Levél egy szerető fivértől
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
A bátyám nem tudott eljönni a 16. születésnapomra, mert éppen missziót szolgált, de az ajándék gyanánt nekem küldött tanácsát örökké meg fogom becsülni.
A fényképeket a szerző bocsátotta rendelkezésre; fényképes illusztráció: David Stoker
Tizenhat! Micsoda életkor! „Senkinek sem kellene ezt egyedül megtapasztalnia” – gondoltam.
Szüleim bölcsek és kedvesek voltak, és mindig jó tanácsokkal láttak el. A nővérem nem sokkal korábban ment férjhez, és másik államba költözött. Az öcsémet lefoglalták a 11 évesek gondjai. Nagyszerű barátaim voltak, és azt is tudtam, hogy az egyházi vezetőim is törődnek velem.
Mégis, a bizalmasom a bátyám, Gary volt. Tizenéves koromban mindenben őrá néztem fel. „Amikor vele beszélgetek, minden sokkal érthetőbbé válik – mondtam magamban. – Bárcsak itt lehetne most!”
De nem lehetett. A messzi Japánban szolgált teljes idejű missziót.
Annak ellenére, hogy hiányzott nekem Gary, a születésnapom vidámra sikerült. Anya elkészítette a hagyományos születésnapi reggelinket, és kaptam néhány ajándékot, mielőtt elindultam az iskolába. Aznap este a családommal beültünk pizzát enni, a végén pedig szülinapi torta is volt. Még egy kicsit el is ábrándoztam azon, hogy 16 éves lévén most már randizhatok, kocsit vezethetek, meg egyéb izgalmas dolgokat csinálhatok.
Azonban a legjobb ajándék, amelyet aznap kaptam, a postaládában várt. Gary nem feledkezett meg erről a számomra nagyon különleges napról! Ez még az ímélek előtti korban volt, úgyhogy jó sokáig tartott, amíg egy levél eljutott Japánból a utah-i Cache Valley-be. Megdöbbentem, hogy pont a születésnapomon érkezett meg! A levelet kézzel írták, amitől az egész még olyanabb volt, mintha ott lenne velem a bátyám. Ezt olvastam:
„Kedves Merilee!
Na, közeleg a nagy születésnapod, nem igaz? Gondolom, hogy mire ezt megkapod, már el is múlt. El sem hiszem, hogy 16 éves lettél! Olyan, mintha csak néhány éve lett volna, amikor [a kis piros cowboykalapodban szaladgáltál].
Maradj kedves és tiszta, és hadd tudja mindig mindenki körülötted, hogy sokat jelent neked az egyház. Ha így teszel, soha nem fogsz olyan helyzetbe kerülni, hogy a társaid mindenféle nyomásának terhe alatt kelljen döntést hoznod. Mondok egy példát: a középsuliban mindenki tudta rólam, hogy nem akarok inni és cigizni, nagyon nem, így aztán soha nem hívtak meg olyan bulikba, ahol ilyesmi zajlott. A barátaim tudták rólam, hogy én nem csinálok ilyeneket. […]
Ha tudatod az emberekkel a normáidat, akkor a hasonló elveket valló emberekben ébresztesz vonzalmat. Nem azt mondom, hogy beszélj erről mindenkinek, mert a tettek úgyis hangosabban szólnak. A lelked igazán kedves, a neved pedig tényleg illik hozzád [szójáték a ’vidáman’ jelentésű ’merrily’ szóból – a ford.]. És a humorérzéked is jó. Boldog »édes 16 éves« szülinapot!” Az utolsó mondat alá volt húzva pirossal. Semmiféle születésnapi ajándék nem lehetett volna ennél jobb! Újra és újra elolvastam, amíg csak haza nem tért Japánból, és ismét személyesen beszélgethettünk egymással.
Évek teltek el azóta, hogy megkaptam azt a levelet, de még mindig megvan. Sok minden változott azóta, de a bátyám iránti szeretetem változatlan. Ma már nemcsak a bátyámként és barátomként támogatom őt, hanem úgy is, mint Gary E. Stevenson eldert, a Tizenkét Apostol Kvórumának tagját. Azok a tanácsok, melyeket Krisztus különleges tanújaként ad a világnak, engem is megerősítenek – pont úgy, ahogy az a levél, amelyet a 16. születésnapomon küldött nekem.