Nyomtatásban nem jelenik meg
Hogyan mondhatnék beszédet azon a nyelven, amelyet még csak most tanulok?
Misszióvezetőként megtanultam akkor is bízni az Úrban, amikor alkalmatlannak éreztem magam.
Fénykép: Karel Denisse Calva Sanchez
Amikor a chilei Santiagóban szolgáltam misszióvezetőként a férjemmel, aki 2012 és 2015 között misszióelnök volt, sokat tanultam a csodák valóságáról és azok bekövetkeztéről, ez pedig megváltoztatta az életemet. Ennek az elhívásnak az elfogadása kimozdított a kényelmi zónámból, mert nem beszéltem a missziónk nyelvét. Eleinte nyomasztó alkalmatlanságot éreztem.
A misszióm elején egy telefonbeszélgetés egy családtagommal segített felismernem, hogy túlságosan magamra és a kihívásaimra összpontosítok. Visszaemlékezve arra a tanácsra, amelyet Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) az édesapjától kapott, miszerint feledkezzen el magáról és lásson munkához1, úgy döntöttem, hogy változtatok azon, mire összpontosítok. Amikor elcsüggedtem, mindig feltettem magamnak a kérdést: Kire gondolsz? A válasz mindig az volt, hogy magamra. Így hát bűnbánatot tartottam, és inkább mások felé fordítottam a gondolataimat. Úgy döntöttem, hogy a családomra, a misszionáriusokra és azokra összpontosítok, akiket tanítottak.
Arra is próbáltam emlékeztetni magam, hogy arra gondoljak, amit meg tudok tenni, ne pedig arra, amit nem tudok megtenni. Tudtam mosolyogni, meg tudtam ölelni másokat, dolgozhattam a spanyol nyelvtudásomon, bár ez utóbbi gyakran kudarcba fulladt. Gyakran töltöttem időt a misszionárius nővérekkel (ahelyett, hogy elrejtőztem volna a misszióház biztonságában), még akkor is, amikor úgy éreztem, hogy nem sok mindent tudok tenni.
Mindaddig, amíg hajlandó voltam megtenni a hit apró lépéseit, éreztem Krisztus megerősítő hatalmát az Ő engesztelő áldozata által, amely segített legyőzni a gyengeségeimet (lásd Jákób 4:7). Miközben a saját élményeimen elmélkedtem, felismertem egy hasonló mintát a szentírásbeli kedvenceim életében. Íme egy naplóbejegyzésem 2014 októberéből:
„Sok olyan szentírásbeli példa van, amikor az emberek úgy döntenek, hogy kilépnek a kényelmi zónájukból – például Mária, Jézus anyja, Ruth, Eszter, Pál, Énók, Lehi és Nefi, Alma, Ammon és fivérei, Sámuel, Abinádi, a 2000 ifjú lámánita harcos, Joseph Smith és még sokan mások. Ők mind olyan lehetőségekkel éltek, amelyek sebezhetővé tették őket. Nem tudták megjósolni vagy befolyásolni a körülményeik következményeit. Olyan helyzetekbe kerültek, amelyek messze kívül estek a megszokott kényelmi zónájukon, és amelyeknek része volt a veszélynek, a fájdalomnak, a szenvedésnek, az elutasításnak vagy éppen a kudarcnak a lehetősége, ami miatt a Lélekre és az Istentől kapott ajándékaikra kellett támaszkodniuk.
A természetes ember [lásd Móziás 3:19] kiszámíthatóságot, biztonságot és irányítást szeretne, de megtanultam, hogy általában nem ez az az állapot, amelyben Isten csodákat tesz. Az itt szerzett élményeim által megtanultam, hogy amikor az emberek eldöntik maguknak, mit tudnak és mit fognak megtenni, az alapján, hogy miben érzik kényelmesen magukat és milyen kudarcokat szeretnének elkerülni, akkor korlátozzák, hogy Isten mit tehet velük. Úgy tűnik, gyakrabban tesz csodákat általunk, amikor nyitottak vagyunk az Ő akaratára, amikor hajlandóak vagyunk kilépni az ismeretlenbe… és arra, hogy még teljesebben támaszkodjunk a Belé vetett hitünkre, ne pedig a saját képességeinkre. Megtanultam, hogy ha jobban érdekel a tanulás, a növekedés és a fejlődés folyamata, mint a kudarc lehetősége, akkor megnyílok a Jézus Krisztus engesztelése által nekem felkínált megerősítő hatalom előtt.”
Az egyik élmény, amely segített ennek a leckének az elsajátításában, akkor történt, amikor Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából ellátogatott a missziónkba – és három másik misszióba – Santiagóban. Több mint 1000 misszionárius gyűlt össze a kápolnánkban, és a férjemet megkérték, hogy vezesse le a gyűlést. Holland elder belépett a kápolnába, helyet foglalt a férjem mellett, odahajolt hozzánk, és azt mondta: „Nos, ez a terv: Wright nővér, te fogsz először beszélni és te fogod képviselni az összes misszióelnök feleségét itt. Téged pedig Wright elnök követ majd.”
Őszintén szólva, nem hallottam a program többi részét. Eszembe sem jutott, hogy Holland elder felkérhet, hogy beszéljek, így aztán nem is készültem semmivel. Jobban szeretem, ha van időm felkészülni egy beszédre, van időm legalább egy kicsit összeszedni a gondolataimat, de a nyitóhimnusz és ima után azonnal én következtem.
Ahogy elkezdtek keringeni a gondolatok a fejemben, hirtelen vágyat éreztem arra, hogy spanyolul osszam meg az üzenetemet. Habár egy évet már eltöltöttünk a misszióban, és nagyon keményen dolgoztam a spanyoltudásomon, még mindig küszködtem a nyelvvel – az legalábbis biztos, hogy nem beszéltem folyékonyan. Volt, aki fordítson nekem, ha angolul beszéltem volna, de ez egy spanyol nyelvű misszió volt, én pedig nagyon szerettem volna spanyolul beszélni. Angolul is nehéz lett volna beszédet mondanom most, mindezt spanyolul megtenni pedig hatalmas ugrásnak tűnt. Miközben az 1000 misszionárius elénekelte az Elhívottak című himnuszt (Himnuszok, 161. sz.), mély lélegzetet vettem, megvallottam a hiányosságaimat Mennyei Atya előtt, és a Lélek megmentő segítségéért könyörögtem.
Elmondtam Mennyei Atyának, hogy fogalmam sincs, mit mondjak vagy hogyan mondjam spanyolul, de megígértem Neki, hogy ki fogom nyitni a számat, és minden tőlem telhetőt megteszek, hittel abban, hogy Ő be fogja tölteni (lásd Mózes 6:32). Abban a pillanatban eltöltött egy békés megerősítő érzés. Az ima után oda léptem a pulpitushoz, és beszélni kezdtem. A szavak, amelyeket korábban átgondoltam, abban a szükséges pillanatban visszatértek, még az idegen nyelven is, melyen nehezemre esett kommunikálni. A rövid, háromperces beszédem után leültem, és még mindig békességet éreztem, de bizonytalan voltam abban, hogy mennyire volt érthető, amit elmondtam.
A gyűlés után odajött hozzám az a testvér, aki Holland eldernek fordított, és azt mondta: „Wright nővér, fogalmam sem volt, hogy ilyen jól beszélsz spanyolul!” Azt feleltem: „Nem beszélek ilyen jól.” Ő pedig biztosított arról, hogy nem követtem el hibákat.
Biztos vagyok benne, hogy a gyűlésen részt vevő misszionáriusok egyike sem emlékszik semmire az aznapi rövid üzenetemből. Az én életemet azonban megváltoztatta ez az élmény. Megtanultam Mennyei Atyába és a Szabadítóba helyezni a bizalmamat, hogy ők a gyengeségeim ellenére is meg tudnak és meg is fognak erősíteni, amikor hajlandó vagyok hittel haladni előre. Ha a biztonságos csapást választottam volna és a tolmácsra támaszkodom, akkor talán soha nem tanultam volna meg, hogyan segít meg minket Isten, amikor engedjük, hogy Ő uralkodjon2.
Mindig is nagyon tetszett nekem a kegyelem leírásának ez a része a Bibliaszótárból: „…az Úr kegyelméből adatik meg, hogy… a Jézus Krisztus engesztelésébe vetett hitük és bűneik megbánása által az egyének erőt és segítséget kapnak olyan jó cselekedetek elvégzésére, melyeket egyébként a saját eszközeikre hagyatkozva nem tudnának megtenni.”
Azon a napon éreztem az Ő kegyelmét. Az aznap tanúsított hitem bátorságot adott ahhoz, hogy később újra és újra kilépjek a kényelmi zónámból. A kudarc mindig is része lesz a tanulási folyamatnak, és a nyelvtanulás kapcsán a misszióm hátralévő részében bőven megtapasztaltam ezt. Amikor azonban igazán számított, éreztem, hogy Jézus Krisztus támogatása és ereje feljebb emelt a saját képességeim fölé, hogy eszköz lehessek a kezében, amellyel megáldhat másokat. Az Őbelé vetett hitem és bizalmam ugrásszerűen növekedett, és ez a legnagyobb ajándék, amelyet a missziónktól kaptam. Mire véget ért a missziónk, már folyékonyan beszéltem spanyolul, ez pedig lehetőséget ad arra, hogy önkéntesként szolgáljak másokat a közösségemben és abban a spanyol gyülekezetben, ahol jelenleg istentiszteletre járunk.
Bizonyságom van az Úr kijelentéséről, miszerint „ha hozzám jönnek az emberek, akkor megmutatom nekik a gyengeségüket. Gyengeséget adok az embereknek, hogy alázatosak legyenek; és kegyelmem elegendő minden olyan embernek, aki megalázkodik előttem; mert ha megalázkodnak előttem és hisznek bennem, akkor erőssé teszem számukra a gyenge dolgokat” (Ether 12:27).
Jegyzetek