ELSŐ ELNÖKSÉGI ÜZENET

Hitünk jelképe

ÍRTA: GORDON B. HINCKLEY ELNÖK

Évekkel ezelőtt, a Mesa Arizona Templom felújítását követően, más vallások papságát is meghívtuk, hogy a nyílt napok első napján megtekintsék azt. Sok százan eljöttek. Miközben hozzájuk szóltam, azt mondtam, szívesen felelünk bármely kérdésükre. Volt közöttük egy protestáns lelkész.

Ezt mondta: „Végigjártam ezt az épületet, ezt a templomot, amely a külsején Jézus Krisztus nevét viseli, azonban sehol nem láttam a kereszt ábrázolását, a kereszténység jelképét. Máshol is láttam az Önök épületeit és azokban sem leltem meg a keresztet. Miért van ez, ha azt mondják, hogy hisznek Jézus Krisztusban?”

Így feleltem: „Nem szándékozom megsérteni egyik keresztény kollégámat sem, akik templomtornyaikon és kápolnáik oltárain a keresztet használják, akik a miseruhájukon hordják, illetve akik a könyveikre és egyéb anyagaikra rányomtatják. Számunkra azonban a kereszt Krisztus halálának a jelképe, míg üzenetünk az Élő Krisztusról szól.”

Majd ezt kérdezte: „Ha a keresztet nem használják, akkor mi az Önök vallásának a jelképe?”

Azt feleltem, hogy népünk életének kell a hitünk legteljesebb kifejeződésévé válnia, sőt, ezáltal imádatunk jelképévé is.

Remélem, nem érezte úgy, hogy önelégült vagy képmutató voltam a válaszomban. Az álláspontunk első pillantásra ellentmondónak tűnhet azon hitvallásunkkal, hogy Jézus Krisztus a hitünk kulcsszereplője. Az egyház hivatalos neve Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza. Urunkként és Üdvözítőnkként imádjuk Őt. A Biblia szentírás számunkra. Hisszük, hogy az ószövetségi próféták, akik megjövendölték a Messiás eljövetelét, isteni sugalmazás hatására szóltak. Dicsőségesnek tartjuk Máté, Márk, Lukács és János beszámolóját, amelyek bemutatják Isten Fiának a születését, szolgálatát, halálát és feltámadását, aki az Atya Egyszülötte a testben. A régi korok Páljához hasonlóan „nem szégye[ljük] a [Jézus] Krisztus evangyéliomát: mert Istennek ereje az … idvességre.” (Rómabeliek 1:16) És Péterrel együtt megerősítjük, hogy egyedül Jézus Krisztus neve „adatott emberek között az ég alatt …, mely által kellene nékünk megtartatnunk” (Ap. csel. 4:12).

A Mormon könyve – amelyet mi az Újvilág szövetségének tartunk, benne a régi korokban a nyugati féltekén élt próféták tanításaival – Őróla tesz bizonyságot, aki a júdeai Betlehemben született és meghalt a Kálvária keresztjén. A hitében megingó világ számára a Mormon könyve egy újabb és erőteljes bizonysága az Úr istenségének. Már maga az előszava is, melyet egy több mint másfél ezer évvel ezelőtt az amerikai kontinensen élt próféta írt, kategorikusan kijelenti: a célja az, „hogy meggyőzze a zsidókat és a nemzsidókat, hogy Jézus a Krisztus, az Örökkévaló Isten, aki minden nemzetnek kinyilatkoztatja magát”.

Modernkori kinyilatkoztatásaink könyvében, a Tanok és szövetségekben pedig e határozott szavakkal nyilatkozott önmagáról: „Én vagyok az Alfa és az Omega, Krisztus, az Úr; igen, én vagyok a kezdet és a vég, a világ Megváltója.” (T&Sz 19:1)

Ilyen kijelentések tükrében, ilyen bizonyság tükrében sokan feltehetik a kérdést, amint lelkész barátom is feltette Arizonában: Ha megvallják a hitüket Jézus Krisztusban, akkor miért nem használják halálának, a Kálvária keresztjének a jelképét?

Amire én először azt felelem, hogy eme egyház egyetlen tagja sem felejtheti el a szörnyű árat, amit Megváltónk fizetett, aki életét adta, hogy minden ember élhessen: a Gecsemáné kínjait; a keserű gúnyolódást a vének tanácsa előtt; a testének húsát tépő gonosz töviskoszorút; a csőcselék vérszomját Pilátus előtt; nehéz útját magányos terhe alatt egészen a Kálváriáig; a borzasztó fájdalmat, amint hatalmas szögeket vertek kezébe és lábába; testének lázas gyötrelmeit, amint ott függött azon a végzetes napon; és Isten Fia így kiáltott: „Atyám! Bocsáss meg nékik; mert nem tudják, mit cselekesznek.” (Lukács 23:34).

Ez volt a kereszt: kínzásának eszköze, a szörnyű szerkezet, amelyet arra alkottak, hogy a Béke Férfiúját elpusztítsák; a gonosz fizetség csodatetteiért, melyekkel meggyógyította a betegeket, visszaadta a vakok látását és feltámasztotta a halottakat. Ez volt a kereszt, amelyen függött és meghalt a Golgota magányos csúcsán.

Ezt nem feledhetjük. Soha nem szabad elfelejtenünk, mert ekkor a mi Üdvözítőnk, Megváltónk, Istennek a Fia önmagát adta helyettes áldozatként mindegyikünkért. Azonban a lehangoló sötét este – mely megelőzte a zsidó sabbatot, amikor élettelen testét levették és sietve eltemették egy kölcsönvett sírban – még leglelkesebb és legértelmesebb tanítványainak reményét is szertefoszlatta. Megfosztva érezték magukat, mert nem értették, amit korábban mondott nekik. Halott volt a Messiás, akiben hittek. Elment Mesterük, akibe minden vágyódásukat, hitüket és reményüket vetették. Ő, aki beszélt nekik az örök életről, Ő, aki feltámasztotta Lázárt a sírból, immár oly biztosan halott volt, mint ahogy Őelőtte mind meghaltak. Itt jött el szomorú és rövid életének a vége. Olyan volt élete, amilyennek Ésaiás jóval előtte megjövendölte: „Útált és emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője… És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van.” (Ésaiás 53:3, 5) Most pedig halott volt.

Csak találgathatjuk, mit éreztek azok, akik Őt szerették, amint halálán gondolkodtak a zsidó sabbat hosszú órái alatt, a mi naptárunk szerinti szombaton.

Majd pedig felvirradt a hét első napja, az Úr sabbatja, ahogyan azt mi megismertük. A sírhoz érkezőktől, kiknek lelkét bánat nyomta, a jelenlévő angyal ezt kérdezte: „Mit keresitek a holtak között az élőt?” (Lukács 24:5)

„Nincsen itt, mert feltámadott, a mint megmondotta volt.” (Máté 28:6)

Ő volt az emberiség történelmének legnagyobb csodája. Korábban így szólt hozzájuk: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” (János 11:25) Ők azonban nem értették meg. Most pedig tudták. Gyötrelem, fájdalom és magány közepette halt meg. A harmadik napon pedig erőben, szépségben és életben támadt fel, első zsengéjeként a holtaknak, ígéretként minden korban az embereknek, hogy „a miképen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek” (1 Korinthusbeliek 15:22).

A Kálvárián még a haldokló Jézus volt. A sírból már Élő Krisztusként emelkedett ki. A kereszt Júdás árulásának keserű gyümölcse volt, Péter megtagadásának summája. Az üres sír ekkor Istenségének bizonyságává, az örök élet bizonyosságává és Jób megválaszolatlan kérdésének feleletévé vált: „Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é?” (Jób 14:14)

Minekutána meghalt, elfelejthették volna, vagy legjobb esetben a sok nagyszerű tanító egyikeként emlékeztek volna rá, kiknek életét pár sorban összefoglalják a történelemkönyvek.

Most, hogy feltámadt, az élet Mestere vált belőle. Tanítványai Ésaiással együtt biztos hittel énekelhették: „És hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének.” (Ésaiás 9:6)

Jób várakozással teli szavai beteljesültek: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.

És miután ezt a bőrömet megrágják, testem[ben] látom meg az Istent.

A kit magam látok meg magamnak; az én szemeim látják meg, nem más. Az én veséim megemésztettek én bennem.” (Jób 19:25–27)

Helyesen kiáltotta Mária: „Rabbóni! a mi azt teszi: Mester!” (János 20:16), amikor először meglátta a feltámadt Urat, mert immár valóban Mester volt – nem csak az életnek, de magának a halálnak is Mestere. Eltűnt a halál fullánkja, megtört a sír diadala.

A félelemmel telt Péter megváltozott. Még a hitetlen Tamás is józansággal, áhítattal és a valószerűség érzésével kiáltott fel: „Én Uram és én Istenem!” (János 20:28) „Ne légy hitetlen, hanem hívő” (János 20:27) – így szólt az Úr felejthetetlen szava ama csodás alkalommal.

Sokaknak megjelent azután, Pál feljegyzése szerint „több mint ötszáz atyafinak egyszerre” (1 Korinthusbeliek 15:6).

A nyugati féltekén pedig további juhok voltak, akikről korábban beszélt. Az ottani emberek „egy hangot hallottak, amely mintha az égből jött volna. … Az pedig ezt mondta nekik:

Íme, ez az én Szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm és akiben nevemet felmagasztaltam. Őt hallgassátok.

… és íme, akkor egy fehér ruhába öltözött Férfit láttak alászállni, aki közéjük szállt és a tömeg közepén megállt. …

És történt, hogy ő kitárta karjait, és beszélni kezdett a néphez, és ezt mondta:

Én Jézus Krisztus vagyok, az, akiről a próféták bizonyságot tettek, hogy e világra el fog jönni. …

Keljetek fel és jöjjetek hozzám.” (3 Nefi 11:3, 6–10, 14)

E csodálatos beszámolóban aztán sok szó esik a feltámadt Úr szolgálatáról, melyet az ősi Amerika lakói között végzett.

És most már végre újkori bizonyságok is vannak, hiszen Ő újra eljött, hogy megnyissa e sáfárságot, az idők teljességének megjövendölt sáfárságát. Egy dicső látomásban Ő – a feltámadt, élő Úr – és Atyja, a menny Istene, megjelentek egy ifjú prófétának, hogy nekilássanak az ősi igazságok visszaállításának. Akkor következett igazán a „bizonyságoknak ily nagy fellege” (Zsidók 12:1), és ő, aki az első látomás részese volt – Joseph Smith, az újkori próféta – a józanság szavával kijelentette:

„Most pedig, a sok tanúbizonyság után, amit őróla tettek, íme az utolsó, a mi tanúbizonyságunk az, hogy ő él!

Mert láttuk őt az Atya jobbján, és hallottuk a hangot, amely tanúsította, hogy ő az Atya Egyszülöttje,

Mert őtőle, őáltala és őreá nézve teremtetnek és teremtettek a világok, és hogy azok lakói Istennek újjászületett fiai és leányai.” (T&Sz 76:22–24)

E szavakhoz pedig azon milliók bizonyságát tehetjük hozzá, akik a Szent Lélek ereje által ünnepélyes bizonyságot tettek és tesznek napjainkban az Úr élő valóságáról. Az a bizonyság adott nekik vigaszt és erőt.

Például egy barátom jut eszembe, akit Vietnamban ismertem meg hazájának zavaros időszakában. Csendes és páratlan hite volt Istenben, a mi Örökkévaló Atyánkban, és Fiában, az Élő Krisztusban. Jól emlékszem, milyen mély meggyőződéssel énekelte:

Ha mély vizeken általkelni hívlak,
A bánat folyói el nem borítnak,
Mert én veled leszek és megáldalak;
Javadra fordítom minden gondodat.

(„How Firm a Foundation” [„Nem épült homokra”], Hymns, 85. sz.)

Mivel Üdvözítőnk él, nem használjuk halálának jelképét hitünk jelképeként. De akkor mit használjunk? Nincs olyan jel, olyan művészi alkotás vagy olyan ábrázolás, ami megfelelően kifejezné az élő Krisztus dicsőségét és csodáját. Ő megmondta nekünk, mi legyen a jelkép, amikor ezt mondta: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok.” (János 14:15)

Követőiként nem tehetünk semmilyen hitvány, becstelen vagy hálátlan dolgot anélkül, hogy be ne szennyeznénk az Ő képét. Semmilyen jó, kegyes és bőkezű cselekedetet sem tehetünk meg anélkül, hogy ne csiszolnánk fényesebbre az Ő jelképét, akinek a nevét magunkra vettük. Így tehát életünknek az élő Krisztusról, az élő Isten örökkévaló Fiáról szóló bizonyságunk kinyilvánításának jelképévé, jelentőségteljes kifejeződésévé kell válnia.

Ilyen egyszerű ez, kedves fivéreim és nővéreim, ilyen mélységes, és jobb lesz soha nem elfelejtenünk!

Tudom, hogy Üdvözítőm él,
nagy Megváltóm, Isten Fia,
aki legyőzte a halált,
Királyom, Vezérem, Uram!

Ő él, hitem biztos köve,
az egyetlen fényes remény,
egy jobb életre vezető,
halálon túlmutató fény.

Ó, küldd el édes Szentlelked,
a békét, mely tőled ered,
magányos utamhoz hitet,
mely tehozzád vezet!

(Gordon B. Hinckley, „My Redeemer Lives”, Hymns, 135. sz.)

ÖTLETEK HÁZITANÍTÓK SZÁMÁRA

Miután imádságos szívvel tanulmányozod ezt az üzenetet, olyan módszerrel oszd meg másokkal, amely az általad tanított embereket aktív részvételre ösztönzi! Néhány példa erre:

Kérd meg a családtagokat, mondják meg, hogyan válaszolnának az alábbi kérdésekre: Miért nincsenek keresztek az egyházi épületeinkben? Mi a vallásunk jelképe? Olvasd fel, hogy Hinckley elnök miként kívánt válaszolni erre a kérdésre (lásd az első 5 bekezdést)! Mely szentírás magyarázza meg, hogy mi a vallásunk jelképe? (Lásd az utolsó 4 bekezdésben.) Mit tehetünk annak érdekében, hogy a hitünk jelképe fényesen ragyogjon mások előtt?
Kérd meg a családtagokat, mondják el, hogy mit tenne, vagy milyen lenne egy „kulcsfigura” az életükben! Olvassátok fel hangosan, és beszéljétek meg azokat a részeket ebben a cikkben, amelyek Jézus Krisztust hitünk kulcsfigurájaként említik!
Kérd meg a családtagokat, hogy osszák meg kedvenc történetüket Jézusról! Olvassatok fel Róla egy-két történetet ebből a cikkből! Tegyél bizonyságot a feltámadásról és Jézus Krisztus megváltó áldozatáról!