Szeresd a felebarátodat
A könyörületesség Krisztus egyik jellemvonása. A mások iránti szeretetből fakad és nem ismer határokat.
Ma délelőtt egy afrikai utazásra szeretnélek elhívni titeket. Nem oroszlán-, zebra- vagy elefántnézőbe megyünk – viszont az utazás végére talán látjátok majd, miképpen élik meg Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza tagjainak ezrei Krisztus második nagy parancsolatát, mely szerint szeressük felebarátunkat (lásd Márk 12:31).
Képzeljétek el egy pillanatra Afrika vidéki, vörös talaját. A kiégett, terméketlen földre nézve tudjátok, hogy már túl sok éve nem esett mérhető mennyiségű csapadék. Azt a néhány csont-bőr szarvasmarhát, amellyel találkoztok, karamojong pásztorok terelik – testükön kendő, lábukon saru –, akik azzal a reménnyel baktatnak, hogy valahol növényzetre és vízre lelnek.
A döcögős, rögös utakon haladva több csapatnyi gyönyörű gyermeket is láttok, és elgondolkodtok azon, hogy vajon miért nincsenek iskolában. A gyermekek mosolyognak és integetnek, ti pedig könnyes szemmel, mosolyogva visszaintegettek nekik. A legfiatalabb gyermekek közül, akiket az utatok során láttok, tízből kilenc élelmiszer-szegénységben él, a szívetek pedig majd megszakad értük.
Kicsit távolabb láttok egy anyukát, aki egy 20 literes, vízzel teli kannát egyensúlyoz óvatosan a fején, miközben egy másikat a kezében cipel. Ő is azon háztartások egyikébe tartozik – s ilyen minden második ebben a térségben –, ahol fiatal és idős nők egyaránt, a családjukért mindennap több mint fél órát gyalogolnak egy vízvételi helyhez majd vissza. Elönt benneteket a szomorúság.
Két órával később megérkeztek egy eldugott, lomboktól ölelt tisztásra. A gyülekezőhely nem egy terem, de még csak nem is egy sátor, hanem a tűző nap sugaraitól védelmet nyújtó fák árnyéka. Megfigyelitek, hogy nincs vezetékes víz, nincs áram, és angolvécék sincsenek. Körbenéztek, és tudjátok, hogy olyan emberek között vagytok, akik szeretik Istent, és azonnal érzitek Isten irántuk való szeretetét. Azért gyűltek össze, hogy segítséget és reményt kapjanak, ti pedig azért érkeztetek, hogy megosszátok azt.
Ilyen volt a mi utunk is Ardern nővérrel Afrika Középső Területén, a 47 millió lelket számláló Ugandában, ahova Camille Johnson nővérrel, a Segítőegylet általános elnökével és férjével Douggal, valamint Sharon Eubank nővérrel, az egyház által működtetett Emberbaráti Szolgáltatások igazgatójával érkeztünk. Aznap a fák árnyékában egy közösségi egészségügyi projektet látogattunk meg, amelyet közösen fizet az Emberbaráti Szolgáltatások, az UNICEF, valamint az ugandai egészségügyi minisztérium. Ezek megbízható szervezetek, amelyek nagy odafigyeléssel lettek kiválasztva, biztosítva azt, hogy az egyháztagok emberbaráti adományai körültekintően kerüljenek felhasználásra.
Bár szívszorító volt látni az alultáplált gyermekeket, a tbc, a malária és a szüntelen hasmenés hatásait, mindegyikőnkben erősödött a remény, hogy egy szebb jövő vár azokra, akikkel találkoztunk.
Ez a remény részben azon egyháztagok kedvességéből fakadt, akik a világ minden pontjáról felajánlják a pénzüket és az idejüket az egyház emberbaráti erőfeszítései számára. Látva, hogy ezek miként segítik és emelik fel a betegeket és az elesetteket, hálatelt szívvel hajtottam fejet. Abban a pillanatban jobban megértettem, mit is jelentenek a Királyok Királyának ezen szavai:
„Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett…
Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem” (Máté 25:34–35).
A Szabadító azt kéri tőlünk: „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Máté 5:16, lásd még 14–15. vers). A világnak e távoli szegletében a ti jó cselekedeteitek beragyogták egy kétségbeejtő szükségben élő nép életét, megkönnyítették terheiket és Isten dicsőségben részesült.
Bárcsak hallottátok volna dicsőítő és hálaimáikat Istenhez azon a forró és poros napon! Azt kérnék tőlem, hogy az anyanyelvükön, karamojongul azt mondjam nektek: Alakara! – Köszönjük!
Az utazásunk eszembe juttatta az irgalmas szamaritánus példázatát, akit egy, az előbb leírtakhoz hasonlóan poros országútra vitt az utazása, mégpedig egy Jerikóból Jeruzsálembe vezető útra. A szamaritánus szolgálattétele megtanítja nekünk, mit jelent szeretni a felebarátunkat.
Meglátott egy embert, aki „rablók kezébe esék, a kik azt kifosztván és megsebesítvén, elmenének, és ott hagyák félholtan” (Lukács 10:30). A szamaritánus „könyörületességre indula” (Lukács 10:33).
A könyörületesség Krisztus egyik jellemvonása. A mások iránti szeretetből fakad és nem ismer határokat. Jézus, a világ Szabadítója, a könyörületesség megtestesítője. Amikor azt olvassuk, „könnyekre fakadt Jézus” (János 11:35), Máriához és Mártához hasonlóan tanúi vagyunk a könyörületességének, amely nyomán „elbúsula lelkében és igen megrendüle” (János 11:33). Egy Mormon könyve-beli példa Krisztus könyörületességére az, amikor Jézus megjelent a sokaságnak és így szólt:
„Van-e béna, vagy vak, vagy sánta, …vagy aki süket vagy bármely más módon nyomorult? Hozzátok ide, és én meggyógyítom őket, mert könyörülettel vagyok irántatok…
[É]s ő meggyógyította őket” (3 Nefi 17:7, 9).
Minden erőfeszítésünk ellenére, ti és én nem tudunk mindenkit meggyógyítani, de mindegyikőnk jobbá teheti valaki életét. Egy fiúcska – csupán egy gyermek – volt az, aki felajánlotta az öt kenyeret és a két halat, amellyel aztán jóllakott az ötezres tömeg. Mi is feltehetjük ugyanazt a kérdést a felajánlásunk kapcsán, amelyet a tanítvány, András is feltett a kenyerekről és a halakról: „[D]e mi az ennyinek?” (János 6:9). Biztosítalak benneteket, hogy elégséges annyit adni vagy tenni, amennyit tudtok, majd pedig engedni, hogy Krisztus felnagyítsa azt.
Jeffrey R. Holland elder ezzel kapcsolatban arra kért minket, hogy „legyünk akár gazdagok, akár szegények, [tegyünk meg] minden tőlünk telhetőt, amikor mások szükséget látnak”. Majd bizonyságot tett, ahogy én is, hogy Isten „segít és vezet majd benneteket a tanítványság könyörületes tetteiben”(Nem vagyunk-e mindannyian koldusok? Liahóna, Nov. 2014, 41.).
Azon a távoli földrészen, azon a felejthetetlen napon az egyháztagok – gazdagok és szegények – lélekpezsdítő, sorsfordító könyörületének tanújaként álltam és állok itt ma is.
Az irgalmas szamaritánus példázatának a története úgy folytatódik, hogy „bekötözé [a férfi] sebeit, …és gondját viselé neki” (Lukács 10:34). Az egyház emberbaráti erőfeszítései által gyorsan reagálunk a természeti katasztrófákra és kötözzük be a világ egyre növekvő sebeit – a betegség, éhezés, csecsemőhalandóság, alultápláltság, kényszerű elvándorlás sebeit, valamint az olyan, gyakran láthatatlan sebeket, mint az elkeseredettség, a csalódottság és kilátástalanság.
A szamaritánus azután „két pénzt kivévén, adá a gazdának, és monda néki: Viselj gondot reá” (Lukács 10:35). Egyházként hálásak vagyunk, hogy együttműködhetünk olyan más „gazdákkal” vagyis szervezetekkel, mint a Katolikus Segélyszolgálat, az UNICEF és a Vöröskereszt/Vörös Félhold, amelyek segítik emberbaráti törekvéseinket. Ugyanilyen hálásak vagyunk a ti „két pénzetekért” – két eurótokért, két pesótokért vagy két filléretekért –, amelyek könnyítenek azokon a terheken, melyek alatt oly sokan görnyedeznek ma a világban. Kicsi az esélye, hogy megismeritek azokat, akik haszonélvezői a felajánlott időtöknek, pénzeteknek és aprópénzeteknek, de a könyörületességhez nem az kell, hogy ismerjük őket, hanem csak annyi, hogy szeressük őket.
Köszönjük, Russell M. Nelson elnök, hogy emlékeztettél minket arra, hogy „amikor teljes szívünkkel szeretjük Istent, Ő… mások jólléte felé fordítja a szívünket” (A második nagy parancsolat. Liahóna, 2019. nov. 96.). Tanúsítom, hogy mindegyikőnk fokozottabb örömre, békére, alázatosságra és szeretetre lel, amikor válaszolunk Nelson elnök felhívására, hogy szívünket mások jólléte felé fordítsuk és Joseph Smith kérésére, miszerint „tápláljuk az éhezőket, ruházzuk a mezíteleneket, gondoskodjunk az özvegyekről, töröljük le az árvák könnyeit, [és] vigasztaljuk meg a szenvedőket, legyenek azok ebben az egyházban, vagy másikban, vagy semelyikben, bárhol is találjuk őket” (A szerkesztő válasza Richard Savary levelére, Times and Seasons, 15 March, 1842,732).
Hónapokkal ezelőtt egy száraz és poros síkságon találtunk rá az éhezőkre és a szükséget szenvedőkre, és láttuk a segítségért könyörgő szemeiket. A magunk módján elbúsultunk a lelkünkben és igen megrendültünk (lásd János 11:33), azonban ezen érzések lecsillapultak, amikor láttuk az egyház tagjainak a könyörületességét munkálkodni – az éhezők enni kaptak, az özvegyekről gondoskodtak, a szükséget szenvedők megvigasztaltattak, és a könnyek felszáradtak.
Tekintsünk szüntelenül mások jóllétére és mutassuk meg szavakban és tettekben, hogy „hajlandóak vagy[unk] egymás terheit viselni” (Móziás 18:8), bekötözni a megtört szívűeket (lásd Tan és szövetségek 138:42), és betartani Krisztus második nagy parancsolatát, vagyis szeretni felebarátunkat (lásd Márk 12:31). Jézus Krisztus nevében, ámen.