Nyomtatásban nem jelenik meg
Jobbak vagyunk együtt
Tisztábban fogunk látni, ha felismerjük, hogy a mi perspektívánk korlátozott mások nézőpontjai nélkül.
Egyedül, kamaszként csatlakoztam az egyházhoz az Amerikai Egyesült Államok közép-kaliforniai részén, és az azóta eltelt több mint húsz év alatt mindig vagy az egyetlen fekete voltam a gyülekezetemben, vagy a nagyon-nagyon kevesek egyike. Volt néhány nehéz tapasztalatom – még az egyházban is – a rasszommal kapcsolatban. Hála Istennek, bizonyságom van arról, hogy Isten szeret engem, és hogy mindannyiunknak helye van az Ő királyságában.
Másnak lenni nehéz
Ideális esetben a gyülekezet menedékhely lehet számunkra, amikor küszködünk, és szükségünk van olyan emberek támogatására és társaságára, akik osztoznak az értékeinkben. A biztonság és a támogatás érzése azonban elveszhet, ha a másságunk miatt kirekesztve érezzük magunkat. Másnak lenni nehéz is lehet, és nehéz ezt elmagyarázni olyasvalakinek, aki még nem tapasztalta meg.
Bár az egyház vezetői felszólítottak minden embert, hogy hagyjanak fel a bármely csoporttal vagy egyénnel szembeni előítéletes magatartással és cselekedettel1, mégis vannak, akik ezt még nem sajátították el. Én ezt fiatal egyedülálló felnőttként tapasztaltam meg, amikor azon kellett gondolkodnom, hogy vajon ezért nem akar-e egyik fiú sem randizni velem, és hogy emiatt lesz-e valaha lehetőségem a templomban házasságot kötni. Most is előfordul, hogy valaki a gyülekezetben tesz egy helytelen megjegyzést a faji hovatartozásra, amitől úgy érzem, hogy ki vagyok pécézve, mintha mások előtt értékelnék ki az érdemességemet. És ha senki sem szólal fel, hogy kijavítsa ezt a hamis tanítást, akkor egyedül kell megtennem.
Kellemetlen, mikor megbámulnak, mikor az emberek az engedélyem nélkül megérintik a hajamat, vagy ha nem vesznek rólam tudomást. És amikor megpróbálok beszélni ezekről a dolgokról, mélységes fájdalommal tölt el azt hallani olyanoktól, akiket szeretek és akikben megbízom, hogy csak beképzelem ezeket a dolgokat, túl érzékeny vagyok, vagy áldozati szerepbe helyezem magam.
Miért megyek keresztül másokhoz hasonlóan ezeken a fájdalmas tapasztalatokon? Azért, mert szeretnék az egyházközségi családom része lenni. Azért, mert látom, hogy mennyi mindennel hozzá tudnék járulni, ha lehetőséget kapnék rá. De úgy érzem, hogy az egyházi élet peremvidékén vagyok – nem teljesen védve abban a menedékben, amelyre mindannyiunknak szüksége van. Nagyobb mértékű kölcsönös megértéssel sokkal jobbak lehetnénk együtt.
A sokféleség erősíthet minket
„Nem személyválogató az Isten” (Apostolok cselekedetei 10:34). Minden gyermekét szereti (lásd János 3:16), és mindannyiunkat magához akar vonzani (lásd 2 Nefi 26:24).
Russell M. Nelson elnök emlékeztetett bennünket arra, hogy „Isten egyik rasszt sem szereti jobban a másiknál”2.
Különbségeink nem olyasvalamik, amiket egyszerűen figyelmen kívül kell hagynunk. Ezek Isten tervének fontos részét képezik. Pál ezt tanította:
„Most pedig az Isten elhelyezte a tagokat a testben egyenként mindeniket, a mint akarta. […]
Nem mondhatja pedig a szem a kéznek: Nincs rád szükségem…” (1 Korinthusbeliek 12:17–21).
Mindegyikünk énje számtalan választás és tapasztalat eredménye, amelyek alakították az egyéni világnézetünket, a különbözőségeink pedig a szépség és erő forrásai lehetnek.
A sokféleségünk jobbá tesz minket, nemcsak azért, mert mindannyiunknak más-más erősségei vannak, hanem azért is, mert egységben kell dolgoznunk, hogy ezek az erősségek áldássá váljanak. Valójában a különbözőségeink segítenek minket abban, hogy tanuljunk és növekedjünk, miközben együtt haladunk előre, készülve Krisztus újbóli eljövetelére.
Hol kezdjük?
Miközben együtt dolgozunk, hogy nagyobb egységre leljünk, lesznek nehéz pillanatok is. Elég alázatosnak kell lennünk ahhoz, hogy elismerjük a különböző nézőpontokat, tanuljunk azoktól, akik különböznek tőlünk, és változtassunk, ha rájövünk, hogy tévedtünk.
Ezt úgy tehetjük meg, hogy bővítjük a baráti körünket, és megbízható forrásokon keresztül kitágítjuk a látókörünket. Meg kell hallgatnunk azokat, akikre tőlünk eltérőként tekintünk, és el kell ismernünk, hogy tapasztalataik valósak. Ahhoz, hogy megértsük egymást, meg kell hallgatnunk egymást. Az egyház számára írt egyik értekezésében Darius Gray ezt írta: „Ha őszintén arra összpontosítanánk, hogy hagyjuk őket mesélni az életükről, a történelmükről, a családjukról, a reményeikről és a fájdalmaikról, akkor nemcsak nagyobb megértésre tehetnénk szert, de ez a gyakorlat nagyban hozzájárulna a rasszizmus sebeinek begyógyításához is.”3
Szeretnék lehetőséget adni az embereknek, hogy megismerjenek, ezért igyekszem nyitott és őszinte, valamint kedves lenni mindenkivel, akivel találkozom. Próbálok barátságokat kötni azáltal, hogy meghívom az embereket ebédre és beszélgetéseket kezdeményezek. Próbálok biztonságos teret teremteni az őszinteségnek, a sebezhetőségnek és a szeretetnek, és időt szakítani másokra, ahogyan remélem, hogy ők is időt szakítanak rám. Próbálok olyan barát lenni, amilyen barátot én is szeretnék – ami magába foglalja azt is, hogy megpróbálom megérteni mások tapasztalatait, amelyekben én nem osztozom.
A kedvesség és a felkarolás egyszerű cselekedetei nyomán azt éreztem, hogy látnak és bevonnak engem. Úgy érzem, bevonnak, amikor az emberek erőfeszítést tesznek arra, hogy valóban elbeszélgessenek velem, időt szakítsanak rám, vagy megkérnek, hogy időt töltsek velük. Nagyon jó érzés, amikor az emberek kimutatják, hogy szeretnének a társaságodban lenni.
Többek lehetünk
Quentin L. Cook elder a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt mondta: „Az egység és a sokféleség nem ellentétek. Nagyobb egységre tehetünk szert akkor, ha segítünk kialakítani a mások bevonásának és a sokféleség tiszteletének légkörét.”4
Amikor úgy döntünk, hogy időt szánunk egymás élettapasztalatainak megértésére – még akkor is, ha ez nem könnyű számunkra –, és úgy döntünk, együtt dolgozunk azon, hogy az Úrtól kapott dolgokat egymás szolgálatára használjuk, akkor a végeredmény sokkal több a részek egyszerű összeadódásánál.