Jézus Krisztus ismeri az előítéletesség okozta fájdalmunkat
A szerző Dél-Afrikában, Gauteng tartományban él.
Eltökélt célom, hogy úgy lássam az embereket, ahogy a Szabadító tekintene rájuk.
A látogatóközpont ablakán keresztül látszik, ahogy egyháztagok és barátok csoportosulnak a Krisztus-szobor körül az Olaszországi Róma templom nyílt napján.
Majd’ 20 éven keresztül a saját bőrömön tapasztaltam az előítéletek és a hátrányos megkülönböztetés különböző válfajait.
Miután Mozambikban csatlakoztam az egyházhoz, Dél-Afrikába költöztem. Ez a gyönyörű ország az egyik leggazdagabb Afrikában. Szépségét népének sokszínűsége és gazdag kultúrája is erősíti.
Dél-Afrika olyan ország, amely még mindig gyógyulófélben van a faji elkülönítés által beárnyékolt történelme nyomán. Bár az apartheidet 1994-ben hivatalosan eltörölték, a korábbi rasszista kormánypolitika nyomai még mindig jelen vannak.
Fekete mozambiki utolsó napi szent nőként, aki 18 éve él Dél-Afrikában, körülvesz a gyakran mikroagresszió formájában megjelenő hátrányos megkülönböztetés és kirekesztés. A rasszizmus, az osztály- és törzsi mentalitás, a szexizmus és az idegengyűlölet csak néhány példa azokra a szegregáció által okozott bajokra, melyekkel a társadalom továbbra is küzd. Van valami a természetes emberben, ami mintha meg akarná osztani a társadalmat, és el akarná hitetni velünk, hogy a másság rossz.
Mivel próbálkozunk mi?
Elképzelhető, hogy egyháztagok is fogékonyak lehetnek az ilyen gondolkodásra? Határozottan. Mindannyiunknak le kell vetkőznünk a természetes embert azon élethosszig tartó erőfeszítésünk során, hogy Krisztus engesztelése által szentté váljunk (lásd Móziás 3:19).
Amikor a gyermekeimmel azt érezzük, hogy el vagyunk szigetelve, figyelmen kívül vagyunk hagyva, be vagyunk skatulyázva, vagy csodabogárnak néznek bennünket, olyankor hazajövünk és megbeszéljük. Azt mondjuk: „Mi volt ez az egész? Bontsuk ki. Beszéljünk arról, hogy miért viselkednek így az emberek.” Ha beszélünk róla, az segít megakadályozni, hogy ezek az érzéseink elüszkösödjenek bennünk.
Igyekszem megtanítani a gyermekeimnek, hogy a nagyságunkat az határozza meg, ahogyan azokkal az emberekkel bánunk, akik a társadalomban kirekesztettek vagy kiközösítettek (lásd Máté 25:40). Ez azt is jelentheti, hogy keressük a módját mások felkarolásának, hogy ne zárjuk ki őket.
Igyekszem hasonlóvá válni Jézushoz
Bármennyire is fájdalmas e tapasztalatok némelyike, a belőlük levont tanulságok jobb emberré teszik a gyermekeimet. És engem is. A csalódásaink segítettek abban, hogy könyörületet és együttérzést fejlesszünk ki magunkban mások iránt.
Az előítéletekkel kapcsolatos tapasztalataim lehetővé teszik számomra, hogy válasszak. Vajon keserű leszek és bosszúálló, vagy pedig inkább nemcsak egyetlen új esélyt adok annak az embernek, hanem egy másodikat, harmadikat és negyediket is? Szörnyű helynek fogom látni a társadalmat, vagy a pozitív változás felé ható erő leszek?
A Megváltónak is előítéletekkel kellett szembenéznie amiatt, aki volt, amiben hitt és ahonnan jött (lásd János 1:46). Mégsem reagált erőszakkal, haraggal, keserűséggel vagy gyűlölettel. Mindezek ellen tanított, és szeretetben és igazságban cselekedett. Azt tanította, hogy a hatalom és a befolyás a meggyőzés, a hosszútűrés, a kedvesség, a szelídség és a szeretet által jön (lásd Tan és szövetségek 121:41). Azt tanította, hogy ha megbántanak, menjünk oda a testvérünkhöz, és beszéljük meg együtt (lásd Máté 18:15). Azt tanította, hogy imádkozzunk azokért, akik üldöznek minket (lásd Máté 5:38–48). Amikor pedig igazságtalanul elítélték, és keresztre feszítették, hogy ott haljon meg, Ő a megbocsátásra tanított bennünket (lásd Lukács 23:34).
Végső soron az Ő szeretete az, ami meg fog változtatni minket és a világot (lásd 2 Nefi 26:24).
Továbbra is próbálkozom
Nem vagyok tökéletes ember: nem mindig bocsátok meg azonnal, miután valaki megbánt engem. Időbe telik, gyógyulás kell hozzá, és a Szentléleknek munkálkodnia kell rajtam. Néha úgy döntök, hogy megsértődöm, és nem fogadom be azonnal az Ő késztetéseit. Amikor azonban nyitott vagyok rá, a Lélek türelmesen munkálkodik rajtam, amíg képessé válok megérteni, hogy Mennyei Atya mit szeretne, mit tegyek a helyzettel.
Eltökélt célom, hogy igazán úgy lássam az embereket, ahogy a Szabadító tekintene rájuk. Ehhez hajlandónak kell lennünk elismerni, hogy nem tudjuk mindenre választ. Amikor hajlandóak vagyunk kimondani, hogy „nem vagyok tökéletes; sokat kell még tanulnom; mit tanulhatok mások nézőpontjából?” – ekkor vagyunk igazán képesek hallani. Ekkor vagyunk igazán képesek látni.
Miközben folytatom ezt az utazásomat, hasznos emlékeztetnem magamat, hogy céllal vagyok itt, hogy az élet megpróbáltatásai átmenetiek – a halandóság szükséges részei –, és hogy nem vagyok egyedül. És mindvégig igyekszem olyan lenni, mint Jézus! A próbálkozás cselekvést jelent, és ha kudarcot vallunk, ismét próbálkozhatunk.