
Alig pár héttel azelőtt még befolyásos szereplője volt e nagyszabású esemény tervezésének és felügyeletének, aznapra viszont azt a feladatot kapta, hogy a parádézó lovak nyomában haladva takarítson fel utánuk.
Richins elnök örömmel és boldogan tette.
Tudatában volt annak, hogy az egyik szolgálat nem áll a másik felett.
Ismerte és a gyakorlatba is átültette a Szabadító e szavait: „Hanem a ki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok.”9
Helyesen végezni a tanítványságot
Olykor a mennydörgés fiaihoz hasonlóan előkelő pozíciókra áhítozunk. Elismerésre törekszünk. Arra vágyunk, hogy vezessünk, és valami maradandót hagyjunk hátra.
Nincs abban semmi rossz, ha az Urat kívánjuk szolgálni; de amikor saját magunk miatt törekszünk hatalomra szert tenni az egyházban – azért, hogy elnyerjük az emberek dicséretét és csodálatát –, meglesz a jutalmunk. Amikor engedjük, hogy a fejünkbe szálljon az emberek dicsérete, az lesz a mi jutalmunk.
Melyik a legfontosabb elhívás az egyházban? Az, amelyikben jelenleg szolgáltok. Nem számít, milyen szerénynek vagy kiemelkedőnek is látszik, az elhívás, amelyben éppen most szolgáltok, az az, amely lehetővé teszi számotokra, hogy ne csupán felemeljetek másokat, hanem Isten azon férfijává is váljatok, akinek teremtettetek.
Kedves barátaim és fivéreim a papságban! Ott emeljetek, ahol éppen álltok!
Pál ezt tanította a filippibelieknek: „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál”10.
Tiszteletre méltóan szolgálni
Tiszteletre és hírnévre törekedni az egyházban mások igaz és alázatos szolgálata helyett, nos, ez Ézsaú cseréje.11 Kaphatunk ugyan földi jutalmat érte, de nagy ára lesz – a mennyei jóváhagyás elvesztése.
Kövessük Szabadítónk példáját, aki szelíd és alázatos volt, aki nem kereste az emberek dicséretét, hanem Atyja akaratának megtételére törekedett.12
Alázattal szolgáljunk másokat – lendülettel, hálásan és tiszteletre méltóan. Még ha szolgálatunk tettei egyszerűnek, szerénynek vagy csekély értékűnek tűnnek is, azok, akik kedvesen és könyörülettel telve nyújtják kezüket mások felé, egy nap megismerik majd szolgálatuk értékét a Mindenható Isten örökkévaló és áldott kegyelme révén.13
Drága fivéreim, kedves barátaim, gondoljuk át, értsük meg és kövessük életünkben az egyházi vezetés és a papsági vezetés e kiemelkedően fontos tanulságát: „…a ki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok.” Ez az én imám és áldásom, Mesterünk, Megváltónk, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.