Nyomtatásban nem jelenik meg
Úrvacsora a karantén alatt: bepillantás Isten szeretetébe
Az úvacsora otthoni kiszolgálása újra ráébresztett annak igazi jelentésére.
Az ismerős helyzetek és a rutin néha hajlamosak arra, hogy megfosszák az egyébként szent pillanatokat a teljes jelentésüktől. Az én esetemben hagytam, hogy az úrvacsora némileg veszítsen a szándékolt jelentéséből. Minden egyes héten meghallgattam ugyanazokat az úrvacsorai imákat, miközben nagyjából ugyanabban a padban ültem, ugyanabban a kápolnában, egy ismerős gyülekezet körében.
A Covid19-világjárvány azonban megtörte ezt a rutint és új nézőpontot nyújtott.
Miután nem csatlakozhattunk a többiekhez a kápolnában, azon kaptam magam, hogy egy új környezetben részesülök az úrvacsorából – mégpedig az étkezőasztalunk köré gyűlve a kis családommal. Az ismerős rutinfeladat végzése ebben az új környezetben új szemléletmódot, és azzal együtt új jelentést is eredményezett.
Bár az életem során már több százszor vettem részt az úrvacsora szertartásában, amikor ezt ott tettem, ahol átlagos esetben a családomhoz csatlakozok egy étkezés vagy beszélgetés erejéig, az általam eddig nem méltányolt módokon hangsúlyozta ki az úrvacsora családi sajátosságait.
Egy vasárnap például, amikor letérdeltem és e szavakat ejtettem ki: „Fiad, Jézus Krisztus nevében kérünk” (Moróni 4:3), a figyelmem a közelemben ülő drága négyéves kisfiamra irányult. Ott ült a karjait összefonva, az imát hallgatva, ártatlanságot és jóságot sugározva.
Ezzel a ragyogó látvánnyal az elmémben folytattam az imát. Amikor azt mondtam, hogy „Fiad testének”, felmerült bennem egy kérdés. Milyen lenne önként feláldozni az ártatlan fiamat, és felfoghatatlan fájdalomnak, valamint szenvedésnek kitenni őt?
Egy szóval kifejezve: elképzelhetetlen.
Ezen a lehetetlen kérdésen tűnődve tovább folytattam az imát. A „Fiad nevét készek magukra venni” szavak újabb kérdést vetettek fel bennem. Isten is egy Apa. Ő hogy volt képes feláldozni a Fiát? Amint a többi családtagomra tekintettem, akiknek hozzám hasonlóan iszonyúan nagy szükségük volt az úrvacsorára, ezt az egyszerű, mélyreható választ kaptam: isteni szeretet (lásd János 3:16).
Úgy tűnt, mintha egy rövid időre megnyíltak volna a menny ablakai, hogy felfedjék Mennyei Atyánk tiszta szeretetének egy darabkáját – egy olyan hatalmas szeretetnek, melynek köszönhetően feláldozta értünk, az Ő többi gyermekéért, az Ő valóban ártatlan, tökéletes Fiát.
Ezen áldozatból következően az élet nehézségei és egyenlőtlenségei ellenére – beleértve egy halálos világjárványt, felborult gazdaságokat, polgári zavargásokat, egy hitetlen világot és az általános bizonytalanságot – hogy vagyunk képesek komolyan kétségbe vonni az Ő irántunk tanúsított szeretetét?
Mielőtt még elfelejtenénk, az úrvacsora heti emlékeztetőként szolgál erre a mély és kitartó szeretetre. Ha rutinszerűen elgondolkodunk az Ő Fia páratlan ajándékán, vigaszra lelünk, továbbá legyőzzük annak kísértését, hogy kételkedjünk az Atya irántunk érzett szeretetében vagy aggodalmában a kihívások idején.
Isten örökkévaló apai voltának, valamint a Jézus Krisztus engesztelésében betöltött szerepének megfelelő átgondolása nélkül az úrvacsora nekem most már hiányosnak érződik. Az úrvacsora folyamatos emlékeztetőül szolgál számomra Jézus Krisztus áldozatára, valamint Mennyei Atya irántam érzett szeretetének kifejezésére.
És a szeretet ezen leckéjének következtében mindig is nagy becsben fogom tartani az otthoni úrvacsorai élményünket.