Nyomtatásban nem jelenik meg: Jöjj, kövess engem!
Idő előtti hazatérés: ezt tanultam Sion táborából a magam számára
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
Amikor idő előtt tértem haza a missziómból, vigaszra leltem egy korai szentekről szóló történetben.
Gyermekként az életem gondtalan és egyszerű volt. Jól teljesítettem az iskolában és a hobbijaimban is. Nem volt sok okom a panaszra, és általában boldog voltam.
De miután 19 éves lettem, az életem megváltozott.
Amikor elindultam a missziómba a paraguayi Asuncionba, nagyon izgatott voltam. Arra számítottam, hogy az addigi életemhez hasonlóan a dolgok simán mennek majd. Azonban körülbelül négy hónappal a misszióm kezdete után a nyomasztó depresszió és szorongás miatt hazatértem. Odáig mindig is sikeresnek láttam magamat: olyan embernek, akinek nincsenek gyengeségei – mintha ez legalábbis lehetséges lenne. Most viszont félelem, bűntudat, düh, reménytelenség és szomorúság emésztett. Csak arra tudtam gondolni, hogy mekkora kudarcot vallottam.
Tanulás Sion táborának történetéből
Egy egyháztörténeti történet hozott nekem némi vigaszt. 1834. február 24-én Joseph Smith kinyilatkoztatást kapott (Tan és szövetségek 103), hogy hívjon össze több mint 100 férfit, akik Missouri állam Jackson megyéjébe utaznának, hogy segítsenek a szenteknek visszaszerezni a földet, amelyet elvesztettek, amikor az előző évben elűzték őket onnan. Mintegy 230 férfi, nő és gyermek csatlakozott a hadjárathoz, amely Sion tábora néven vált ismertté. A csoport a felkészülés után májusban hagyta el az otthonát, és naponta akár 40 mérföldet is menetelt.1
Sion táborának nemcsak az utazás fizikai nehézségeivel kellett szembenéznie, hanem a csoport néhány tagjának rágalmazásával, engedetlenségével és lázadásával is. Sokan mások azonban hűségesek maradtak, és kiváltságként tekintettek a hadjáratban való részvételre és a lehetőségre, hogy Josephfel lehetnek. Mivel a körülmények megváltoztak körülöttük, a próféta iránymutatást kért az Úrtól, és júniusban újabb kinyilatkoztatást kapott (Tan és szövetségek 105), amely szerint nem kell tovább folytatniuk az erőfeszítéseiket. A tábor tagjai úgy tértek haza, hogy látszólag nem sikerült beteljesíteniük a Sion megváltására irányuló céljukat, bár sokan felismerték, miszerint ez nem kudarc, mert az utazás lehetővé tette számukra, hogy közelebb kerüljenek Istenhez, és meglássák a kezét az életükben.2
Struggle at Zion’s Camp [Nehézségek Sion táborában]. Készítette: Clark Kelley Price
Ne összpontosítsunk tovább a múlt miértjeire
Amikor a Sion táborában lévő szentek szembesültek a hírrel, hogy a várt áldás nélkül térnek haza, talán azon tűnődtek, hogy Mennyei Atya miért kérte fel őket egyáltalán az út megtételére. Én is elgondolkodtam azon, hogy miért követtem olyan útmutatást, amelynek az eredménye nem úgy alakult, ahogy én terveztem.
Miután néhány hétig olyan szomorúságot éreztem, amilyet még soha korábban, rájöttem, hogy nem akarok tovább ilyen negatív hozzáállással élni. Tudtam, hogy nem azért küldtek a földre, hogy csüggedéssel és borúlátással teli életet éljek. Végül is azért vagyunk, hogy örömünk lehessen (lásd 2 Nefi 2:25). Elhatároztam, hogy a múlt „miértjeinek” kereséséről a hangsúlyt áthelyezem arra, hogy célt találjak a nehézségek közepette is.
Felkerestem másokat, új hobbikba kezdtem bele, és visszaültem az iskolapadba. Emellett elkezdtem egy napi hálanaplót vezetni. Az egysoros bejegyzésekből egész oldalak lettek, ahogy egyre könnyebben felismertem az Úr kezét az életemben. Az imáim kívánságlistákból hálalistákká változtak.
Bár még mindig voltak nehéz napjaim – és még ma is vannak –, most már tudom, hogy mennyit számít, ha az élet jó dolgaira összpontosítok. Ahelyett, hogy a megpróbáltatásaimat rossz dolognak tartanám, úgy döntöttem, hogy a növekedés lehetőségeként tekintek rájuk.
Az okok felismerése
Visszatekintve arra, hogyan alakult az életem mióta hazajöttem Paraguayból, látom, hogyan vezetett engem Mennyei Atya, és milyen lehetőségeket adott a tapasztalataimon keresztül. A missziómat követő hónapokban találkoztam néhány közelebbi barátommal, és azonnal elkezdhettem tanulni egy helyi egyetemen, annak ellenére, hogy a beiratkozási határidő már lejárt. Ez az egyetemi képzés elvezetett egy külföldi tanulmányútra Svájcba, ahol megoszthattam az evangéliumot a fogadócsaládommal.
Azok az évek, amikor tudatosan választottam a hálát, belém nevelték azt a szokást, hogy mindenért köszönetet mondjak Mennyei Atyának, ami növeli a Belé vetett hitemet.
Az egyik mélypontomon kapott papsági áldás szavai szintén segítettek a hit fogalmának megértésében: „Megáldalak téged a tudással, hogy Isten… megadja neked a dolgokat, amelyek nem csupán a javadra lesznek, hanem… segíteni fognak, hogy azzá válj, akivé Ő szeretné, hogy válj. Ezek nem mindig lesznek könnyű áldások, hiszen a nehézségek és a viszontagságok által fejlődünk.”
Tudom, hogy Mennyei Atya megszenteli erőfeszítéseinket, és ahogy Russell M. Nelson elnök tanította: „Az Úr szereti az erőfeszítést…”3 Isten valóban a boldogságunkra törekszik, és örökké mellettünk lesz.