Remény és vigasz Krisztusban

Írta: Ronald A. Rasband elder

a Tizenkét Apostol Kvórumából

Ragaszkodjunk ahhoz az ígérethez, mely szerint az Úr megemlékezik az Ő hithű szentjeiről, és megjutalmazza őket.

a Krisztus-szobor keze — Legfőbb reményünket Jézus Krisztushoz és az Ő engeszteléséhez horgonyozhatjuk.

Jens és Ane Cathrine Andersennek mély és maradandó bizonysága volt Jézus Krisztus visszaállított evangéliuma igaz voltáról. A dühös csőcselék, valamint a közösségi és felekezeti üldöztetés ellenére 1861-ben csatlakoztak Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházához.

A rákövetkező év tavaszára engedtek Sion hívásának, mely a 8000 kilométerrel odébb fekvő Sóstó-völgybe hívogatta őket. A Sionba való egybegyűlés azt jelentette, hogy hátra kellett hagyniuk egy jó életet Dániában – köztük a barátaikat, a tágabb családjukat, valamint egy gyönyörű gazdaságot, mely nemzedékeken át szállt apáról a legidősebb fiúra. A gazdaság, mely a Dánia északi részén lévő termékeny Jutland-félszigeten, az Aalborg közelében található Veddum faluban terült el, nagy és gyümölcsöző volt. Több tucat embernek adott munkát, és tiszteletet és jövedelmet biztosított az Andersen család számára.

Megtért társaikkal is megosztva e javakat, Jens és Ane Cathrine nagyjából 60 másik szent kivándorlási költségét is kifizették, akik Sion felé tartottak. 1862. április 6-án Andersenék a 18 éves fiukkal, Andersszel együtt csatlakoztak további 400 dán szenthez az Albion nevű kis gőzhajón, és a németországi Hamburgba hajóztak. Két nappal később, Hamburgba érkezve, még több egybegyűlő szenthez társultak egy nagyobb hajó fedélzetén, hogy megkezdjék az Atlanti-óceánt átszelő útjukat.

A Sionba való egybegyűlés öröme azonban rövidesen bánatba fordult. Az Albionra felszálló gyermekek közül többen is kanyaróvírussal voltak megfertőződve. Amint a betegség végigsöpört a bevándorlók sorain, 40 gyermek és több felnőtt is életét vesztette, és a tengerbe temették őket. Köztük volt a 49 éves Jens Andersen is, az én ükapám.

Jens álma, mely szerint a családjával és a többi dán szenttel elérje és felépítse Siont, mindössze 10 napnyi távolságra Hamburgtól szerte is foszlott. Az egyik történész ezt írta: „Az aalborgi [Veddumból] Jens Andersen egy olyan kiszabadító volt, aki Mózeshez hasonlóan soha nem tette be lábát a megígért földre, s aki nem kevesebb, mint hatvan embertársának segített kivándorolni; az Északi-tengeren érte a halál 1862-ben, nem sokkal azután, hogy elhagyta [Németországot].”¹

A halandóság próbatétele

Megérte-e az Andersen családnak meghozni ezt az áldozatot – hátrahagyni a kényelmes gazdaságukat, valamint elveszíteni egy szerető férjet és apát? Biztos vagyok benne, hogy a világ nemmel felelne. A világnak azonban nincs hite, előrelátása, sem a Jézus Krisztus visszaállított evangéliuma által kínált „örökkévaló látószög[e]”².

Ez a látószög segít megértenünk a halandó életünket és a számos megpróbáltatását. Félelemmel, árulással, kísértéssel, bűnnel, veszteséggel és magánnyal nézünk szembe. Betegség, katasztrófa, depresszió és halál töri össze az álmainkat. Időnként a terheink nehezebbnek tűnnek, mint amit el tudunk viselni.

„Habár részleteikben egyediek lesznek, ám a tragédiák, a váratlan próbák és megpróbáltatások – legyenek azok lelkiek vagy fizikaiak – mindannyiunk életében eljönnek” – mondta Neil L. Andersen elder a Tizenkét Apostol Kvórumából. Majd hozzátette: „A boldogságot keressük. Békére vágyunk. Szeretetet remélünk. Az Úr mennyei áldások csodálatos bőségének záporát zúdítja ránk. De egy biztos: a boldogság és öröm közé vegyülve lesznek pillanatok, órák, napok, néha akár évek is, amikor lelketeket sebek érik majd.”³

Bátran nézünk szembe a keserűvel, hogy megízlelhessük az édeset (lásd Tan és szövetségek 29:39). Ésaiás próféta szavaival élve mindannyian megtisztíttatunk – és kiválasztatunk – „a megpróbáltatás kemencéjében” (vö. Ésaiás 48:10).

Az engesztelés ígérete

A megpróbáltatás az Atya „nagyszerű boldogságtervé[nek]” (Alma 42:8, lásd még 2 Nefi 2:11) a részét képezi. E terv középpontjában azonban a „nagy és dicsőséges engesztelésből”⁴ eredő vigasz és remény áll. Engesztelése által Jézus Krisztus a megmentésünkre sietett. (Lásd Alma 36:3.)

A Szabadító „mindenek alá le is ereszkedett” (Tan és szövetségek 88:6), hogy Ő magára vehesse a nehézségeinket és hibáinkat. Tudja, hogyan nyújtson nekünk szolgálattételt, teljes mértékben megértve, hogy hol és miért fáj.

„Mivel a Szabadító elszenvedett mindent, amit mi valaha is érezhetünk és tapasztalhatunk, így Ő segíthet a gyengéknek erősebbé válni – mondta James E. Faust elnök (1920–2007), az Első Elnökség második tanácsosa. – Ő maga személyesen is megtapasztalta mindezt. Megérti fájdalmunkat, és még a legsötétebb óráinkban is mellettünk fog járni.”⁵

Ezért horgonyozhatjuk le végső reménységünket Őhozzá és az Ő engeszteléséhez.

„Borúlátó és cinikus világban élünk – olyan világban, amelynek alig van reménye Jézus Krisztusban és Istennek az emberiség boldogságára vonatkozó tervében – mondta Russell M. Nelson elnök. – Miből ered ez a világméretű viszálykodás és komorság? Az ok világos. Ha nincs Krisztusba vetett remény, akkor nincs az emberiség megváltására irányuló isteni terv felismerése sem. E tudás nélkül az emberek tévesen úgy vélik, hogy a mai létezést a holnapi megszűnés követi – hogy a boldogság és a családi kapcsolatok csupán múlékonyak.”⁶

Reményre és gyógyulásra lelek Jézus Krisztusban, amikor elmegyek a templomba, és amikor meghallgatom az élő próféták szavait. Vigaszra lelek, amikor olyan szentírásokat tanulmányozok, amelyek bizonyságot tesznek Őróla és az Ő engeszteléséről. Amikor a halandóság „lelkünk békéjé[nek]”⁷ az elpusztításával fenyeget, forduljatok az általam „védelmi szentírásoknak” nevezett versekhez. Íme néhány kedvencem:

Ószövetség

„Elveszti a halált örökre, és letörli az Úr Isten a könyhullatást minden orczáról” (Ésaiás 25:8).
„Pedig betegséginket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá… És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg” (Ésaiás 53:4–5).

Újszövetség

„Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” (Máté 11:28).
„E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én [le]győztem a világot” (János 16:33).

Mormon könyve

„És magára veszi a halált, hogy megoldhassa a halál kötelékeit, amelyek népét lekötözik; és magára veszi a gyengeségeiket, hogy bensője irgalommal telhessen meg, a test szerint, hogy a test szerint tudhassa, hogyan segítse meg népét a gyengeségeik szerint” (Alma 7:12).
„És mi az, amiben reménykedjetek? Íme, azt mondom nektek, hogy Krisztus engesztelése és feltámadásának hatalma által reméljétek azt, hogy majd örök életre támadtok fel, és ez a belé vetett hitetek miatt van, az ígéret szerint” (Moróni 7:41).

Tan és szövetségek

„Bízzatok tehát, és ne féljetek, mert én, az Úr, veletek vagyok, és mellettetek fogok állni; ti pedig bizonyságot tesztek rólam, méghozzá Jézus Krisztusról, hogy én vagyok az élő Isten Fia, hogy voltam, hogy vagyok, és hogy el fogok jönni” (Tan és szövetségek 68:6).
„Ne féljetek tehát, mindhalálig se; mert ebben a világban nem teljes az örömötök, de énbennem teljes az örömötök” (Tan és szövetségek 101:36).

Ezek és kötetnyi más versek bizonyságot tesznek – Boyd K. Packer elnök (1924–2015), a Tizenkét Apostol Kvóruma elnökének a szavaival élve – „Krisztus engesztelésének ígéretéről”⁸.

Egy próféta könyörgései

Amikor megértjük, milyen fontos szerepet játszik a Szabadító a boldogságunkban most és az eljövendő világban, akkor azt is megértjük, hogy miért kérlel minket Nelson elnök arra, hogy tegyük Őt életünk lelki alapjává:

„Könyörögve kérlek, hogy szakítsatok időt az Úrra! Szilárdítsátok meg a saját lelki alapzatotokat, hogy ki tudja állni az idő próbáját, méghozzá azon dolgok megtételével, amelyek lehetővé teszik, hogy a Szentlélek mindig veletek legyen.” Időt szakítani az Úrra – tette hozzá Nelson elnök – azt is magában foglalja, hogy a templomi szolgálat és hódolat által szakítunk Őrá időt „az Ő szent házában”⁹.

„Tihozzátok pedig, akik templomi szövetségeket kötöttetek, könyörgök, hogy törekedjetek – imádságosan és következetesen – a templomi szövetségek és szertartások megértésére. […]

[A]mikor bármilyen felbolydulás következik be az életetekben, a legbiztonságosabb hely, ahol lehettek lelkileg, az a templomi szövetségeitek keretein belüli életvitel lesz.

Higgyetek nekem, amikor azt mondom, hogy amikor a lelki alapotokat szilárdan Jézus Krisztusra építitek, akkor nem kell félnetek.”¹⁰

Az Ő tenyerére vésve

Mi lett Ane Catherine és a fia, Anders sorsa? Kétségbeestek és visszafordultak Dániába, a hathetes, szomorú, New Yorkba tartó útjuk után? Nem ez történt. A Szabadítóról és a szabadítás tervéről való bizonyságukra támaszkodva, és Istenben bízva bátran haladtak előre vonattal, gőzhajóval és szekérrel. 1862. szeptember 3-án érték el a Sóstó-völgyet, és csatlakoztak Sion felépítéséhez.

A Utah állambeli Ephraimben telepedtek le, ahol Anders – ekkor már Andrew – megnősült és családot alapított. Később a családját – köztük az édesanyját is – a utah-i Lehi városába költöztette, ahol sikeres földműves, bankár és polgármester vált belőle. Három éven át szolgált missziót a hazájában, több mint két évtizedet püspökségekben, és több mint három évtizedet főtanácsban vagy főpapok kvórumában. Három fia szolgált missziót Dániában és Norvégiában.

Halandó szemmel a dicső véget még nem látjuk a könnyes kezdeteknél. Krisztusba vetett hittel azonban reménnyel nézhetünk a jövőbe. És ragaszkodhatunk azon ígérethez, mely szerint az Úr megemlékezik az Ő hithű szentjeiről, és megjutalmazza őket, ahogy azt Jens, Ane Catherine és Anders esetében is tette. Az Úr megemlékezett róluk, és megemlékezik rólunk is. Ezt ígérte:

„Én terólad el nem feledkezem.

Íme, kezem tenyerére véstelek” (vö. Ésaiás 49:15).