A rózsakert
„A boldogság isteni terve lehetővé teszi, hogy a családi kötelékek a síron túl is megmaradjanak.” („A család: kiáltvány a világhoz”, Liahona, 2004. okt., 49. o.)
A szerző életéből vett élmény alapján
Mike! – szólt apa. – Ideje elindulni az iskolába!” Mike lassan lesétált a lépcsőn, melynek alján apa várta.
„Muszáj elmennem? – kérdezte Mike. – Nem várhatok holnapig?”
Apa megrázta a fejét. „Túl sok holnap volt már. Megértem, amit érzel, de fel kell zárkóznod.”
„Mrs. Peters hazaküldte néhány munkámat” – mondta Mike.
Apa sóhajtott, és egy kardigánt adott neki. „Én ma visszamegyek dolgozni, te pedig visszamész az iskolába.”
Mike érezte, hogy kibuggyannak a könnyei. Nem fakadhat megint sírva! „Olyan nehéz anya nélkül!”
Apa letérdelt, és megölelte Mike-ot. „Tudom.” Mike látta apa szemében a fájdalmat.
Amint Mike kisétált az ajtón, rápillantott anya csodás rózsakertjére. De többé már nem is volt csodás. Gyomok ütötték fel a fejüket mindenütt. Felsóhajtott. Lesz még bármi is olyan, mint régen?
Az iskola ugyanaz volt – zajos gyerekek rohangáltak és beszélgettek. Mike bevonszolta magát a harmadikosok tantermébe.
Sam, a legjobb barátja intett neki. Mike mosolyogni próbált, de nem ment. Továbbra is mély levegőket vett, és próbált nem sírni.
Mrs. Peters elkezdte az órát. Mike hallotta, ahogy beszél, de a tekintete kifele révedt. Odakint sütött a nap. „Hogy lehet odakint ilyen ragyogó idő, amikor anya meghalt?” – gondolta. Egy könny csordult le az arcán.
„Nézzétek, Mike sír!” – kiáltott fel Bill, aki a szomszédos padsorban ült.
Mike gondolkozás nélkül felpattant, kiszaladt az ajtón, és végig rohant a folyosón. Soha többé nem fog visszajönni az iskolába! Kilökte az iskola nagy ajtaját, és az öt saroknyira lévő otthonáig szaladt. Kardigán nélkül hideg volt.
Bement a szobájába, hogy felvegyen egy kabátot, és kiült a hintájába a hátsó kertben. Előre-hátra hintázott, a földet bámulva.
Arra gondolt, elmegy a nagyihoz, de most ő is biztosan szomorú. Ő mindig sokat nevetett, bowlingozni járt, és sütiket sütött. Talán ő is visszament dolgozni.
Mike feljebb hajtotta a hintát. Talán – gondolta – leesik, és meghal. Akkor a mennybe kerül, és láthatja anyát.
Aztán mintha a fák közt fújó szél hangján hallotta volna: „Akkor nem leszel itt apának és a nagyinak. Szeretnéd, hogy apa itthagyjon?”
Leállította a hintát, lábával a földön fékezve. Ki mondta ezt? Anya volt, a mennyből? Körülnézett, de csak a szélben zizegő levelek hangját hallotta.
Mike felnézett a kis kék égdarabra a fák között. „Hiányzik anya! Kérlek, Mennyei Atyám, segíts!” Ismét könnyekre fakadt.
Hirtelen késztetést érzett, hogy bemenjen anya rózsakertjébe. Ott állt, és nézte a silány, öntözetlen rózsabokrokat, tele gyomokkal. Anyának biztosan nem tetszene! Letérdelt, és elkezdte kihúzni és rángatni a gyomokat. Aztán megfogta a kerti slagot, és meglocsolta a kigyomlált bokrokat. Nemsokára tavasz lesz, és a rózsák virító pirosak, sárgák és rózsaszínek lesznek. Vajon anya látni fogja őket a mennyből? Valahogy közelebb érezte magát hozzá, amikor a kertjében dolgozott.
Apa autója robajlott fel a kocsifeljárón. Kiugrott az autóból, Mike-hoz szaladt, és átölelte. „Az iskolából hívtak.”
„Holnap visszamegyek – ígérte Mike. – Nézd a rózsákat, apa!”
„Anya büszke lenne rád – mondta apa. – Átöltözöm, és együtt dolgozhatunk.”
Amint Mike apa mellett gyomlált, a kinyíló rózsákra gondolt. Szinte érezte az illatukat. Miután kinyílnak, úgy döntött, visz pár szálat a nagyinak.
Mike felnézett, és megpillantotta Samet és Billt. A két fiú a gyomokat nézte.
„Segíthetünk?” – kérdezte Sam.
Mike bólintott. Lassanként mosoly jelent meg az arcán.
„A szeretetteljes kapcsolatok folytatódnak a halál kapuján túl… A családi kötelékek megmaradnak a templomi pecsételéseknek köszönhetően.”
Russell M. Nelson elder, a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja, „Doors of Death”, Ensign, 1992. máj., 74. o.