Az Úrra várni
A hit azt jelenti: a jó és rossz időkben is bízunk Istenben, még akkor is, ha ebbe némi szenvedés is belefoglaltatik, míg meg nem látjuk, hogy felfedi értünk az Ő karját.
Drága fivéreim és nővéreim! Mindannyian – velem az élen – izgatottan várjuk, hogy hallhassuk szeretett prófétánk, Russell M. Nelson elnök záróbeszédét. Ez egy csodálatos konferencia volt, azonban – immár másodjára – a Covid19 megváltoztatta a gyűléseink hagyományos menetét. Már annyira elegünk van ebből a fertőzésből, hogy legszívesebben a hajunkat tépnénk. És úgy tűnik, hogy a fivéreim közül néhányan már meg is tették. Szeretnénk, ha tudnátok, hogy folyamatosan imádkozunk azokért, akik bármilyen módon érintettek, különösképpen azokért, akik elveszítették a szeretteiket. Mindenki egyetért abban, hogy ez az egész már túlontúl hosszú ideje tart.
Meddig várjunk, hogy enyhüljenek a minket érő nehézségek? És mi a helyzet a személyes megpróbáltatások elviselésével, miközben csak várunk és várunk, a segítség pedig úgy tűnik, csak nem akar jönni? Miért ez a késlekedés, amikor úgy látszik, a terheink meghaladják az erőnket?
Miközben efféle kérdéseket teszünk fel, meghallhatjuk, ha megpróbáljuk, valaki más kiáltását visszhangozni egy sötét, nyirkos börtöncellából, az azon a környéken addig lejegyzett egyik leghidegebb tél során.
„Ó Isten, hol vagy? – halljuk Liberty fogházának mélyéről. – És hol van a sátor, mely rejtekhelyedet fedi? Meddig tartod vissza a kezed?”1 Meddig, ó, Urunk, meddig?
Vagyis nem mi vagyunk az elsők, és nem is mi leszünk az utolsók, akik ezekhez hasonló kérdéseket tesznek fel, amikor bánat nehezedik ránk, vagy nem múlik egy szívfájdalmunk. Most nem világjárványokról és börtönökről beszélek, hanem rólatok, a családotokról, és a szomszédaitokról, akik különféle mértékben néznek szembe efféle kihívásokkal. Arról a vágyódásról beszélek, amelyet sokan éreznek, akik szeretnének házasok lenni, de nem azok; vagy akik házasok és azt kívánják, bárcsak kicsit celesztiálisabb lenne a kapcsolatuk. Azokról beszélek, akiknek egy súlyos – talán gyógyíthatatlan – betegség nemkívánatos jelenlétével kell megküzdeniük, vagy akik életre szóló harcot vívnak egy olyan genetikai rendellenességgel, melyre nincs gyógymód. Az érzelmi és mentális egészségügyi kihívásokkal való folyamatos küzdelemről beszélek, mely súlyosan nehezedik oly sokak lelkére, akik szenvednek tőlük, és oly sokak szívére, akik őket szeretik és velük szenvednek. A szegényekről beszélek, akikről a Szabadító kérésére soha nem szabad megfeledkeznünk, és rólatok beszélek, akik egy gyermek visszatérését várjátok – függetlenül annak életkorától –, aki eltérő utat választott attól, mint amilyenért imádkoztatok.
Továbbá elismerem, hogy még ez a hosszú felsorolás azokról a dolgokról, melyekre esetleg személy szerint várunk, sem kísérli meg eloszlatni azokat az óriási gazdasági, politikai és társadalmi aggályokat, melyekkel közösen nézünk szembe. Mennyei Atyánk egyértelműen azt várja tőlünk, hogy ugyanúgy foglalkozzunk ezekkel a szívfacsaró közproblémákkal, mint a személyes jellegűekkel, azonban lesznek olyan időszakok az életünkben, amikor a legfokozottabb lelki erőfeszítéseink és őszinte, esdeklő imáink sem eredményezik a hőn áhított győzelmeket, akár az óriási világméretű gondok, akár a kisebb személyes ügyek terén. Így hát amíg együtt munkálkodunk és válaszokra várunk bizonyos imáinkra, felajánlom nektek azon apostoli ígéretemet, miszerint azok meghallgattatnak és megválaszoltatnak, bár talán nem akkor és nem olyan módon, miként azt szeretnénk. Azonban minden esetben akkor és úgy válaszoltatnak meg, ahogyan egy mindentudó és örökkévalóan könyörületes szülőnek meg kell azokat válaszolnia. Szeretett fivéreim és nővéreim! Kérlek benneteket, értsétek meg, hogy Ő, aki sosem alszik vagy szunnyad2, törődik az Ő gyermekei boldogságával és végső felmagasztosulásával, mindazon egyéb dolgoknál jobban, amelyeket egy isteni lénynek meg kell tennie. Ő a tiszta szeretet dicsőséges megtestesülése, és Irgalmas Atya az Ő neve.
„Nos, ha ez így van – mondhatjátok –, akkor az Ő szeretetének és kegyelmének nem kellene egyszerűen szétválasztania a személyes Vörös-tengerünket és engednie, hogy száraz lábbal keljünk át a gondjainkon? Nem kellene 21. századi sirályokat küldenie, hogy beröppenjenek valahonnan és bekebelezzék az összes bosszantó 21. századi szöcskénket?”
A válasz az ilyen kérdésekre az, hogy „igen, Isten képes azonnali csodákat küldeni, azonban előbb vagy utóbb megtanuljuk, hogy halandó utazásunk idői és időszakai az Ő birtokában vannak, és csakis Ő irányíthatja azokat”. Ő mindannyiunkra személyre szabja ezt a naptárat. Mert minden egyes azonnal meggyógyult beteg emberre, aki várja, hogy belépjen a Bethesda tavába3, jut valaki más, aki 40 évet tölt a sivatagban a megígért földre való bejutásra várva4. Mert minden egyes Nefire és Lehire, akiket hitük miatt istenileg védelmezett egy őket körülvevő lángoló tűz5, jut egy Abinádi, akit a hite miatt máglyán égettek el6. És arra is emlékszünk, hogy az az Illés, aki egy pillanat alatt tüzet hívott le a mennyből, tanúságként Baál papjai ellen7, ugyanaz az Illés, aki átvészelt egy éveken át tartó esőmentes időszakot, és aki egy ideig csupán olyan szűkös táplálékon élt, amennyit egy holló a karmai között el tudott neki juttatni8. Számításaim szerint az semmiképp nem merítette ki a „bőségtál” fogalmát.
Hogy mi itt a lényeg? A lényeg az, hogy a hit azt jelenti: a jó és rossz időkben is bízunk Istenben, még akkor is, ha ebbe némi szenvedés is belefoglaltatik, míg meg nem látjuk, hogy felfedi értünk az Ő karját9. Ez nehéznek bizonyulhat a modern világunkban, ahol sokan úgy vélik, hogy az életben a legfőbb jó mindennemű szenvedés elkerülése, hogy soha senkinek ne kelljen semmi miatt gyötrődnie.10 Ez az elképzelés azonban soha nem vezet el minket „a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére”11.
Elnézést kérve Neal A. Maxwell eldertől azért, hogy bátorkodom megváltoztatni és kiterjeszteni valamit, ami korábban tőle hangzott el, én magam is úgy vélem, hogy „az ember élete… nem lehet egyszerre hittel teli és feszültségmentes”. Egyszerűen nem fog működni az, hogy „jóhiszeműen végigsuhan[unk] az életen”, és egy újabb pohár limonádé elszürcsölése közben azt mondjuk: „Uram, ajándékozz meg a legkiválóbb erényeiddel, de semmiképp ne adj gyászt, se bánatot, se fájdalmat, se ellenkezést. Kérlek, ne hagyd, hogy bárki ne kedveljen vagy eláruljon, és legfőképp soha ne érezzem magam elhagyatva Általad vagy a szeretteim által! Sőt, Uram, ügyelj arra, hogy visszatarts engem minden olyan tapasztalattól, mely Téged istenivé tett! Majd pedig, amikor mindenki más már túl van a munkája nehezén, kérlek add, hogy Hozzád jöjjek és veled lakozzak, ahol majd azzal dicsekedhetem, hogy mennyire hasonlít a jellemünk és az erősségeink, miközben a kényelmes kereszténység nekem kiosztott felhőjén lebegek.”12
Szeretett fivéreim és nővéreim! A kereszténység vigaszt nyújt ugyan, de gyakran nem éppen kényelmes. A szentséghez és a boldogsághoz vezető út itt és ezután is hosszú és időnként rögös. Időt és kitartást igényel a haladás rajta. Azonban az érte járó jutalom természetesen tekintélyes. Ezt az igazságot világosan és meggyőzően tanítja Alma 32. fejezete a Mormon könyvében. Itt ez a nagyszerű főpap azt tanítja, hogy ha Isten igéjét egy egyszerű kis magként elültetjük a szívünkbe, és megfelelően gondoskodunk róla, hogy megöntözzük, kigyomláljuk, tápláljuk és biztassuk, akkor az a jövőben olyan gyümölcsöt fog hozni, „ami a legértékesebb, [és] édes, felülmúlva mindazt, ami édes”, melynek fogyasztása egy olyan állapothoz vezet, amelyben többé meg nem éhezünk és meg nem szomjazunk.13
Számos leckét tanít ez a figyelemre méltó fejezet, azonban mindnek középpontjában áll az az alapigazság, hogy a magot táplálni kell, és várnunk kell, amíg kifejlődik; „a hit szemével tekint[ünk] előre annak gyümölcsére”14. A gyümölcsszedésről Alma azt mondja, hogy majd egyszer15 bekövetkezik. Nem is csoda, hogy ezt a figyelemre méltó tanítást azzal zárja, hogy háromszor felhívja a figyelmet a szorgalomra és a türelemre, miközben Isten igéjét tápláljuk a szívünkben, az ő szavaival élve „hosszútűrés[sel] …várván, hogy a fa gyümölcsöt hozzon nektek”16.
Covid és rák, kétség és kétségbeesés, pénzügyi nehézségek és családi megpróbáltatások. Mikor szabadulunk meg ezektől a terhektől? A válasz az, hogy majd egyszer17. És nem mindig mi határozzuk meg, hogy ez egy rövidebb vagy hosszabb időszakot jelentsen-e, azonban Isten kegyelme által elnyerik majd az áldásokat azok, akik szorosan kapaszkodnak Jézus Krisztus evangéliumába. Ez az ügy már jó ideje elrendeződött egy nagyon személyes kertben és egy nagyon nyilvános hegyen Jeruzsálemben.
Miközben most meghallgatjuk szeretett prófétánk zárószavait ezen a konferencián, emlékezzünk arra, amit Russell Nelson is egész életében példázott, miszerint azoknak, akik „az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!”18. Imádkozom, hogy majd egyszer – hamar vagy soká – mindnyájan, akik enyhülést kerestek a bánatotokból és szabadulást a gyászotokból, elnyerjétek ezeket az áldásokat. Tanúságomat teszem Isten szeretetéről és dicsőséges evangéliuma visszaállításáról, mely így vagy úgy választ nyújt minden egyes gondra, amellyel szembesülünk. Az Úr Jézus Krisztus megváltó nevében, ámen.