Otthonra lelni Krisztusban

Írta: J. Mijuki

A szerző Japánban, a Kanagava prefektúrában él.

Ahogy a fiaim kihívásaival kapcsolatos előítéletek falai leomlottak, a családom otthonra lelt – és örömre, amely Jézus Krisztus evangéliumából fakad.

Gyakran halljuk, hogy a szeretet minden sebet begyógyít, de nem tudtam, hogy ez mennyire igaz, amíg meg nem tapasztaltam.

A családom évekig küzdött azért, hogy megtalálja a helyét, ahová tartozhat. A két fiamnál fiatalon autizmust és ADHD-t diagnosztizáltak, és a kontrollálhatatlan és gyakran zavaró viselkedésük miatt sokan nem voltak túl megértőek velük szemben. Hazámban, Japánban a lakosság 98 százaléka japán. Az olyan helyeken, ahol alacsony a sokszínűség mértéke, a társadalom számára nehéz lehet elfogadni azokat, akik akár csak egy kicsit is különbözőek.

Amikor a gyermekeim kicsik voltak, megpróbáltam beíratni őket óvodába. Elkezdtem jelentkezni a környékbeli óvodákba, de minden egyes jelentkezésnél ugyanazzal a reakcióval találkoztam: amint a személyzet találkozott a fiaimmal, és megtudták milyen betegségük van, közölték velünk, hogy az óvodában már nincs szabad hely. Végül egy szomszédos város egyik intézménye vette fel őket, de ez csak azután történt, hogy a városunk összes óvodája elutasított minket.

Iszonyatosan fájdalmas volt.

A tömegközlekedésen utazni sem volt sokkal könnyebb. Néha, amikor leszidtam a fiúkat, mert túl nagy zajt csaptak a vonaton, ők elkezdtek ordítani, aminek következtében az idegenektől megkaptam, hogy bántalmazom őket. Máskor meg az attól való félelmemben, hogy a fiúk hogyan reagálnának, visszafogtam magam és nem szóltam rájuk, mire a többi utas szóvá tette, hogy miért nem nevelem meg őket.

Még a szociális munkások is ragaszkodtak ahhoz, hogy az egyik gyermekemet adjam be egy félig állandó bentlakásos intézetbe, ahol csak kétévente egyszer léphetek vele kapcsolatba, mert úgy vélték, hogy egyedülálló anyaként soha nem lennék képes felnevelni két autista és ADHD-s gyermeket. Mivel azonban személyesen is átéltem egy nehéz gyermekkor fájdalmait – a szüleim kisgyermekkoromban elváltak, és különböző okokból nem tudtak gondoskodni rólam –, elhatároztam, hogy mindent megteszek azért, hogy a fiaimnak megadjam azt a gondoskodó szeretetet, amelyet minden gyermek megérdemel.

Biztonságban egybegyűjtve

Néhány évvel ezelőtt részt vettem egy munkahelyi képzésen, és észrevettem, hogy a képzés néhány szervezője ebéd előtt összefonta a karját és lehajtotta a fejét. Ezek az emberek általában olyan kedvesek – gondoltam magamban. – Miért van ilyen rossz kedvük, valahányszor leülnek enni?

Hamar rájöttem, hogy imádkoznak – nem duzzognak –, és nem tudtam megállni, hogy ne tegyek fel több kérdést a hitükről. Elképesztően kedvesek voltak, és a különleges lelkület miatt, ami belőlük áradt, vágytam arra, hogy többet tudjak meg róluk. Megtudtam, hogy Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházának tagjai, és izgatottan el is fogadtam a meghívásukat, miszerint menjünk el velük istentiszteletre.

A kisebbik fiam az autizmusa miatt félt a nagy csoportoktól és az új emberekkel való találkozástól, de a gyülekezet tárt karokkal fogadott minket, és mindent megtettek, hogy alkalmazkodjanak az igényeinkhez. A egyháztagok elkülönítettek egy kis helyet a kápolna hátsó részében csak a fiam számára, és eleget tettek a kérésünknek, hogy kerüljék a szemkontaktust vele, amíg nem érzi magát kevésbé zavarban. Még akkor is a legnagyobb tisztelettel és kedvességgel bántak velünk, amikor valamelyik gyermekem megzavarta az úrvacsorai gyűlést.

Láttam a fiaimat megnyílni a gyülekezet meleg ölelésében. Gyorsan új barátokra tettek szert, és a fiaim még azokon a napokon is elkezdtek járni az elemis órákra, amikor én nem tudtam velük menni istentiszteletre.

Végül megkeresztelkedtünk, aminek az emléke még mindig könnyeket csal a szemembe. A keresztelési szertartáson az egyházközség tagjai – megértve a gyermekeim félelmét a tömegtől – a terem hátsó részébe húzódtak, miután a fiúk elfoglalták a helyüket, hogy ne ijesszék meg őket. Egy hegynyi édességgel készültek a keresztelő utánra, és a teremben olyan kézzelfogható volt a szeretet, hogy a fiaim megjegyezték: „Újra meg akarok keresztelkedni!”

Csak hála van a szívemben, amikor arra a mélységes szeretetre gondolok, amelyet az egyházközségünk tagjai tanúsítottak – a szeretetre, amely végül lehetővé tette számunkra, hogy megtaláljuk az evangélium világosságát. Az egyházközség tökéletesen szemléltette, mit jelent, hogy szívünk legyen „egységbe és szeretetbe összefonva egymás iránt” (Móziás 18:21). A családomat valóban megáldotta ezeknek a mindenkit szeretettel fogadó utolsó napi szenteknek a kedvessége.

Békességre és otthonra lelni

Most már két év telt el azóta, hogy a fiaim és én megkeresztelkedtünk. Mindkét fiamat elrendelték az ároni papságba, és hihetetlen változás állt be a viselkedésükben.

Hálás vagyok azért a sok törődő emberért, aki elfogadta a családomat, és aki a szeretet erejével segített a fiaimnak legyőzni a félelmeiket. Hálás vagyok Jézus Krisztus evangéliumáért, amely által még az előítéletek legmélyebb sebei is begyógyulhatnak. És mindenekelőtt hálás vagyok a szerető Mennyei Atyáért, aki utat készített a családom számára, hogy békességre és otthonra leljünk, még akkor is, amikor én még nem láttam, hogy mi lenne ez az út.

Megtanultam, hogy amikor teret engedünk a különbözőségeknek, akkor a nagyobb szeretetnek is helyet adunk. Mindannyian mennyei szülők szeretett gyermekei vagyunk, és amikor emlékszünk erre az igazságra, mindannyian – függetlenül attól, hogy hol vagyunk vagy kik vagyunk – eggyé válhatunk Krisztusban (lásd Tan és szövetségek 38:27).