Nagy látószögű lencsén keresztül látni Isten családját
Hiszem, hogy képesek vagyunk a hit szeme által távolítani a nézőpontot, hogy magunkat és a családunkat reménnyel és örömmel szemléljük.
A legfiatalabb lányunk, Berkeley, még kicsi volt, amikor elkezdtem olvasószemüveget használni – azt a fajtát, amely mindent közel hoz és felnagyít. Egy nap, ahogy együtt ültünk és egy könyvet olvastunk, szeretettel s egyben szomorúan néztem a lányomra, mert hirtelen úgy tűnt, milyen sokat nőtt. Azt gondoltam: „Hogy elrepült az idő! Olyan nagy már!”
Ahogy feltoltam a szemüvegemet, hogy elmorzsoljak egy könnycseppet, rájöttem: „Ó, várjunk csak! Nem is lett nagyobb, csupán a szemüvegem nagyította fel! Akkor jó!”
Olykor azokból, akiket szeretünk, nem látunk mást, mint egy nagyon közeli, felnagyított képet. Ma este arra kérlek benneteket, hogy távolítsátok a nézőpontot, és egy másfajta lencsén nézzetek át – egy örökkévaló lencsén, amely a nagy képre, a nagyobb történetre összpontosít.
Az emberiség űrbéli kalandozásainak a kezdetén a személyzet nélküli rakétáknak nem voltak ablakaik. Amikor azonban az Apollo–8 elindult a Holdra, arra már tettek ablakot az űrhajósok számára. Miközben az űrben lebegtek, elemi hatással volt rájuk, hogy látták a Földünket, és elkészítették ezt a látványos képet, amely rabul ejtette az egész világ figyelmét. Az űrhajósok által megtapasztalt élmény olyan erőteljes volt, hogy nevet is kapott: ez az áttekintő hatás.
NASA
Egy új, jó rálátást nyújtó nézőpont mindent megváltoztat. Egy űrutazó azt mondta, hogy ez „olyan méretűre csökkenti a dolgokat, hogy mindent kezelhetőnek gondolsz. […] Minden menni fog. Világbéke? Nem gond! Ilyen fajta energiát ad az embernek…, ilyen fajta erőt.”1
Nekünk, embereknek, földhözragadt a nézőpontunk, Isten azonban átlátja a világegyetem egészét. Látja az egész teremtést, mindannyiunkat, és telve van reménnyel.
Vajon lehetséges-e, hogy még az e bolygó színén töltött életünk során egyszer csak úgy lássunk, ahogy Isten lát? Hogy megtapasztaljuk ezt az áttekintő érzést? Hiszem, hogy képesek vagyunk a hit szeme által távolítani a nézőpontot, hogy magunkat és a családunkat reménnyel és örömmel szemléljük.
A szentírások ugyanezt tanítják. Moróni beszél azokról, akiknek a hite „olyan rendkívül erős volt”, hogy „valóban… a hit szemével láttak, és örültek”2.
A Szabadítóra tekintő szemmel érezték az örömöt és ismerték ezt az igazságot: Krisztusnak köszönhetően minden rendben lesz. Minden, ami miatt te és te és te aggódsz – minden rendben lesz! És akik a hit szemével néznek, érezhetik, hogy már most minden rendben lesz.
A középiskola utolsó éve, amikor nem hoztam túl jó döntéseket, nehéz időszak volt számomra. Emlékszem, amikor láttam az édesanyámat sírni, és azon tűnődtem, vajon csalódást okoztam-e neki. Akkoriban aggódtam, hogy a könnyei azt jelzik, elvesztette a velem kapcsolatos reményét, és ha neki már nincs reménye bennem, akkor talán már nincs is visszaút.
Édesapám azonban gyakorlottabb volt abban, hogyan kell távolítani a nézőpontot és hosszú távra tekinteni. Tapasztalatból tudta, hogy az aggódás érzése nagyban hasonlít a szeretethez, ám mégsem ugyanaz.3 A hit szemén keresztül látta, hogy minden meg fog oldódni, és az ő reményteli megközelítése megváltoztatott engem.
Amikor már leérettségiztem és a BYU-ra jártam, Apa leveleket küldött nekem, emlékeztetve arra, ki is vagyok. Ő lett az én vezérszurkolóm, és mindenkinek szüksége van egy vezérszurkolóra – valakire, aki nem azt mondja neked, hogy nem futsz elég gyorsan, hanem aki szeretettel emlékeztet arra, hogy képes vagy rá.
Apa jól példázta Lehi álmát. Lehihez hasonlóan ő is tudta, hogy nem üldözhetjük a szeretteinket, akik elveszettnek érzik magukat. „Ott maradsz, ahol vagy, és hívod őket. Odamész a fához, ott maradsz a fánál, tovább eszel a gyümölcsből, és mosollyal az arcodon egyre csak intesz azoknak, akiket szeretsz, és a példáddal mutatod meg, hogy a gyümölcsből enni öröm.”4
Ez a kép segít nekem a rossz pillanataimban, amikor azon kapom magam, hogy ott vagyok a fánál, eszem a gyümölcsöt, és közben sírok, mert aggódom. De hát mégis mire megyek vele? Válasszuk inkább a reményt – a Teremtőnkbe és az egymásba vetett reményt, ezzel táplálva azt a képességünket, hogy tudunk jobbak lenni, mint amilyenek éppen most vagyunk.
Röviddel azután, hogy Neal A. Maxwell elder elhunyt, egy riporter megkérdezte a fiától, mi hiányzik neki leginkább. A szülei házában elköltött vacsorákat említette, mert mindig azzal az érzéssel távozott, hogy az édesapja hisz benne.
Ez akkoriban történt, amikor felnőtt gyermekeink a házastársaikkal együtt elkezdtek hazajárni, hogy vasárnaponként nálunk vacsorázzanak. Hétközben azon kaptam magam, hogy fejben összeállítom, mire emlékeztethetném őket vasárnap: „Talán megpróbálhatnál többet segíteni a srácokkal, amikor otthon vagy.” Esetleg: „Ne feledkezz meg arról, hogy meghallgasd őket!”
Maxwell fivér szavait olvasva elhajítottam a listáimat, és lecsendesítettem ezt a bíráló hangot. Így aztán amikor hetente arra a rövid időre láttam a felnőtt gyermekeimet, az általuk már így is megtett sok jó dologra összpontosítottam. Amikor legidősebb fiunk, Ryan, néhány évvel később elhunyt, emlékszem, hálát éreztem azért, hogy az együtt töltött idő boldogabb és épületesebb volt.
Mielőtt egy szerettünkhöz fordulunk, feltehetjük magunknak a következő kérdést: „Amit tenni vagy mondani szeretnék, az segítő szándékú vagy bántó?” Szavainkban szupererő rejlik, és a családtagjaink egyfajta emberi táblák, melyek előttünk állva erre szólítanak: „Írd ide, mit gondolsz rólam!” Ezek az üzenetek, jöjjenek akarattal vagy akaratlanul, legyenek reményteliek és biztatóak!5
Nem az a feladatunk, hogy valakit, aki éppen egy nehéz időszakon megy keresztül, kioktassunk arról, hogy milyen rossz és mekkora csalódást okoz. Lehetnek ritka alkalmak, amikor érezzük a késztetést, hogy helyre kell igazítanunk valakit; de sokkal gyakoribb az, amikor – szavakkal vagy szavak nélkül – azt az üzenetet kell átadnunk a szeretteinknek, amelyet hallani szeretnének: „Veled és általad teljes és egész a családunk. Egész életedben szeretni fogunk, bármi történjen is.”
Olykor inkább együttérzésre van szükségünk, semmint tanácsra; odafigyelésre, semmint kioktatásra; valakire, aki meghallgat és eltűnődik: „Mit kellene éreznem ahhoz, hogy olyat mondjak, ami az imént elhangzott?”
Emlékezzetek, hogy a családok Istentől kapott laboratóriumok, ahol próbálgatjuk a dolgokat, így aztán a botlások és a tévedések nem csupán lehetségesek, hanem valószínűek. És nem lenne-e érdekes, ha életünk végén éppen ezekre a kapcsolatokra, sőt még azokra a kihívást jelentő pillanatokra is úgy tekinthetnénk vissza, mint amelyek segítettek nekünk hasonlóbbá válni a Szabadítónkhoz? Minden egyes nehéz beszélgetés lehetőség arra, hogy megtanuljunk magasabb szinten szeretni – isteni szinten.6
Távolítsuk hát a nézőpontot, hogy a családi kapcsolatainkra olyan erőteljes eszközként tekintsünk, amely azokat a leckéket hivatott megtanítani nekünk, amelyekért ide jöttünk, hogy a Szabadítóhoz fordulva megtanuljunk.
Ismerjük el, hogy egy bukott világban nincs mód tökéletes házastársnak, szülőnek, gyermeknek, unokának, mentornak vagy barátnak lenni, de millió módja van annak, hogy ezekben jók legyünk.7 Maradjunk a fánál, részesüljünk Isten szeretetéből, és osszuk meg azt másokkal! A körülöttünk lévő emberek felemelése révén velük együtt emelkedünk.
Sajnos a gyümölcs elfogyasztásának az emléke nem elegendő; újra és újra vennünk kell belőle, átállítva lencsénket a mennyei látószögre azáltal, hogy kinyitjuk a szentírásokat, melyek telve vannak világossággal, amely elűzi a sötétséget, és térden maradunk mindaddig, amíg hétköznapi imánk rendkívülivé nem válik. Ekkor enyhül meg a szívünk, és ekkor kezdünk el úgy látni, ahogy Isten lát.
Ezekben az utolsó napokban talán a legnagyobb munkánk a szeretteinkkel lesz kapcsolatos – jó emberekkel, akik egy gonosz világban élnek. A mi reményünk megváltoztatja azt, ahogyan önmagukra és arra tekintenek, hogy kik ők valójában. És a szeretet e lencséjén át látják majd, kivé fognak válni.
Az ellenség azonban nem akarja, hogy mi és a szeretteink együtt hazatérjünk. És mivel egy olyan bolygón élünk, melyet köt az idő és az évek véges száma,8 az ellenség állandósít bennünk egy nagyon is valóságos félelemérzetet. Amikor ráközelítünk a részletekre, nehéz meglátni, hogy a haladási irányunk fontosabb a sebességünknél.
Jusson eszünkbe: „Ha gyorsan akartok menni, menjetek egyedül. Ha messzire akartok jutni, menjetek együtt.”9 Szerencsére az az Isten, akinek mi hódolunk, nincs időhöz kötve. Látja, kik is valójában a szeretteink, és hogy kik is vagyunk mi.10 Így hát Ő türelmes velünk, azt remélve, hogy mi is türelmesek leszünk egymással.
Bevallom, van, amikor úgy érzem, hogy a föld, a mi átmeneti otthonunk, olyan, mint a bánat szigete – ilyenkor az egyik szemem a hit szeme, a másik szemem viszont könnybe lábad.11 Ismeritek ezt az érzést?
Így voltam ezzel kedden.
Nem választhatnánk inkább a prófétánk hithű hozzáállását, aki csodákat ígér a családunknak? Ha így teszünk, növekedni fog az örömünk, még a fokozódó zűrzavar idején is. Azt ígéri, hogy akár már most megtapasztalhatunk afféle áttekintő hatást, a körülményeinktől függetlenül.12
Most rendelkezni a hit szemével olyan, mint újra megszerezni vagy visszhangozni azt a hitet, amellyel az e bolygóra való érkezésünk előtt rendelkeztünk. Túltekint a pillanat bizonytalanságán, lehetővé téve számunkra, hogy „tegyük meg jókedvvel mindazon dolgokat, melyekre erőnkből telik; aztán pedig álljunk mozdulatlanul”13.
Van-e valami nehéz most az életetekben, valami, ami miatt aggódtok, hogy nem lehet megoldani? A hit szeme nélkül olyan érzés lehet, mintha Isten elvesztette volna az irányítását a dolgok felett. De így van ez?
Vagy talán inkább attól féltek, hogy teljesen egyedül kell átmennetek ezen a nehéz időszakon, és ez azt jelentené, hogy Isten magatokra hagyott benneteket. De így van ez?
Tanúságomat teszem, hogy a Szabadító az engesztelése révén képes rá, hogy bármilyen rémálmot, amelyen ti most keresztülmentek, áldássá változtasson. „[M]egmásíthatatlan szövetséggel” megígéri, hogy ha igyekszünk szeretni és követni Őt, akkor „minden olyan dolog, amellyel sanyargatva volt[unk], összefog a jav[un]kért”14. Minden dolog.
És mivel a szövetség gyermekei vagyunk, kérhetjük ezt a reményteli érzést, mégpedig most!
Habár nem élünk tökéletes családokban, tökéletesíthetjük az egymás iránti szeretetünket, mígnem állandó, nem változó, bármi-is-történjen–féle szeretetté nem válik, olyan szeretetté, mely támogatja a változást és lehetővé teszi a növekedést és a visszatérést.
Visszahozni a szeretteinket pedig a Szabadító dolga. Ez az Ő munkája és az Ő időzítése. Az pedig a mi dolgunk, hogy reményt és olyan szívet biztosítsunk, amelyhez hazatérhetnek. „Nem rendelkezünk sem [Isten] felhatalmazásával az ítélkezésre, sem az Ő hatalmával a megváltásra, de arra felhatalmazásunk van, hogy gyakoroljuk az Ő szeretetét.”15 Nelson elnök szintén tanított arról, hogy másoknak nagyobb szüksége van a szeretetünkre, mint az ítélkezésünkre. „Arra van szükségük, hogy megtapasztalják Jézusnak a szavai[n]kban és tettei[n]kben tükröződő tiszta szeretetét.”16
A szeretet az, ami megváltoztatja a szíveket. Ez mindennek a legtisztább indítéka, és ezt mások is képesek megérezni. Kapaszkodjunk erősen ezekbe az 50 évvel ezelőtt elhangzott prófétai szavakba: „Egyetlen otthon sem vall kudarcot, hacsak fel nem hagy a próbálkozással.”17 Egészen bizonyosan azok nyernek, akik a legjobban és a legtovább szeretnek.
Földi családunkban egyszerűen azt tesszük, amit Isten tett velünk: megmutatjuk az utat, és reméljük, hogy a szeretteink abba az irányba tartanak majd, tudva, hogy az ösvényt, amelyen járnak, nekik kell megválasztaniuk.
Amikor pedig átlépnek a fátyol túloldalára, és közel kerülnek mennyei otthonuk szeretetteli vonzásához,18 hiszem, hogy ismerős lesz nekik az érzés, amiatt, ahogyan itt szerettük őket.
Használjuk azt a nagy látószögű lencsét, és tekintsünk úgy azokra, akiket szeretünk és akikkel együtt élünk, mint társakra e gyönyörű bolygón.
Ti és én? Képesek vagyunk rá! Ki tudunk tartani, és tovább tudunk reménykedni! A fánál tudunk maradni, és mosollyal az arcunkon tudunk venni a gyümölcsből, engedve, hogy Krisztus világossága a szemünkben olyasvalamivé váljon, amire mások a legsötétebb óráikban is számíthatnak. Amikor az arcunkon meglátják a világosságot, az vonzani fogja őket. Akkor pedig figyelmüket átirányíthatjuk a szeretet és a világosság eredeti forrására, „ama fényes és hajnali csillag[ra]”, aki Jézus Krisztus.19
Bizonyságomat teszem arról, hogy ez – mindez – sokkal jobbra fordul, mint ahogy azt mi valaha is el tudjuk képzelni! A hit szemével Jézusra Krisztusra tekintve lássuk meg, hogy végül minden jóra fordul, és érezzük, hogy már most is minden rendben lesz! Jézus Krisztus nevében, ámen.