A figyelmeztetés hangja

D. Todd Christofferson elder

a Tizenkét Apostol Kvórumából

Bár a próféták kiemelten érzik a figyelmeztetés e kötelezettségét, mások is osztoznak benne.

Ezékiel próféta mintegy két évtizeddel azelőtt született, hogy Lehi és családja elhagyta Jeruzsálemet. Kr. e. 597-ben, 25 éves korában Ezékiel egyike lett annak a sok fogolynak, akiket Nabukodonozor rabságba hurcolt Babilonba, és amennyire meg tudjuk ítélni, élete hátralevő részét ott is töltötte.¹ Az ároni papi vonalból származott, és 30 évesen próféta lett.²

Amikor Jehova megbízta Ezékielt, az őrálló hasonlatát alkalmazta.

„És [az őrálló] látja jőni a fegyvert a földre, és megfújja a trombitát, és meginti a népet;

Ha valaki hallándja a trombitaszót, de nem hajt az intésre, s aztán a fegyver eljő és őt utóléri: az ő vére az ő fején lesz.”³

Másfelől viszont, ha „az őrálló látja a fegyvert jőni, s nem fújja meg a trombitát, és a nép nem kap intést, és eljő a fegyver s utólér közülök valamely lelket, …vérét az őrálló kezéből kérem elő.”⁴

Majd közvetlenül Ezékielhez szólva Jehova kijelentette: „És te, embernek fia, őrállóul adtalak téged Izráel házának, hogy ha szót hallasz számból, megintsed őket az én nevemben.”⁵ Az intés a bűntől való elfordulásra figyelmeztetett.

„Ha ezt mondom a hitetlennek: Hitetlen, halálnak halálával halsz meg; és te nem szólándasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő útjáról: az a hitetlen vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg.

De ha te megintetted a hitetlent az ő útja felől, hogy térjen meg róla, de nem tért meg útjáról, ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a te lelkedet. […]

S ha mondom a hitetlennek: halállal halsz meg; és ő megtér bűnéből és törvény szerint s igazságot cselekszik…

Semmi ő vétke, melylyel vétkezett, emlékezetbe nem jön néki; törvény szerint és igazságot cselekedett, élvén él.”⁶

Érdekes, hogy ez a figyelmeztetés az igazakra is vonatkozik. „Mikor ezt mondom az igazról: Élvén éljen; és ő bízván igazságában, gonoszságot cselekszik: semmi igazsága emlékezetbe nem jő, és gonoszsága miatt, melyet cselekedett, meghal.”⁷

Saját gyermekeit kérlelve az Úr ezt mondja Ezékielnek: „Mondjad nékik: Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útaitokról! hiszen miért halnátok meg, oh Izráel háza!?”⁸

Mennyei Atyánk és a Szabadítónk egyáltalán nem sietnek ítéletet mondani, hanem a boldogságunkra törekszenek, és kérlelnek minket, hogy tartsunk bűnbánatot, tudva tudván, hogy „a gonoszság sohasem volt [és soha nem is lesz] boldogság”⁹. Ezért Ezékiel, valamint az előtte és utána élt minden próféta, aki teljes szívéből szólja az Úr igéjét, mindenkit figyelmeztetett és figyelmeztet, hogy forduljanak el Sátántól, lelkük ellenségétől, és „vála[sszák] a szabadságot és az örök életet, minden ember nagy Közbenjárója által”¹⁰.

Bár a próféták kiemelten érzik a figyelmeztetés e kötelezettségét, mások is osztoznak benne. Igazából „minden embernek, akit figyelmeztettek, figyelmeztetnie kell a felebarátját.”¹¹ Nekünk, akik már kaptunk tudást a boldogság nagyszerű tervéről és a terv megvalósításához tartozó parancsolatokról, vágyat kellene éreznünk e tudás megosztására, hiszen ez számít leginkább, itt és az örökkévalóságban. Ha pedig azt kérdezzük, hogy „ki az én felebarátom, hogy figyelmeztessem?”, a válasz bizonyosan megtalálható az ekképpen kezdődő példabeszédben: „Egy ember megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esék…” s a többi.¹²

Ha ebben az összefüggésben gondoljuk át az irgalmas szamaritánusról szóló példázatot, eszünkbe juthat, hogy a „ki az én felebarátom?” kérdés a két nagy parancsolathoz kapcsolódott: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat.”¹³ A szeretet – az Isten iránti szeretet és az embertársunk iránti szeretet – az, amely a figyelmeztetés hangjának hallatására ösztönöz. A figyelmeztetés törődés. Az Úr azt tanítja, hogy ezt „gyengédséggel és szelídséggel”¹⁴ kell megtenni, illetve „meggyőzéssel, hosszútűréssel, [kedvességgel] és színleletlen szeretettel”¹⁵. Lehet sürgető, mint amikor egy gyermeket figyelmeztetünk, hogy ne nyúljon a tűzbe. Világosnak kell lennie, olykor pedig határozottnak. A figyelmeztetés időnként feddés formájában is érkezhet, „amikor a Szentlélek arra késztet”¹⁶, de mindig a szeretetben gyökerezik. Figyeljétek csak meg azt a szeretetet, mely a misszionáriusaink szolgálatának és áldozathozatalainak mozgatórugója.

Egészen biztos, hogy a szeretet arra indítaná a szülőket, hogy figyelmeztessék legközelebbi „felebarátaikat” – vagyis a saját gyermekeiket. Ez az evangéliumi igazságokról való tanítást és bizonyságtételt jelenti. Azt jelenti, hogy Krisztus tanát – a hit, a bűnbánat, a keresztelkedés, és a Szentlélek ajándéka tanát¹⁷ – tanítjuk a gyermekeknek. Az Úr így emlékezteti a szülőket: „De én megparancsoltam nektek, hogy világosságban és igazságban neveljétek fel gyermekeiteket.”¹⁸

A figyelmeztetés szülői kötelezettségének döntő fontosságú összetevője, hogy ne csak a bűn züllesztő következményeit vázolják fel, hanem azt az örömöt is, amely a parancsolatoknak való engedelmességben járva érhető el. Emlékezzetek Énós szavaira arról, hogy mi vezette őt Isten keresésére, bűnei bocsánatának elnyerésére, és megtérésre:

„Íme, vadakra mentem vadászni az erdőbe; és a szavak, melyeket gyakran hallottam midőn atyám az örök életről és a szentek öröméről szólt, mélyen a szívembe vésődtek.

És lelkem éhezett; és letérdeltem Alkotóm előtt, és erős imával és könyörgéssel fohászkodtam hozzá”¹⁹.

Páratlan szeretetének, illetve a más emberek és az ő boldogságuk iránti törődésének köszönhetően Jézus nem habozott figyelmeztetni. Már szolgálattételének elején „kezde Jézus prédikálni, és ezt mondani: Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa”²⁰. Mivel tudja, hogy nem visz bármelyik ösvény a mennybe, ezt parancsolta:

„Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, a mely a veszedelemre visz, és sokan vannak, a kik azon járnak.

Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.”²¹

Időt szánt a bűnösökre, mondván: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket a megtérésre.”²²

Az írástudókat, a farizeusokat és a sadduceusokat illetően Jézus nem ismert megalkuvást a képmutatásuk elítélésében. Figyelmeztetései és parancsolatai egyértelműek voltak: „Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! mert megdézsmáljátok a mentát, a kaprot és a köményt, és elhagyjátok a mik nehezebbek a törvényben, az ítéletet, az irgalmasságot és a hívséget: pedig ezeket kellene cselekedni, és amazokat sem elhagyni.”²³ Nyilván senki nem vádolná a Szabadítót azzal, hogy nem szerette ezeket az írástudókat és farizeusokat – hisz végsősoron az ő szabadításukért is szenvedett és meghalt. Mivel azonban szerette őket, nem engedhette, hogy úgy folytassák útjukat a bűnben, hogy nem igazítja őket világosan helyre. Egy szerző így fogalmazott: „Jézus arra tanította a követőit, hogy úgy cselekedjenek, mint Ő: engedjenek magukhoz mindenkit, de tanítsanak a bűnről is, minthogy a szeretetből fakadó követelmény az emberek figyelmeztetése arra, ami árthat nekik.”²⁴

Azokat, akik a figyelmeztetés hangját hallatják, időnként ítélkezőnek minősítve utasítják el. Azonban paradox módon azok, akik azt állítják, hogy az igazság viszonylagos, az erkölcsi etalon pedig személyes preferencia kérdése, gyakran épp ők bírálják a legdurvábban azokat, akik nem fogadják el a „korrekt gondolkodás” jelenlegi mércéjét. Az egyik író a „megszégyenítés kultúrájának” nevezte ezt:

„A bűntudat kultúrájában abból tudod, hogy jó voltál-e vagy rossz, hogy mit érez a lelkiismereted. A megszégyenítés kultúrájában abból tudod, hogy jó voltál-e vagy rossz, hogy mit mond rólad a közösséged; hogy becsben tart-e vagy kitaszít. [A megszégyenítés kultúrájában] az erkölcsi élet nem a helyes és helytelen tengelye mentén helyezkedik el, hanem a befogadás és kizárás tengelye mentén. […]

Egy befogadáson és kizáráson alapuló erkölcsi rendszerben mindenki folyamatosan bizonytalan. Nincsenek állandó etalonok, csak a tömeg változékony ítélete. Ez a túlérzékenység, a túlreagálás és a mindenkiben megfelelési kényszerérzetet kiváltó gyakori erkölcsi pánikok kultúrája. […]

Lehet, hogy a bűntudat kultúrája kemény volt, de legalább lehetséges volt a bűnt gyűlölni, ugyanakkor pedig a bűnöst szeretni. Korunk megszégyenítési kultúrája állítólag a befogadást és toleranciát tekinti értéknek, közben azonban furcsán könyörtelen lehet azokkal, akik nem értenek egyet, és azokkal, akik nem illeszkednek be.”²⁵

Ezzel szemben áll „Megváltónk sziklája”²⁶ – az igazság és az erény biztos és állandó alapja. Mennyivel jobb Isten változatlan törvényével rendelkezni – melynek alapján cselekedhetünk, hogy megválasszuk a sorsunkat –, mintsem a kiszámíthatatlan szabályok és a közösségi média felbőszült csődületének túszaként létezni! Mennyivel jobb ismerni az igazságot, mintsem olyannak lenni, „kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele”!²⁷ Mennyivel jobb bűnbánatot tartani és megfelelni az evangéliumi etalonnak, mintsem úgy tenni, mintha nem létezne helyes és helytelen, valamint bűnben és sajnálkozásban sínylődni!

Az Úr kijelentette: „És a figyelmeztetés hangja minden néphez szól majd, tanítványaim szája által, akiket kiválasztottam ezekben az utolsó napokban.”²⁸ Őrállókként és tanítványokként nem viszonyulhatunk közömbösen ehhez a „még különb”²⁹ úthoz. Ahogy Ezékiel, úgy mi sem tehetjük meg, hogy ha látjuk jönni a fegyvert a földre, akkor „nem fújj[uk] meg a trombitát”³⁰. Ezzel nem azt mondom, hogy a szomszéd ajtaján dörömbölve vagy a főtéren állva kell kiabálnunk, hogy „bánd meg a bűneidet!”. Igazából, ha belegondoltok, a visszaállított evangéliumban minden megvan, amire az emberek legbelül valóban vágynak. A figyelmeztetés hangja tehát általában nemcsak kulturált hang, hanem – a zsoltáríró szavaival szólva – víg ének³¹.

Hal Boyd, a Deseret News véleményrovat-vezetője említett egy példát arra, hogy milyen káros lehet a csendben maradás. Megjegyezte, hogy míg a házasság eszméje továbbra is „intellektuális vita” tárgyát képezi az amerikai társadalmi elit köreiben, a házasság gyakorlata nem képezi számukra vita tárgyát. „»Az elitek házasságra lépnek és meg is maradnak benne, és ügyelnek arra is, hogy a gyermekeik élvezhessék a stabil házasság előnyeit.« […] A gond azonban az, hogy hajlamosak nem prédikálni azt, amit gyakorolnak.” Nem akarják „ráerőltetni” azokra, akik nagyon is hasznát vennék az erkölcsi vezetésüknek, miközben „valószínűleg ideje, hogy azok, akik magasan képzettek és erős a családjuk, abbahagyják a semlegesség színlelését, és elkezdjék prédikálni azt, amit a házasság és a szülőség terén gyakorolnak, [továbbá] segítsenek amerikai polgártársaiknak abban, hogy melléálljanak”³².

Bízunk benne, hogy különösképpen ti, a felnövekvő nemzedék tagjai – fiatalok és fiatal felnőttek, akikre az Úrnak támaszkodnia kell munkájának sikerre viteléhez az eljövendő években – fenn fogjátok tartani az evangélium tanításait és az egyház normáit, úgy nyilvánosan, mint magatokban. Ne hagyjátok magukra azokat, akik örömmel fogadnák az igazságot, hogy aztán tudatlanságban botladozva elbukjanak. Ne engedjetek a tolerancia hamis elképzeléseinek vagy a félelemnek – a kényelmetlenségtől, a helytelenítéstől, vagy akár a szenvedéstől való félelemnek. Emlékezzetek a Szabadító ígéretére:

„Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem.

Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben: mert így háborgatták a prófétákat is, a kik előttetek voltak.”³³

Végső soron mindannyian felelősséggel tartozunk Istennek a döntéseinkért és azért, ahogy az életünket éljük. A Szabadító kijelentette: „… Atyám azért küldött el engem, hogy felemeltethessem a keresztre; és miután felemeltettem a keresztre, hogy minden embert magamhoz vonzhassak, hogy amint engem felemeltek az emberek, éppen úgy emelje fel az Atya az embereket, hogy előttem álljanak, hogy cselekedeteik szerint megítéltessenek, vajon jók vagy gonoszak voltak-e.”³⁴

Elismerve az Úrnak eme felsőbbségét, Alma szavaival könyörgök:

„És most, testvéreim, szívem mélyéből kívánom, igen, nagy, méghozzá fájdalmas aggodalommal, hogy… vessétek el a bűneiteket, és ne halogassátok bűnbánatotok napját;

Hanem alázkodjatok meg az Úr előtt, és szólítsátok az ő szent nevét, és folyamatosan legyetek éberek és imádkozzatok, hogy ne kísértsenek meg benneteket azon felül, amit el tudtok viselni, és így a Szent Lélek vezessen benneteket…

És hitetek legyen az Úrban, és reményetek abban, hogy örök életet fogtok kapni; és mindig Isten szeretete legyen a szívetekben, hogy az utolsó napon felemeltessetek és bemenjetek az ő nyugalmába.”³⁵

Azt kívánom, hogy Dáviddal együtt mindannyian így szólhassunk az Úrhoz: „Igazságosságodat nem rejtem el szívemben, elmondom a te hűségedet és segítségedet; nem titkolom el kegyelmedet és igazságodat a nagy gyülekezetben. Te, Uram, ne tartsd vissza tőlem irgalmadat”³⁶. Jézus Krisztus nevében, ámen.