A ház, amelyet a hit épített
1996-ban a feleségem és az én keresztelésem estéjén a családtagok és barátok megpróbálták azt megakadályozni. Rokonok üldöztetésétől szenvedtünk, akik súlyosan kritizálták a családunkat, mondván, elcseréltük a családunkat az egyházra, és többé nem szeretnek minket. Végül a barátaink is mind elhagytak. Ezt követték a munkanélküliség és a betegség okozta nehézségek.
Másfelől a családommal jobban éreztük magunkat az egyházban tett minden látogatás után. A Lélek minden órán egyre erősebb volt. Az egyháztagok támogattak, a püspök pedig látogatta és bátorította a családunkat. Saját tapasztalatból tudtuk, hogy azok, akik az egyházat kritizálták, tévedtek. Az egyház sok jót tett velünk. Jézus Krisztusról tanultunk. Megtanultunk szeretni és szolgálni. Megtanultunk az örökkévalóság szempontjából látni. Annak ellenére, hogy látszólag minden ellenünk fordult, semmi sem változtathatott a tényen, hogy megkérdeztük az Urat az evangélium igaz voltáról, és hogy Ő válaszolt az imáinkra.
Egyszer, amikor még új megtértek voltunk és az apám házában laktunk, a püspök eljött látogatóba. Az apám kidobta. Azt mondta, nem akar egyháztagokat az otthonában. A püspök sugalmazást kapott, hogy behívjon minket egy interjúra. Azt mondta, hogy egyháztagok és misszionáriusok egy ideig nem fognak az otthonunkban meglátogatni minket, hogy ne haragítsák magukra a családunkat. Azt mondta, hogy erősnek kell lennünk, és hogy sok áldásban lesz részünk, ha megmaradunk a szűk és keskeny ösvényen.
Nem tudtunk saját házba költözni a munkavállalási problémáim miatt. Nem tudtam olyan jó munkát találni, mint korábban. Egy keveset dolgoztam olyan munkahelyeken, ahol alig fizettek valamit, de tudtuk fizetni a tizedet és a felajánlásokat, és meg tudtuk venni a szükséges ennivalót. Az Úr megsokasította az áldásainkat, és valóban boldogok voltunk.
A templomi pecsételésünk napján, amikor láttam a két fiunkat – Luigit, aki akkor 2 éves, és Lucast, aki akkor 1 éves volt –, ahogy belépnek a pecsételő szobába, és kezüket a mienkre teszik a szertartás elvégzéséhez, sírtam a boldogságtól. Nem tudom elfelejteni a szépséges látványt, a csodás szellemet, és azt az érzést, hogy ez minden erőfeszítést megért.
A próbatételek nem értek véget, de pár dolog javulni kezdett. Az apám, a nagynénéink és nagybátyáink nem kritizálták többé az egyházat, és a nagyszüleink tiszteletben tartották a döntésünket. A példánkkal azt próbáltuk mutatni, hogy az egyház átformálja az életünket. Egymás támogatása nagyon fontos volt. Amikor szemináriumot tanítottam és tanácsosként szolgáltam a püspökségben, a feleségem mindig támogatott.
Abban az évben, amikor megkeresztelkedtünk, egy barátunk vett egy építési telket a családja és a mi családunk számára, részben kölcsönt adva hozzá. Elkezdtünk egy saját otthonról álmodozni. Végül a Lélek sugalmazására elkezdtük kiszámolni a munka és az anyagok költségeit. Úgy éreztük, hogy fel fogunk tudni építeni egy házat, ahol gyermekeinket az evangélium szerint nevelhetjük, misszionáriusi munkát végezhetünk, és ahol meglátogathatnak az egyháztagok.
Idővel jobban megismerkedtem Joel testvérrel, egyházközségünk egy nemrégiben megkeresztelt tagjával. Hite lenyűgözött. Egy szolgálati projekt alkalmával Joel testvér azt mondta nekem: „José Luis, fel tudjuk építeni a házatokat!” Majdnem elsírtam magam, de visszafojtottam, amíg a feleségemnek nem beszéltem róla. Ez volt a válasz az imáinkra.
Pár nappal később a barátunk, aki megvette a telket családjának és nekünk, azt mondta, az egész az enyém lehet, és később is kifizethetem. Még mindig nem volt olyan munkám, ami által megvehettem volna az építési anyagokat, de tudtam, hogy az Úr megmutatja az utat. Pár héttel később egy nagy vállalathoz hívtak dolgozni. Így a célunk, hogy házat építünk, elkezdett valóra válni.
Mily szeretettel dolgozott Joel testvér! Nem csupán házat épített a családom számára. Kész volt bármiben segíteni. Csak szombatokon dolgoztunk. 10 hónapig tartott, és nem ütközött az egyházi munkánkkal. Más egyháztagok is segítettek nekünk. Apám is eljött néha segíteni, ami lehetővé tette, hogy jobban megismerje az egyháztagokat. Különösen Joel testvért ismerte meg, aki közben a házitanítónk lett.
Egy szombaton apám Joel testvért dicsérte szorgos munkájáért.
Így feleltem: „Apa, tudod, hogy mennyit fizettem a munkájáért?”
Azt mondta: „Nem.”
„Egy centet sem – mondtam. – Azért tette ezt a szolgálatot, mert szereti a családomat. Ő egy jó ember.”
Apám elhallgatott, és egy szót sem szólt. Éreztem, hogy valószínűleg visszaemlékszik rá, hogyan bánt a püspökkel és a misszionáriusokkal, és ettől elszégyellte magát. Belátta, hogy az egyháztagok mindig jól bántak velünk.
A ház befejezésének napján 16 férfi volt ott, nagyrészt egyháztagok. A rokonaim és barátaim, akik nem voltak egyháztagok, bizonyára sokat tanultak aznap.
A ház építése közben a bátyám és a sógornőm meghallgatták a beszélgetéseket, és eldöntötték, hogy összeházasodnak, hogy megkeresztelkedhessenek. Az esküvőjük napján egy újabb csodának voltam tanúja: négy misszionárius és sok egyháztag volt édesapám házában.
Tudom, hogy az evangélium igaz. Amikor hitünket gyakoroljuk, az Úr hegyeket mozgat meg, hogy segítsen. Ma, az otthonunk falai annak bizonyságát adják, hogy az Úr szereti gyermekeit, és ismeri a szükségleteiket. Persze sok más hegy áll még előttünk, de ha hithűek vagyunk, diadalmaskodni fogunk. Mindig emlékeznünk kell arra, hogy az Úr mit tett értünk.
José Luis da Silva a Jardim Presidente Dutra Egyházközség tagja, a Brazília Sao Paulo Guarulhos Cövekben.