Nyomtatásban nem jelenik meg: A hit képmásai
Már nem félünk
Megrendültünk, amikor a fiunknál rákot diagnosztizáltak, de a betegsége nagy áldásokhoz vezetett a családunk számára.
Fénykép: Leslie Nilsson
Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházában nőttem fel, de tizenévesen elhagytam az egyházat, miután a családom elköltözött Alabamából. Később Kaliforniába költöztem, ahol dolgoztam és tanultam. Ott találkoztam Patrickkel. Hat héttel később eljegyeztük egymást.
Miután összeházasodtunk és gyermekeink születtek, tudtuk, hogy fontos megérteniük a hit és a vallás fontosságát. Azt akartuk, hogy ez része legyen a családunk életének.
Úgy mondtuk, hogy „vakációs templomlátogatók” lettünk, és rengeteg egyházhoz ellátogattunk. Elmentünk ide, elmentünk oda, de valahogy egyik sem volt az igazi.
2012-ben Alabamába utaztunk, hogy felújíthassam a kapcsolatomat a családommal. Beleszerettünk abba a helybe, ahol gyermekkoromban éltem. Ezért 2014-ben odaköltöztünk, vettünk egy kis földet és állatokat, és elkezdtük forgalmazni az ott megtermelt dolgokat.
„Miért nem vagyok megkeresztelve?”
Egy reggel a hétéves fiunk, Jesse egy képes gyermekbibliával jött be a hálószobánkba.
„Anya, nézd meg ezt a képet Jézusról – mondta. – Éppen megkeresztelkedik. Én miért nem vagyok megkeresztelve?”
Minden gyermekünk olvasta és szerette azt a Bibliát, és mindannyian hasonló kérdéseket kezdtek feltenni: „Miért nincs egyházunk? Mikor keresztelkedünk meg?”
Körülbelül ugyanebben az időben kezdtünk karamellát készíteni kecsketejből, és a helyi termelői piacokon árusítani azt. Az emberek szerették, és a karamellüzletünk beindult. Azon az őszön már körülbelül 30 boltban árulták a karamellánkat. 2015 júniusára odáig jutottunk, hogy elmentünk egy nagy nemzetközi vásárra Atlantába, aminek eredményeként a kör körülbelül száz üzlettel bővült. Hamarosan a televízióban és néhány magazinban is szerepeltünk.
A karamellákat teljes munkaidőben készítettük egészen az ősz beköszöntéig. Ekkor vett egy nagy fordulatot az életünk.
„Készüljön fel egy hosszabb tartózkodásra”
Megvolt nekünk mindaz, amire azt hittem, hogy mindig is vágytam az életben – egy gazdálkodáson alapuló vállalkozás, amelyben a családommal dolgozom, és a gyermekeimet egy gazdaság révén tanítom az életre. Az emberek fejében ez a gyönyörű kép élt a családunk közös munkájáról, de mi nagy bajban voltunk.
A gyermekek a háttérbe szorultak, amíg mi az üzletre összpontosítottunk. A házasságunkat elhanyagoltuk. Túl sok mindent próbáltunk csinálni egyszerre. A fontossági sorrendünk nem volt helyén. Nem volt lelki alapunk. Nem Mennyei Atya irányította az életünket. Próbáltunk mindent egyedül csinálni.
Azon az őszön a gyerekek mind ágynak dőltek torokgyulladással. Antibiotikumot kaptak, és hamarosan mindenki rendbe jött, kivéve Jesset. A köhögése nem akart elmúlni, és a nyaka megduzzadt. Pat elvitte a gyermekorvoshoz, és azt hittük, kap még egy adag antibiotikumot.
Két órával később Pat felhívott a kórházból. A gyermekorvos elküldte Jesset egy röntgenvizsgálatra, hogy ellenőrizzék, nincs-e fertőzés a tüdejében. Ehelyett az orvosok egy 28 centiméteres daganatot találtak a mellkasában.
„Menjen haza, szedje össze a családját, induljon el Birminghambe, és készüljön fel egy hosszabb tartózkodásra” – mondta az orvos.
Néhány nappal azután, hogy megérkeztünk a birminghami gyermekkórházba, megkaptuk Jesse diagnózisát. Gyermekkori akut limfoid leukémiája volt, az agresszív leukémia egy ritka fajtája.
„Emlékszel még rám?”
A következő három hétben Pat és én szinte a kórházban éltünk. Míg én kizárólag Jessevel foglalkoztam, Pat másfél órát autózott oda és vissza is az otthonunk és a kórház között. Próbálta fenntartani a vállalkozásunkat és gondozni a kecskéinket. Anyósom eljött Kaliforniából, és vigyázott a többi gyermekünkre.
Jesse daganata elkezdte elzárni a légutakat, de hat hét kemoterápia után zsugorodásnak indult. Azt hittük, hogy amint a rák visszahúzódik, könnyebb lesz, de aztán Jesse agyában vérrög keletkezett. Miután az orvosok ezt kezelték, gombás tüdőgyulladást kapott. A következő hónapokban hétszer került be és ki a kórházból.
2015 decemberében, amikor Jesse ismét kórházban volt, elkezdtem olvasni a Mormon könyvét. Ez járt a fejemben: Elhagytam ezt az egyházat, és csak ki akarom húzni a listáról, ahogy az összes többi egyházat is kihúztam. De a békesség érzése rögtön kiáradt rám – mintha átszakadt volna egy gát. A könyv egyszerűen megszólított. Még csak imádkoznom sem kellett, hogy tudjam, igaz. A szívem mélyén már az elejétől fogva tudtam, hogy igaz. Órákig olvastam a kórházi szobában ülve.
Egy alkalommal Jesse belázasodott, ami tíz napig elhúzódott. Nem akart elmúlni, és az orvosok úgy döntöttek, csontvelőbiopsziát kell végezniük, hogy kiderüljön, visszatért-e a leukémia. Emlékszem, hogy a kórház padlóján feküdtem. Elértem a mélypontot. Ekkor döntöttem úgy, hogy felhívom Elaine Obornt, aki a gyermekkori gyülekezetem tagja volt Alabamában.
Oborn nővér lánya annak idején a legjobb barátnőm volt. Bár akkor már 20 éve nem beszéltem az Oborn családdal, nem tudtam kiverni Elaine arcát a fejemből. Megkerestem a Facebookon, és onnan, a kórház padlójáról felhívtam őt.
„Emlékszel még rám?” – kérdeztem.
„Eljöttek értünk az angyalok”
Miután elmagyaráztam, mit élt át a családunk, ezt mondtam Oborn nővérnek: „Nem tudom, mire, de valamire szükségem van. Nem vagyok tevékeny az egyházban. Nem tartozunk egy felekezethez sem, de folyton rátok gondolok. Kérlek, tudnál nekem segíteni?”
„Kezdhetnénk azzal, hogy Jessevel kaptok egy áldást” – válaszolta. Azt mondta, hogy a férje, Lynn még aznap este odajön a kórházba.
A hívás után azt mondtam Patnek: „Tudom, hogy nem vagy tagja az egyháznak, de mi lenne, ha eljönnének néhányan, hogy áldást adjanak Jessenek?”
„Akármit, ami segít, hogy jobban legyen” – válaszolta.
Aznap este bejött Oborn fivér két teljes idejű misszionáriussal, mindannyian fehér orvosi védőruhába öltözve, mert Jesse annyira beteg volt.
„Eljöttek értünk az angyalok” – emlékszem, hogy ezt gondoltam, amikor kinyitottam az ajtót.
Megáldották Jesset. Aztán Oborn fivér felsorakoztatta az összes gyermekünket, és mindegyiküknek adott egy áldást. Aztán nekem is. Majd megáldotta Patet. Ez volt az egyik első élmény, amikor mindannyian éreztük a Lelket. Erőteljes érzés volt. Másnap Jesse láza lement. Amint kiengedték a kórházból, elkezdtünk eljárni istentiszteletre.
„Megtaláltuk”
2016 februárjában a teljes idejű misszionáriusok elkezdtek látogatni minket. Pat először azt hitte, azért jönnek át, hogy segítsenek a gazdaságban. Amikor elfogadtuk a meghívást, hogy tanítsanak minket, azt hitte, hogy az órák csak a gyerekeknek szólnak majd.
Amikor a misszionáriusok arra készültek, hogy megtanítsák nekünk az első leckét, Pat kiment bütykölni a traktort. Körülbelül 20 perccel később láttam, hogy a két nővér és a két elder mennyire csalódott. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy szólnom kellene Patnek, és megkérni, hogy jöjjön be és hallgassa őket néhány percig.
Később a misszionáriusok elmondták, hogy imádkoztak azért, hogy ezt tegyem. Tudták, hogy Patnek szüksége van arra, amiről tanítottak.
Miután a misszionáriusok néhány hétig tanítottak minket, Jesse, Bo és Frank meg akartak keresztelkedni. Pat ezt nagyszerűnek tartotta, de úgy érezte, hogy ő már „menthetetlen”. Ez még azelőtt volt, hogy találkozott Von és Glenda Memoryval, és hallotta Dieter F. Uchtdorf elder beszédét a Tizenkét Apostol Kvórumából az általános konferencián.
Amikor megláttuk Memory fivért istentiszteleten, felismertem őt gyermekkoromból. Most egyházközségi misszióvezetőként szolgált. Pat bemutatkozott, és elmondta Memory fivérnek, hogy nagyon szeretné, ha az egyház része lenne a gyermekeink életének.
„Kiváló ötlet! – mondta Memory fivér hamiskásan. – Csakis a gyerekek kedvéért.”
Néhány héttel később, miután a misszionáriusok végeztek a szabadítás tervéről tartott tanítással, Memory fivér ezt mondta: „Fiúk, most a keresztelőtökről fogunk beszélni.” Majd hozzátette: „És utána az apukátok keresztelőjéről beszélünk.”
Pat beleegyezett, de a felkészültségével és érdemességével kapcsolatos kétségei egészen az áprilisi általános konferenciáig kitartottak.
„Talán féltek, dühösek vagytok, gyászoltok vagy kétség gyötör – mondta Uchtdorf elder a beszédében. – [De] ahogy a Jó Pásztor megtalálja az elveszett juhát, ha csak felemelitek szíveteket a világ Szabadítójához, Ő meg fog találni titeket.”1
Pat ezt mondta: „Azelőtt eszembe sem jutott, hogy valóban részese lehetek ennek, hogy méltó vagyok a szabadításra. De miután meghallgattam Uchtdorf eldert, rájöttem, hogy még nincs túl késő a számomra. Valóban van esélyem arra, hogy a mennybe jussak. Soha nem éreztem még ilyesmit. Onnantól kezdve tudtam, hogy ez a Szabadító egyháza. Megtaláltuk. Megkeresztelkedtem és elnyertem a papságot. Egy héttel később megkereszteltem a fiaimat. Amikor a lányaink elég idősek voltak, őket is megkereszteltem.”
Egy évvel később az Alabamai Birmingham templomban pecsételtek minket egymáshoz.
„Már nem félünk”
Az, hogy Jézus Krisztus evangéliuma szerint élünk az Ő egyházának tagjaként, megerősítette a házasságunkat. Jobb anyává tett engem. Olyan alapot adott a gyermekeinknek, amelyet máshol nem kaphattak volna meg. Bizakodóak vagyunk a jövőjüket illetően, most, hogy az egyház jelen van az életükben.
Nagyon hálás vagyok mindenért, ami történt, és minden leckéért, amelyet megtanultam. Azt hiszem, fontos volt számomra, hogy sok mindenen, sok lelki megpróbáltatáson menjek keresztül. Szükségem volt arra, hogy megalázkodjak, hogy kétségbeesetten vágyakozzak Isten segítsége, szeretete és megbocsátása iránt, és hogy megbocsássam magamnak a korábbi rossz cselekedeteimet.
Jesse 2019 márciusában fejezte be a kemoterápiát és az utolsó szteroidkúrát. Habár nagyon megviselne, ha a rákja kiújulna, de most már örökkévaló látásmóddal rendelkezünk. Most már családként egymáshoz vagyunk pecsételve. El sem tudom képzelni, hogy ne tudjak az egyházhoz fordulni bármilyen téren. Az evangélium örökre megváltoztatott minket.
Akármi is történik, minden rendben lesz. Már nem félünk. Jesse betegsége a legjobb dologhoz vezetett, ami valaha is történt velünk. Elvezetett minket a Szabadító egyházához.