Nyomtatásban nem jelenik meg: A hit képmásai
Ideje elindulni az istentiszteletre!
Az „angyali” misszionáriusok, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy Jézus Krisztus evangéliumát tanítsák nekünk, segítettek rálelni egy áldásokkal teli életre, valamint a Mennyei Atyától jövő szeretetre.
Fénykép: Leslie Nilsson
Amikor a teljes idejű misszionáriusok elkezdtek minket tanítani, én kétkedve fogadtam, a férjem pedig vitatkozott velük. Nem igazán akartunk az evangéliumról hallani, ám olyan eltökélten akartak minket tanítani, hogy tudtuk, úgyse adják fel.
Egy szombat este a férjem, Javier, és én elmentünk egy buliba, ami késő éjszakáig tartott. Mivel nagyon későn kerültünk ágyba, reggel tovább aludtunk, és megfeledkeztünk a misszionáriusok meghívásáról, miszerint másnap vegyünk részt velük az istentiszteleten.
Amikor hallottuk, hogy kopogtatnak az ajtónkon vasárnap reggel, Javierrel azt mondtuk egymásnak: „Csináljunk úgy, mintha még aludnánk, és ne foglalkozzunk velük.”
A misszionáriusok azonban csak tovább kopogtattak. Végül aztán a misszionáriusok bekiabáltak: „Vasquez fivér és nővér! Tudjuk, hogy odabent vagytok! Ha nem nyitjátok ki az ajtót, lehet, hogy átugrunk a falon és segítünk nektek összekészülődni az istentiszteletre!”
Tudtuk, hogy csak viccelnek, de azért úgy döntöttünk, hogy felkelünk, kinyitjuk az ajtót, és úgy teszünk, mintha nem hallottuk volna őket. A szemünket dörzsölve nyitottunk ajtót, mintha csak akkor ébredtünk volna fel. Ők tudták, hogy csak megjátsszuk magunkat, de egy szót sem szóltak.
„Amint elkészültetek – mondták –, indulunk is a kápolnába.”
Összekészülődtünk a két gyermekünkkel együtt, és elindultunk. Aznap az istentiszteleten megérintett minket a Szentlélek. Azóta soha nem hagytunk ki egyetlen gyűlést sem. 1976. október 17-e, a keresztelőnk volt életünk legboldogabb napja. Teljesen megváltoztatta az életünket, hogy egyháztagok lettünk.
Számunkra ezek a misszionáriusok – Reed Harris és Marty Kemsley elderek – olyanok voltak, mint két angyal. Amikor arról tanítottak minket, hogy miként kell családi estet tartani, elhozták az egész zónájukat. Valahogy sikerült az összes misszionáriust bepréselnünk az apró kis otthonunkba. Az első himnusz, melyet elénekeltünk, a Ha szeretet van otthon című volt. Soha nem felejtjük el, milyen érzéseket keltett bennünk.
Később Harris elder azt kérdezte tőlünk: „Tudjátok, hogy miért voltunk olyan kitartóak a tanításotokkal és azzal, hogy elhozzunk benneteket istentiszteletre?” Majd meg is válaszolta a kérdését: „Azért, mert tudjuk, hogy az egyház vezetői lesztek majd.”
Ezt soha nem felejtettük el. A keresztelőnk óta számos csodálatos lehetőségünk volt arra, hogy megpróbáljunk hasonlóvá válni a Szabadítóhoz, miközben Mennyei Atya gyermekeit szolgáltuk. Sokféle vezetői hivatalban szolgáltam már, köztük segítőegyleti elnökként és a Fiatal Nők elnökeként is. Javier szolgált már az elderek kvóruma elnökeként, kétszer püspökként, valamint cövekelnökként.
Nemrég pedig egy teljes idejű emberbaráti missziót szolgáltunk Bolíviában. Eme elhívás által abban az áldásban volt részünk, hogy rengeteg csodálatos fivérrel és nővérrel ismerkedtünk meg, megosztottuk a Jézus Krisztusba vetett hitünket, továbbá szeretetet, támaszt, valamint emberbaráti segítséget nyújtottunk nemzetünk néhány rendkívül sebezhető lakosának és területén.
Nemrég, 42 évnyi egyháztagság után végül sikerült a nyomára lelnünk az egyik állhatatos misszionáriusnak, aki elhozta nekünk az evangéliumot. Reed Harris akkor éppen misszióelnökként szolgált Chilében. A telefonhívás során nagyon elérzékenyültünk. Potyogtak a könnyeink, miközben a családunkról és az evangéliumi életünkről meséltünk egymásnak. Hálát adtunk neki azért, amit az evangélium adott nekünk: az egészséges életmódot, Mennyei Atya szeretetét, valamint az áldásokkal teli életünket.