Segítség a fátyol túloldaláról
Miközben fájdalmak között feküdtem a kórházban, egyedül éreztem magam, amíg eszembe nem jutottak a szeretett őseim.
Fénykép a Getty Images jóvoltából
A 2017-es évben teherbe estem az első gyermekünkkel. A férjemmel, Lucasszal egyszerre töltött el izgalommal és félelemmel a kis Juan Lionel várható érkezése.
2018. február elejének egyik éjszakáján megindultak a fájások. Még csak nyolc hónapos terhes voltam, de úgy tűnt, hogy a kisbabánk hamarabb fog jönni, mint amire számítottunk. Felkaptunk néhány dolgot, és gyorsan elindultunk a kórházba. Nem éreztem magam készen a vajúdásra, de imádkoztam, és azt kértem Istentől, hogy a félelmeink ellenére is legyen meg az Ő akarata.
Amikor odaértünk a kórházhoz, értesítették a nőgyógyászomat, de ő azt mondta, hogy csak később tud beérni. A férjem telefonon és üzenetekben kereste a szüleinket és a testvéreinket, csakhogy addigra már mindannyian aludtak. Egész éjszaka hívogatta őket és írta az üzeneteket, de senki nem válaszolt. Ettől nagyon magányosnak éreztem magam.
Ahogy fokozódott az összehúzódások okozta fájdalom, egyre magányosabbnak éreztem magam. Hirtelen azonban valami csodálatos történt. Elkezdtem az őseimre gondolni – különösen anyai nagymamámra, Rosa Mercadóra, és az édesanyjára, Javiera Balmacedára.
Amikor felidéztem őket, éreztem a szívemben és az elmémben, hogy mindketten velem vannak abban a pillanatban. Olyan erős és jóságos módon éreztem a jelenlétüket, hogy szavakkal nem tudom kifejezni, amit átéltem. Nem láttam őket, de éreztem őket a közelben, amint bátorságot, támogatást és szeretetet nyújtanak nekem – anyám helyett anyámként, családtagjaimként. Azt éreztem, hogy olyan angyalok ők, akik szolgálattételt nyújtanak nekem a szükség idején.
Évekkel azelőtt a templomban az édesanyám, az édesapám, a testvéreim, a férjem és én is helyettesítő munkát végeztünk értük és más ősökért. Úgy érzem, hogy a kapott bátorság és az az érzés, hogy az őseim közel vannak, ajándék volt Isten hatalma és felhatalmazása által.
Azóta már más alkalmakkor is éreztem az őseim lelkét, amint anyaként és feleségként, valamint az életem egyéb fontos területein is segítenek és kalauzolnak engem.
Bizonyságomat teszem arról, hogy Isten soha nem hagy minket egyedül az életünk ösvényén. Ha az Ő munkáját végezzük, segítséget kapunk a fátyol túloldaláról. Szeretetet, tudást, erőt és békességet kapunk majd, „mely minden értelmet felül halad” (Filippibeliek 4:7).