Soha ne szalaszd el a lehetőséget, hogy tanúskodj Krisztusról
Az igazi öröm azon múlik, hogy hajlandóak vagyunk-e közelebb jönni Krisztushoz és saját tanúságot szerezni.
Öt évvel ezelőtt ezen a napon emeltük fel a kezünket, hogy támogassuk szeretett prófétánkat, Russell M. Nelson elnököt Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza elnökeként – az Úr szószólójaként a növekedés és kinyilatkoztatás eme figyelemre méltó időszakára. Számtalan felkérést, valamint dicsőséges áldások ígéretét kaptuk rajta keresztül, amennyiben életünket a Szabadítónkra, Jézus Krisztusra összpontosítjuk.
2011-ben, amikor a férjemmel misszióvezetőként szolgáltam a brazíliai Curitiba gyönyörű városában, egy gyűlésen megcsörrent a telefonom. Ahogy igyekeztem elnémítani, észrevettem, hogy édesapám az. Gyorsan kimentem a gyűlésről, hogy fogadjam a hívását: „Szia, Apa!”
Váratlanul elszorult a hangja: „Szia, Bonnie! El kell mondanom neked valamit. ALS-t állapítottak meg nálam.”
Összezavarodtam: „Tessék? Mi az az ALS?”
Apa már magyarázta is: „Az elmém éber marad, miközben a testem lassan leáll.”
Éreztem, ahogy az egész világ megfordul velem, miközben elkezdtem megbirkózni ennek a gyötrelmes hírnek a velejáróival. Mégis, azon a feledhetetlen napon az utolsó mondata volt az, amely örökre bevésődött a szívembe. Drága édesapám sürgetőn így szólt: „Bonnie, soha ne szalaszd el a lehetőséget, hogy tanúskodj Krisztusról.”
Sokat elmélkedtem és imádkoztam Apa tanácsáról. Gyakran tettem fel magamnak a kérdést, vajon teljes mértékben tudom-e, mit jelent soha el nem szalasztani a lehetőséget arra, hogy Jézus Krisztusról tanúskodjak.
Hozzátok hasonlóan időnként én is kimentem a hónap első vasárnapján, és tanúságot tettem Krisztusról. Számos alkalommal tanúskodtam evangéliumi igazságokról egy lecke részeként. Misszionáriusként bátran tanítottam az igazságot, és kijelentettem Krisztus isteni voltát.
E kérés mégis személyesebbnek érződött. Úgy tűnt, mintha azt mondaná: „Bonnie, ne engedd, hogy a világ felülkerekedjen rajtad! Maradj hű a Szabadítóval kötött szövetségeidhez! Törekedj arra, hogy mindennap megtapasztald az Ő áldásait, és a Szentlélek által képes legyél tanúskodni az Ő hatalmáról és jelenlétéről az életedben!”
Egy bukott világban élünk, ahol a zavaró tényezők a tekintetünket és a szívünket lefelé, nem pedig a menny irányába csalogatják. A 3 Nefi 11-ben lévő nefitákhoz hasonlóan nekünk is szükségünk van Jézus Krisztusra. El tudjátok képzelni, amint ott vagytok, azon emberek között, akik oly nagy zűrzavart és pusztulást tapasztaltak meg? Milyen lenne hallani az Úr személyes felkérését:
„Keljetek fel és jöjjetek hozzám, hogy kezeteket bebocsáthassátok az oldalamba, és hogy érezhessétek a szögek nyomait a kezeimben és a lábfejeimben, hogy tudhassátok, hogy én vagyok… az egész föld Istene, és megöltek a világ bűneiért.
És… a sokaság odament… egyenként…, és a szemükkel láttak és a kezeikkel éreztek, és… tudták…, és saját maguk tanúi voltak”1.
Ezek a nefiták buzgón mentek előre, hogy kezüket az oldalába bocsássák, érezzék a szögek nyomait az Ő kezén és lábán, és saját maguk is tanúságot tudjanak tenni arról, hogy Ő a Krisztus. Hasonlóképpen sok hithű ember, akikről idén az Újszövetségben tanultunk, izgatottan várta Krisztus eljövetelét. Aztán eljöttek a földjükről, a munkapadok és a vacsoraasztalok mellől, és követték Őt, Hozzá sereglettek, és leültek Vele. A szentírásokban szereplő sokaságokhoz hasonlóan mi is buzgón vágyunk-e arra, hogy mi magunk is tanúk legyünk? Vajon az áldások, melyekre törekszünk, kevésbé szükségesek, mint az övéik?
Amikor Krisztus a testben meglátogatta a nefitákat a templomuknál, nem arra kérte őket, hogy álljanak a távolban és tekintsenek Őrá, hanem arra, hogy érintsék meg Őt, hogy maguk is érezzék az emberiség Szabadítójának a valóságát. Miként kerülhetünk eléggé közel Őhozzá ahhoz, hogy személyes tanúságot nyerjünk Jézus Krisztusról? Talán részben ezt próbálta édesapám megtanítani nekem. Bár nem élvezhetjük ugyanazt a fizikai közelséget, mint azok, akik Krisztussal jártak a földi szolgálata idején, a Szentlélek által mindennap megtapasztalhatjuk az Ő hatalmát. Amennyire csak szükségünk van rá!
A fiatal nők világszerte sokat tanítottak nekem Krisztus kereséséről és arról, hogy naponta személyes tanúságot szerezzek Őróla. Hadd osszam meg kettejük bölcsességét:
Livvy egész életében nézte az általános konferenciát. Sőt, az otthonában a családjával hagyományosan mind az öt ülést végignézik. A múltban Livvynek a konferencia azt jelentette, hogy rajzolgatott vagy időként akaratlanul is elszundított. A múlt októberi általános konferencia azonban más volt. Személyessé vált számára.
Ez alkalommal Livvy úgy döntött, hogy tevékeny befogadó lesz. Lenémította az értesítéseket a telefonján, és mind az öt ülés során feljegyezte a Lélektől érkező benyomásokat. Elámult, amint érezte, hogy melyek azok a konkrét dolgok, amelyekről Isten azt akarta, hogy meghallja vagy megtegye. Ez a döntés szinte azonnali változást hozott az életébe.
Alig néhány nappal később a barátai elhívták moziba egy nem helyénvaló filmre. Így számolt be erről: „Éreztem, ahogy a konferencia lelkülete és szavai visszatérnek a szívembe, és hallottam magam, amint nemet mondok a meghívásukra.” Ahhoz is összeszedte a bátorságát, hogy megossza az egyházközségében a Szabadítóról való bizonyságát.
Ezen események után kijelentette: „Az a bámulatos, hogy amikor hallottam magam tanúskodni arról, hogy Jézus a Krisztus, éreztem, amint a Szentlélek újra megerősíti azt számomra.”
Livvy nem kavicsként kacsázott végig a konferenciai hétvége felszínén, hanem szívvel-lélekkel belevetette magát, és ott rátalált a Szabadítóra.
Aztán ott van Maddy. Amikor a családja többé nem járt istentiszteletre, Maddy össze volt zavarodva, és nem tudta, mit tegyen. Érezte, hogy hiányzik valami jelentős dolog. Így aztán 13 évesen elkezdett egyedül járni istentiszteletre. Bár néha nehéz és kényelmetlen volt egyedül lenni, tudta, hogy az istentiszteleten rátalálhat a Szabadítóra, és ott akart lenni, ahol Ő van. Ezt mondta: „Az egyházban a lelkem otthonra lelt.”
Maddy abba a ténybe kapaszkodott, hogy a családját egymáshoz pecsételték az örökkévalóságra. Elkezdte magával vinni az öccseit az istentiszteletre és együtt tanulmányozni velük a szentírásokat otthon. Végül az anyukája is elkezdett csatlakozni hozzájuk. Maddy elmondta az édesanyjának, hogy szeretne missziót szolgálni, és megkérdezte tőle, fel tudna-e készülni arra, hogy elmenjen vele a templomba.
Maddy most éppen a misszionáriusképző-központban van. Szolgál. Tanúskodik Krisztusról. Példája mindkét szülőjének segített visszatérni a templomba és visszatérni Krisztushoz.
Livvyhez és Maddyhez hasonlóan a Lélek számos különböző helyzetben fog tanúskodni Őróla nekünk is, amint Krisztus keresését választjuk. A Lélek e tanúságtételei akkor következnek be, amikor böjtölünk, imádkozunk, várunk, és tovább haladunk előre. A Krisztushoz való közelségünk a templomban való gyakori hódolat, a napi bűnbánat, a szentírások tanulmányozása, az egyházi és ifjúsági hitoktatási gyűlések látogatása, a pátriárkai áldásunk feletti elmélkedés, a szertartások érdemes elnyerése, valamint a szent szövetségek tiszteletben tartása által fokozódik. Mindezen dolgok meghívják a Lelket, hogy megvilágosítsa az elménket, és további békességet és védelmet nyújtanak. De olyan szent lehetőségekként tekintünk-e rájuk, melyek által tanúságot tehetünk Krisztusról?
Sokszor jártam már a templomban, de amikor hódolok is az Úr házában, az megváltoztat engem. Böjt idején néha egyszerűen csak nem eszem, máskor viszont céltudatosan lakmározom a Lelken. Időnként ismétlődő és rutinszerűen elmotyogott imáim vannak, de olyan is volt már, hogy buzgó vággyal fordultam az Úrhoz, hogy tanácsot kapjak Tőle az ima által.
Erő rejlik abban, amikor ezeket a szent szokásokat nem a teendők listájára, hanem inkább tanúsággá tesszük. A fejlődés fokozatos lesz, de növekedni fog a Krisztussal való mindennapos, aktív részvétel és céltudatos élmények által. Amikor következetesen az Ő tanítása szerint cselekszünk, akkor bizonyságot kapunk Őróla, valamint kapcsolatot építünk ki Ővele és Mennyei Atyánkkal. Elkezdünk olyanokká válni, mint Ők.
Az ellenség akkora zajt kelt, hogy nehéz lehet meghallani az Úr hangját. A világunk, a kihívásaink, a körülményeink nem fognak elcsendesedni, de lehet és kell is éheznünk és szomjaznunk Krisztus dolgait, hogy világosan „meghalljuk Őt”2. Olyan izommemóriát kell kifejlesztenünk a tanítványság és a tanúságtétel terén, amely minden egyes nap a Szabadítónkba vetett bizodalmunkat helyezi a középpontba.
Édesapám már több mint 11 éve elhunyt, de a szavai bennem élnek: „Bonnie, soha ne szalaszd el a lehetőséget, hogy tanúskodj Krisztusról.” Kérlek, csatlakozzatok hozzám, és fogadjátok el a felkérését. Keressétek Krisztust mindenütt – megígérem, hogy ott van!3 Az igazi öröm azon múlik, hogy hajlandóak vagyunk-e közelebb jönni Krisztushoz és saját tanúságot szerezni.
Tudjuk, hogy az utolsó napokban minden térd meg fog hajolni, és minden nyelv meg fogja vallani, hogy Jézus a Krisztus.4 Azért imádkozom, hogy ez a tanúság hétköznapi és természetes élménnyé váljon a számunkra most – hogy minden lehetőséget megragadva örömmel tanúsítsuk: Jézus Krisztus él!
Ó, mennyire szeretem Őt! Mily hálásak vagyunk az Ő végtelen engeszteléséért, amely mindannyiunk számára lehetővé tette az örök életet és valóssá a halhatatlanságot.5 Tanúskodom Szabadítónk jóságáról és nagy dicsőségéről az Ő szent nevében, méghozzá Jézus Krisztus nevében, ámen.