Csodálatos dolgok állnak előttem!
„Ébren van még valaki?” Amikor először kérdeztem, még két igenlő suttogás érkezett válaszként. Most, két órával később a csend azt jelezte, hogy én vagyok az egyetlen a szobában, aki még nem tudott elaludni.
Ez volt az első éjszakám a Misszionáriusképző Központban (MKK). A nap során elbúcsúztam a szüleimtől, találkoztam a társammal és a többi új, Olaszországba tartó misszionáriussal, és részt vettem az első órákon. Teljesen ki voltam merülve, az agyam azonban még mindig járt. „Mire is vállalkoztam!” Újra és újra feltettem magamnak a kérdést. Talán nem is leszek képes rá, hogy megtanuljak misszionáriusnak lenni. Vajon lesz-e bátorságom elrepülni egy távoli országba, és idegenekkel beszélgetni az evangéliumról? Talán nem is kellene itt lennem. Könnyek folytak végig az arcomon.
Aztán eszembe jutott valami, amit még az anyukám mesélt a bátyjáról. Larry nagybátyám a 70-es években szolgált missziót Uruguayban és Paraguayban. Először sok álmatlan éjszakája volt. Aggódott amiatt, hogy mire nem lesz képes. Amikor már nem bírta tovább, felkelt az ágyából, bement a fürdőszobába, és letérdelt, hogy békességért könyörögjön Mennyei Atyánkhoz. Az Úr segítségével Larry nagybácsimnak sikerült: végül hithűen teljesítette a misszióját.
Ez a gondolat reményt ébresztett bennem. Kilopakodtam a fürdőszobába. A pislákoló világosságnál letérdeltem a hideg kőpadlóra, és zokogni kezdtem. Könyörögtem Mennyei Atyámhoz, hogy árassza ki rám a békesség érzését, hogy elég bátor lehessek a továbblépéshez.
Vártam. Semmi sem történt. Vártam még egy ideig, de csak saját sírásom hangja visszhangzott bennem. Végül nem volt más hátra, visszamentem az ágyamba.
Az elalvás előtti pillanatban jött a válasz. A Lélek a csodálatos békesség élénk, meleg benyomásával árasztotta el az elmémet. Hirtelen felismertem, hogy bár először talán meg kell küzdenem a félelemmel, ha kitartok, akkor eljuthatok oda, ahol az Úr szándéka szerint lennem kell. A gondolat békességgel töltött el, és elaludtam.
A Lélek utalt arra is, hogy csodálatos dolgok állnak előttem. A képzés alatti nehéz időszakokban becsuktam a szememet és felidéztem, amit akkor éreztem. Imával és kemény munkával kitartóbb lettem, mint a félelmeim.
Nemsokára az olaszországi Genovában találtam magam, az új társammal az oldalamon. Lakásunk konyhájában volt egy üvegajtó, amely az erkélyre vezetett. Kiléptem az erkélyre, és lenéztem a városra. Máris ismertem és szerettem. Ezt a helyet láttam lelki szemeimmel azon az éjszakán az MKK-ban. Tudtam, hogy az Úr vezetett el ide, ehhez a pillanathoz, és hogy ez az a hely, ahol lennem kell.