Miért van szükségünk Jézus Krisztusra?
Írta: D. Todd Christofferson elder
a Tizenkét Apostol Kvórumából
A Brigham Young Egyetemen 2017. december 12-én elhangzott A Message at Christmas [Karácsonyi üzenet] című áhítati beszéd alapján.
Tekerjétek lejjebb a zaj hangerejét ebben a karácsonyi időszakban, és tűnődjetek el Isten Fiának csodáján és fenségességén.
A pásztorok imádása. Készítette: Michelangelo Merisi da Caravaggio; Bridgeman Images
Hálás vagyok azért, hogy a karácsonyon kívül a december arra is alkalmat ad, hogy december 23-i születésnapja apropóján elgondolkodjunk Joseph Smith próféta életén és munkásságán. Nehéz teljes mértékben értékelni mindazt, amit az Úr kezének eszközeként elért egy folytonos ellenállással, üldöztetéssel és kihívásokkal áthatott környezetben. Egy eljövendő időpontban látni fogjuk majd, amint Joseph prófétát eme nagy és utolsó adományozási korszak méltó fejeként tisztelik – az egyedüli olyan adományozási korszakénak, amely sikerre van ítélve, noha minden korábbi adományozási korszak hitehagyással végződött.
Úgy vélem, nincs senki más, aki jobban megtanulta volna Istent félni, semmint az embert, mint a Próféta (lásd Tan és szövetségek 3:7–8). Az Úr nagyon nehéz dolgokat követelt meg Josephtől, aki megtette azokat, mi pedig mindannyian haszonélvezői vagyunk ennek.
A Mormon könyve lefordítása és kiadása szembeszökő teljesítmény volt; olyan, amely alapvető az Úr ügyének sikeréhez ebben az utolsó adományozási korszakban. A Mormon könyvén, valamint a látomásain és kinyilatkoztatásain keresztül Joseph kinyilatkoztatta a mai időkre Jézus Krisztust a maga valódi jellemében, Isten Egyszülött Fiaként és az emberiség Megváltójaként.
Különösen ebben az időszakban idézzük emlékezetünkbe a Próféta személyes kapcsolatát a Szabadítóval és „a legutolsó tanúbizonyság[ot], amelyet [ő adott róla]: Hogy ő él!” (Tan és szövetségek 76:22). Josephnek az élő Krisztusról adott tanúbizonysága eszembe juttatja Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) e szavait: „Nem lenne karácsony, ha nem lett volna húsvét. A Gecsemáné és a Kálvária megváltó Krisztusa és a feltámadás dicső ténye nélkül a betlehemi Jézus ugyanolyan csecsemő lenne, mint bármely másik.”1
Miért van szükségünk Jézus Krisztusra?
Jó ideje már, hogy egy ember, aki sok éve volt egyháztag, ezt a kérdést tette fel nekem: „Miért van szükségem Jézus Krisztusra? Betartom a parancsolatokat; jó ember vagyok. Miért van szükségem egy Szabadítóra?” Bevallom, elakadt a szavam, hogy ez az egyháztag nem érti tanunk e legalapvetőbb részét, a szabadítás tervének e sarkalatos elemét.
„Nos, kezdésképp – feleltem – itt van a halál csekélyke kis ténye. Feltételezem, nem szeretnéd, hogy a halálod legyen a végső állapotod, Jézus Krisztus nélkül viszont nem lenne feltámadás.”
Beszéltem további dolgokról is, például arról, hogy még a legjobb embereknek is szükségük van arra a megbocsátásra és megtisztításra, amely csak a Szabadító engesztelő kegyelme által lehetséges.
Egy másik szinten azonban így szólhat ez a kérdés: Nem tehet-e meg Isten bármit, amit csak akar, és nem menthet-e meg minket csak azért, mert szeret minket, anélkül, hogy szükség lenne egy Szabadítóra? Ekképpen megfogalmazva a kérdést, elég sokan vannak a mai világban, akik osztják azt. Hisznek Istenben és egy halandóság utáni létben, de azt feltételezik, hogy mivel Isten szeret minket, nem igazán számít, hogy mit teszünk vagy mit nem teszünk; Isten majd szépen elrendez mindent.
Ez a felfogás ősi gyökerekkel bír. Nehór például „tanúságot tett a népnek, hogy az egész emberiség megszabadul az utolsó napon, és hogy nem szükséges félniük, sem reszketniük, hanem hogy felemelhetik a fejüket és örvendezhetnek; mert az Úr teremtett minden embert, és ő meg is váltott minden embert; és végül minden embernek örök élete lesz” (Alma 1:4).
Nehór tanában felismerhető a szabadítás azon megközelítésnek a visszhangja, amelyet Lucifer alkalmazott – a „hajnal fia” (Ésaiás 14:12; lásd még Tan és szövetségek 76:25–27), aki minden bizonnyal a legtragikusabb minden tragikus alak közül. Amint azt egykor Isten kifejtette, Lucifer „ugyanaz, aki kezdettől fogva volt, és ő elém jött, mondván – Íme, itt vagyok, küldj engem, én fiad leszek, és az egész emberiséget megváltom, hogy egyetlen lélek sem vész el, és ezt biztosan megteszem; add hát nekem a neked járó tiszteletet.
De íme, az én Szeretett Fiam, aki kezdettől fogva Szeretettem és Választottam volt, azt mondta nekem – Atyám, a te akaratod legyen meg, és a dicsőség legyen tiéd mindörökké” (Mózes 4:1–2).
Itt nem csupán arról van szó, hogy Jézus támogatta az Atya tervét, míg Lucifer egy apró módosítást javasolt. Lucifer felvetése romba döntötte volna a tervet azzal, hogy kiküszöböli az önálló cselekvésre kapott lehetőségünket. Lucifer terve a kényszerítésen alapult, Isten minden további fiát és lányát – mindannyiunkat – a saját bábjaivá téve. Ahogy azt az Atya összefoglalta:
„Tehát, mivel az a Sátán fellázadt ellenem, és az ember önrendelkezésének elpusztítására törekedett, amelyet én, az Úristen adtam neki, valamint arra, hogy neki adjam saját hatalmamat; az én Egyszülöttem hatalma által letaszít[tattam őt];
És lett belőle a Sátán, igen, méghozzá az ördög, minden hazugságok atyja, hogy megtévessze és elvakítsa az embereket, és hogy akarata szerint fogságba hurcolja őket, méghozzá mindazokat, akik nem hajlandók hallgatni hangomra” (Mózes 4:3–4; kiemelés hozzáadva).
Ezzel ellentétben az Atya módján való cselekvés lényeges halandó tapasztalatot kínál a számunkra. „Halandó tapasztalat” alatt az utunk megválasztását értem, amikor „megízlel[jük] a keserűt, hogy értékelni tud[juk] a jót” (Mózes 6:55); tanulunk, bűnbánatot tartunk és növekszünk, olyan lényekké válva, akik képesek önmaguk cselekedni ahelyett, hogy egyszerűen velük cselekednének (lásd 2 Nefi 2:13); végül aztán legyőzzük a gonoszt és tanúsítjuk azon vágyunkat és képességünket, hogy a celesztiális törvény szerint éljünk.
Ez megkívánja részünkről a jó és a gonosz ismeretét, a kettő közötti választás képességével és lehetőségével együtt. Megkívánja továbbá azt is, hogy felelősségre vonhatóak legyünk a választásainkért – enélkül a választásunk valójában nem is választás. Ahhoz pedig, hogy választani tudjunk, törvény szükségeltetik, vagyis előre látható következmények. Képesnek kell lennünk egy bizonyos cselekedet vagy választás révén előidézni egy bizonyos következményt vagy eredményt – a vele ellentétes választással pedig egy vele ellentétes következményt. Ha a tetteknek nincsenek állandósult következményei, akkor senki sem ura a következményeknek, ennélfogva a választás sem bír jelentőséggel.
EGYENKÉNT. KÉSZÍTETTE: WALTER RANE
Törvény és igazságosság
Az igazságosságot a törvénnyel azonos értelemben használva Alma kijelenti: „az igazságosság munkája [vagyis a törvény működése] nem semmisíthető meg; mert ha így lenne, akkor Isten megszűnne Isten lenni” (Alma 42:13). Istennek az adja a hatalmát, hogy tökéletesen érti és használja a törvényt – más szavakkal: az igazságosságát. Szükségünk van Isten igazságosságára, egy rögzített és állandó törvényrendszerre, amelyet Ő maga is tiszteletben tart és alkalmaz, hogy nekünk lehessen önrendelkezésünk, és gyakorolhassuk azt.2 Ez az igazságosság jelenti cselekvési szabadságunk alapját, és a végső boldogsághoz vezető egyetlen ösvényünket.
Az Úr ezt mondja: „amit törvény kormányoz, azt meg is őrzi a törvény, valamint tökéletesíti és megszenteli” (Tan és szövetségek 88:34). El kell azonban ismernünk, hogy egyikünk sem mondhatja el magáról, hogy mindig és rendíthetetlenül „törvény kormányoz[ta]”. Márpedig igazán nem várhatjuk a törvénytől vagy az igazságosságtól, hogy megőrizzen és tökéletesítsen bennünket, miután megszegtük a törvényt (lásd 2 Nefi 2:5). Így aztán, igazságos lévén, ugyanakkor a szeretettől indíttatva, Mennyei Atyánk megalkotta az irgalmat. Azáltal tette ezt, hogy bűnünkért engesztelő áldozatul felajánlotta Egyszülött Fiát – egy olyan Lényt, aki az engesztelése révén képes kielégíteni értünk az igazságosságot, helyreállítva minket a törvény szempontjából, hogy az ismét támogasson és megőrizzen minket, ne pedig elítéljen. Alma kifejti:
„És most, az irgalom tervét csak egy engesztelés meghozatalával lehetett megvalósítani; Isten tehát maga hoz engesztelést a világ bűneiért, hogy megvalósítsa az irgalom tervét, hogy kielégítse az igazságosság követelményeit, hogy Isten egy tökéletes, igazságos Isten legyen, és irgalmas Isten is. […]
De adatott törvény, és ki van jelölve egy büntetés [vagyis következmény], és adva van a bűnbánat; mely bűnbánat irgalomra formál jogot; máskülönben az igazságosság formál jogot a teremtményre, és hajtja végre a törvényt, és a törvény szabja ki a büntetést; mert ha nem így lenne, akkor megsemmisülnének az igazságosság cselekedetei, és Isten megszűnne Istennek lenni.
De Isten nem szűnik meg Istennek lenni, és az irgalom jogot formál a töredelmesekre, és az irgalom az engesztelés miatt jön el” (Alma 42:15, 22–23).
A töredelmesek természetesen azok, akik felelősséget vállalnak, és elfogadják Isten irgalmát a bűnbánat által.3 Vagyis, más szavakkal, a bűnbánat az, amit annak érdekében teszünk, hogy jogot formáljunk a megbocsátás azon kegyes ajándékára, melyet egy igazságos Mennyei Atya kínálhat nekünk amiatt, hogy Szeretett Fia engesztelést hozott a bűneinkért.
Krisztus a Gecsemáné kertjében imádkozik. Készítette: Hermann Clementz
Jézus Krisztus engesztelése
Jézus Krisztus engesztelésének köszönhetően fel tudunk állni a rossz döntésekből. Jézus Krisztus engesztelésének köszönhetően jóvátételt nyer majd esetünkben mások bűneinek és tévedéseinek, illetve minden egyéb igazságtalanságnak a ránk gyakorolt hatása. Ahhoz, hogy éppé és szentté tétessünk, szükségünk van egy Szabadítóra. Így hát kérdésünkre ez a válasz: Nem. Isten nem tud bármilyen tetszőleges módon cselekedni, hogy megmentsen valakit. Nem lehet egyszerre önkényes és igazságos. Ha viszont nem igazságos, akkor Ő nem Isten. Ennélfogva a szabadításnak és a felmagasztosulásnak oly módon kell bekövetkeznie, hogy fenntartsa a változhatatlan törvényt – az igazságosságot – és eleget tegyen annak. És hála legyen Istennek, amiért fenntartotta az igazságot azáltal, hogy biztosított egy Szabadítót.
Hadd jegyezzem meg, hogy a halandóság előtti nagy tanácsban Lucifer nem jelentkezett önként, hogy a szabadítónk legyen. Vajmi kevéssé érdekelte, hogy szenvedjen vagy meghaljon, vagy akár csak egy csepp vérét is ontsa értünk. Nem az igazságosság megtestesítőjévé akart válni, hanem ő akart lenni a törvény.4 Véleményem szerint, amikor azt mondta az Atyának, hogy „add hát nekem a neked járó tiszteletet” (Mózes 4:1), Lucifer tulajdonképpen ezt mondta: „Add nekem az uralkodás jogát”, önkényesen szándékozva használni e hatalmat. Az lenne a törvény, amit ő mondana bármely adott pillanatban. Ily módon senki sem lenne képes önállóan cselekedni. Lucifernek teljhatalma lenne, és senki más nem tudna feljebb lépni.
Másfelől azonban Jézus megértette, hogy fivérei és nővérei fejlődéséhez egyaránt szükség van a változhatatlan igazságosságra és az irgalomra is. Az Atyával együtt nem arra törekedett, hogy kényszerítsen minket és uralkodjon felettünk, hanem hogy felszabadítson és felemeljen minket, hogy „mindenek felett” lehessünk, és „minden hatalom” a miénk lehessen az Atyával (Tan és szövetségek 132:20).
Örvendeznünk kellene, amiért ez az Elsőszülött a lélekben hajlandó volt az Egyszülött Fiúvá lenni a testben, hogy felfoghatatlanul szenvedjen és szégyenteljes halált haljon a mi megváltásunk érdekében. Ő tökéletesen egyesíti az igazságosságot és az irgalmat. Megment minket a bűneinktől – nem pedig a bűneinkben (lásd Hélamán 5:10–11; lásd még Máté 1:21).
Megment továbbá a bukástól is, a lelki és a testi haláltól. Ajtót nyit a halhatatlanság és az örök élet előtt. Képtelenség lenne lemérni szeretetének mélységét. „…betegséginket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá…
[M]egsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg” (Ésaiás 53:4–5).
A kisded Jézus imádása. Készítette: Matthias Stomer; Bridgeman Images
Dicsőség Istennek!
Karácsony közeledtével tudatában vagyok, hogy némelyeknek talán aggályaik vannak és esetleg némileg szoronganak a jövőt illetően. Meglehet, hogy nagyon sok az életetekben a „zaj”. Talán többé-kevésbé állandó az online jelenlétetek, megállás nélkül; anélkül, hogy lenne idő elcsendesedni, eltűnődni és gondolkodni; anélkül, hogy lenne idő befelé tekinteni és megvizsgálni, hol vagytok és merre kellene tartanotok. Előfordulhat, hogy olyan életszerűtlen elvárások rabjai vagytok, mint például: „a tökéletességnek azonnalinak kellene lennie”, vagy „az életben alapból zavartalan boldogságnak és sikernek kellene lennie”.
Remélem, félreteszitek ezeket a téveszméket, lejjeb tekeritek a „zaj” hangerejét, és némi időt – legalább egy órácskát – fordítotok e karácsonyi időszakban arra, hogy eltűnődtök Isten Fiának csodáján és magasztosságán.5 Legyen ez a megerősítés és megújulás órája számotokra.
Egy korábbi karácsony idején ezt az üzenetet írtam:
„Amikor Jézus Krisztus születéséről szólunk, helyénvaló módon eltűnődünk azon, ami azt követte. Születése végtelenül jelentőségteljes volt azon dolgok miatt, amelyeket majd megtapasztal és elszenved, hogy jobban tudhassa, miként segítsen meg minket – mindez pedig az Ő keresztre feszítésében és feltámadásában tetőzött be (lásd Alma 7:11–12). […]
[Azonban azt is] gondolom, hogy helyénvaló az évnek e szakában csupán erre a gyermekre gondolni a jászolban. Ne foglalkoztasson… túlságosan az, ami [esetleg] azután jön majd. […] Fordítsatok egy csendes, békés pillanatot arra, hogy eltűnődjetek élete kezdetén – amely a mennyei jövendölés tetőpontja, számára viszont a földi kezdet volt.
Fordítsatok időt a megpihenésre, a megbékélésre, és lássátok ezt a kisdedet a lelki szemeitekkel. Ne foglalkoztasson… túlságosan az, ami [esetleg] azután jön majd az Ő életében vagy a tiétekben. Inkább fordítsatok egy békés pillanatot arra, hogy eltűnődjetek a világtörténelem talán legszebb pillanatán – amikor az egész mennyország örvendezett ezzel az üzenettel: »Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!« (Lukács 2:14).”6