Hithű öregedés
„Nem vagyok kisbaba, Nagypapi!”
A kicsi lányunokámmal töltött idő beragyogja a jelent és előhívja a múlt visszhangjait.
Illusztrálta: Carolyn Vibbert
Kisunokám, Lily, nemrég lett 4 éves, de én még mindig a babakori becenevén nevezem, amely így hangzik: „Lils baba”. Amikor így hívom, mindig emlékeztet: „Nem vagyok kisbaba, Nagypapi!”
Talán igaza van, bár remélem, hogy nem! Úgy határoztam, hogy ha továbbra is Lils babának hívom, akkor talán nem fog olyan gyorsan felnőni. Így aztán Lils babának fogom nevezni, legalábbis addig, amíg elég idős nem lesz ahhoz, hogy jogosítványt szerezzen.
Persze tudom, hogy nem tarthatom vissza a napok, hónapok és évek rohanását. Már a saját gyermekeimmel is megpróbáltam – és kudarcot vallottam. „…életünk [úgy száll el] – mondja Jákób –, mintha egy álom [lenne] számunkra” (Jákób 7:26). Mire észbe kapok, a legkisebb fiam misszióba indul, otthagyva minket a feleségemmel az üres hálószobákkal és a gyermekkor visszhangjaival teli házban.
Nemrégiben hallottam, amint egy filmbéli szereplő ezt mondta: „Az életkor elmélyíti az érzéseket.” Hiszek ennek igazságában. Mire az ember fél évszázadot vagy még többet megél, sokat megtapasztal az élet örömeiből és bánataiból. A szeretet egyre erősödik a veszteséggel, és tudod, hogy az „örökké boldogan éltek” a következő életben fog eljönni, nem ebben.
Amikor Lily arcára nézek, eltűnődöm, vajon milyen sivatagokon fog átkelni, milyen terheket fog hordozni, és milyen töviseket kell majd elszenvednie a testben (lásd 2 Korinthusbeliek 12:7). Imádkozom azért, hogy az Úr megvédelmezze őt, legalábbis egynéhány évig, a halandóság azon leckéitől, melyek létfontosságúak a lelki és érzelmi fejlődésünkhöz. Imádkozom azért, hogy megerősítse őt, amikor a megpróbáltatások eljönnek, ahogy mindannyiunkhoz el szoktak jönni.
Ebben a pillanatban azonban elhessegetem az efféle gondolatokat. Igyekszem nem túl sokat gondolni a jövőre. Nem szeretnék lemaradni a jelen szépségéről.
„Kapj el, ha tudsz, Nagypapi!” – kiáltozza Lily, miközben elszalad.
Egyik szobáról a másikra kergetem. Édes nevetése zeneként csendül fel, ragyogó arca pedig olyan, mint a napfény. Egy pillanatra elillan 25 év. A múltban találom magam, Lily édesanyjával, a lányommal, aki újra négyesztendős. És pont úgy, mint Lily, ő is kacarászva menekül előlem, miközben a házban kergetőzünk.
Azután bevillan egy másik emlék. 1974-et írunk. A fivéreimmel épp a dédapánknál, Curtis Ellsworthnél vagyunk látogatóban. Ez az utolsó alkalom, hogy ebben az életben találkozunk. Nem sokkal később el fog hunyni, 90 éves korában, míg én Guatemalában vagyok a missziómon.
Ebben a múltbéli pillanatban eltűnődöm: „Mire gondolhat Ellsworth nagypapa, amikor ránk, az utódaira tekint? Eszébe jut, amikor a saját gyerekei voltak kicsik? Vajon aggódik a jövőnk miatt? Talán arra emlékeztetjük, milyen gyorsan elillan az élet?”
Amikor elbúcsúztunk abban a réges-régi percben, emlékszem, Ellsworth nagypapa könnyezett. Évtizedeken át tanakodtam, hogy vajon miért. Azt hiszem, most már tudom.