Az öregedés szépsége. Liahóna, 2022. szept.
Hithűen öregedve
Az öregedés szépsége
Inkább legyen olyan arcom, amelyen látszanak a nevetés és a könnyek vonalai!
Emlékszem, amikor gyermekként a nagymamám ráncos arcát vizslattam. Vonalak húzódtak a szeme sarkából, és apró vonalak ékeskedtek az ajka felett is. Megkérdeztem tőle, én miként kerülhetném el a ráncokat.
„Ne mosolyogj – mondta –, és ne sírj!”
Követtem is a tanácsát – egy teljes napig. Aztán feladtam. Hogy képes bárki mosolygás vagy sírás nélkül élni? Úgy döntöttem, inkább legyen olyan arcom, amelyen látszanak a nevetés és a könnyek vonalai.
A Mormon könyvében Lehi azt tanította a fiának, Jákóbnak, miszerint azért vagyunk itt a halandóságban, hogy örömünk legyen (lásd 2 Nefi 2:25). Azt is tanította azonban, hogy az öröm megismeréséhez meg kell tapasztalnunk a bánatot (lásd 2 Nefi 2:22–23). Megtanultam észrevenni mind az öröm, mind pedig a bánat bizonyítékát azok arcán, akik valóban élték az életüket. Az arcuk hordozza az életük történetét.
Egyetértek azzal az emberrel, aki azt mondta, hogy „a gyönyörű idős emberek műalkotások”1. Vannak, akik olyan jellemet fejlesztenek ki öregkorukra, amely figyelemre méltóvá teszi őket. Például néztem már a fehér hajú, fehér ruhás templomi vezetőnővérek szemébe, és vakított már el az a hihetetlen fény, mely a szemükben és a mosolygó arcukon ragyog.
Most, hogy én magam is idősebb nővé válok, kezdek rájönni, hogy az öregedés bizonyos örömökkel jár. Például sokkal jobban érzem magam a testemben. Hálás vagyok, hogy egyáltalán még működik! Lehet, hogy lassabban járok és lassabban beszélek, mint egykor. Lehet, hogy a csípőm kicsit kipárnázottabb, és a karjaim jóval gyengébbek. De szeretném azt gondolni, hogy az érintésem is gyengédebb.
Tudom, hogy továbbra is fejlődhetek és tanulhatok, s hogy „az intelligenciának bármely tantételét magunkévá tesszük ebben az életben, velünk ébred az a feltámadáskor” (Tan és szövetségek 130:18). Így hát örömmel nézek elébe a leckéknek, amelyeket még megtanulhatok. Mi több, segíthetek másoknak – például az unokáimnak – tanulni az életem azon történeteiből, amelyeket megoszthatok velük.
A fényképen modellek láthatók
A férjemmel sokkal jobban el tudjuk fogadni egymást, és azt is tudjuk, hogy mi is képesek vagyunk még együtt tanulni és növekedni. A házasságunkat gazdagították az együtt átvészelt viharok. A gyermekeink felnőttek, és vagy büszkélkedünk velük vagy aggódunk miattuk – mikor hogy. Az unokák szó szerint örömet és vidámságot hoznak.
S a korral együtt jár az az állandó tudás is, hogy a halandó élet nem tart örökké. Most van itt az ideje, hogy megtegyem azokat a dolgokat, amelyeket eddig meg akartam tenni. Ha nem most, hát mikor? „[Í]me, ez az élet a napja annak, hogy az emberek elvégezzék a munkáikat” (Alma 34:32). Remélhetőleg a korral ráébredünk, hogy most van itt az ideje, hogy kimondjuk a ki nem mondott szavakat, meggyógyítsuk a kapcsolatokat, és megvalósítsuk a fennmaradó céljainkat.
Ahogy idősödöm, arra az örökségre gondolok, amelyet majd hátrahagyok az utódaimnak. Remélem, ez részben az lesz, hogy a megtapasztalt öröm és bánat során bölcsességre leltem. Ennek köszönhetően pedig megtaláltam a szépséget az öregedésben.
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Kaliforniában él.