Imádkozzunk a templom közelében!

Juan Beltrame

Argentína, Buenos Aires

Amikor a fiunk, Marco, hároméves volt, mindketten nagyon súlyos ételmérgezést kaptunk. Marco olyan beteg lett, hogy elvesztette az eszméletét. A feleségemmel, Marianelával a kórházba siettünk vele. Mire odaértünk, úgy tűnt, hogy talán már meg is halt. Végül négy órával később visszanyerte az eszméletét.

Onnantól fogva Marcónak öt éven át időnként visszatérő rohamai voltak. Minden este, amikor lefektettük, az járt a fejünkben, hogy vajon ismét kórházba kell-e majd rohannunk vele az éjszaka közepén. Rosszul aludtunk ezekben a feszült években, és az imára, a hitre, a böjtölésre és a papsági áldásokra támaszkodtunk.

Amikor Marco úgy hatéves volt, Marianela felhívott engem a munkahelyemen, és kérte, hogy siessek a kórházba. Marcónak súlyos rohama volt, és kómába esett. Amikor felhívott, éppen az Argentínai Misszionáriusképző Központ felújításán dolgoztam, amely az Argentínai Buenos Aires templom mellett található.

Mielőtt elindultam volna a kórházba, az egyik barátom és munkatársam azt mondta: „Ha már úgyis ilyen közel vagyunk az Úr házához, miért is ne imádkozhatnánk először?” A templom felújítás és bővítés miatt zárva volt, de odamentünk az Úr házához, és ott imádkoztam Marcóért.

Mindazok ellenére, amin átmentünk vele, hálát éreztem az Úr iránt azért az időért, amelyet Marianela és én Marcóval tölthettünk. Miközben imádkoztam, elmondtam Mennyei Atyának, hogy megpróbáltunk jó szülők lenni, és a tőlünk telhető legjobban viseltük gondját a fiunknak. Azt is elmondtam neki, hogy ha hazahívja Marcót, elfogadjuk az akaratát.

Amikor a kórházba értem, még nem tudhattam, hogy Marco magához fog-e térni a kómából, és ha igen, akkor képes lesz-e ismét járni vagy beszélni. Két gyötrelmes óra után Marco felébredt. A kimerültségtől eltekintve jól volt. Onnantól fogva csodás módon egyre csak javult az állapota. Idővel aztán leállították a gyógyszeréről, és végleg hazaengedték a kórházból.

Marianelával hálával tekintünk vissza erre a nehéz időszakra; hálásak vagyunk, amiért Marco továbbra is velünk lehet, és hálásak vagyunk mindazért, amit megtanultunk. A megpróbáltatásunk egységbe forrasztott bennünket, és lelkileg megerősített. Enélkül talán nem tanultuk volna meg felismerni, milyen sokféleképpen nyilvánul meg az Úr keze az életünkben.

Ahogy Marianela szokta mondani: „Tengernyi olyan bizonyítékot és élményt tapasztaltunk meg, amelyek bizonyságot alakítottak ki bennünk Isten jelenlétével és azzal kapcsolatban, hogy Ő mellettünk áll, és meghallgat minket. Ha kitartunk és türelmesek vagyunk, olyankor fognak jönni az áldások, amikor a legkevésbé számítunk rájuk.”