A láthatatlan látogató
„A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek” (Máté 7:12).
Julia szíve hevesen vert, amikor bekukkantott az üres szobába. Az elemis terem a félkörben felállított összecsukható székekkel és krétaporos táblájával pontosan úgy nézett ki, mint az otthoni. Julia gyomra mégis összerándult, ahogy belépett az ajtón. Talán ugyanúgy néz ki, de Julia tudta, hogy nem ugyanott van. Ő ma látogató.
Az ajtótól legtávolabbi székre ült le. Minden részét élvezte, amikor családjával nyaranta meglátogatták az unokatestvéreit és a nagyszüleit, kivéve ezt. Hogy más egyházközségbe kellett mennie. Jó volt elemis énekeket énekelni és a Szabadítóról tanulni, de nem szerette, hogy egyedül ül, és senkit sem ismer.
Azt sem szerette, amikor a többi gyerek együtt beszélget és nevetgél, miközben rá sem hederítenek. Ilyenkor úgy érezte, senkit sem érdekel, hogy ott van-e, vagy sem. Mintha csak láthatatlan lenne. Íme, Julia – a hihetetlen láthatatlan látogató!
Julia elmélyülten csavargatta hosszú szőke copfját, azt kívánva, bárcsak otthon lenne a saját elemis tanárával, Johansson nővérrel, és a legjobb barátjával, Hannával. „Talán most majd más lesz – mondta magának, miközben megigazította a szemüvegét, és még egyszer végigsimított a szoknyáján. – Talán ha igazán megpróbálom, mássá tehetem.”
Szinte felugrott, amikor kinyílt az ajtó. Három lány lépett be a terembe, izgatottan beszélgettek valamiről. Azután két fiú jött. Julia vett egy gyors levegőt, majd mosolyt erőltetett az arcára.
„Sziasztok!” – mondta lelkesen. Hirtelen mindenki rá nézett. Érezte, hogy arcába szökik a vér.
„Hm, szia!” – vetette oda az egyik lány.
„Új vagy?” – kérdezte egy másik.
Julia megköszörülte a torkát. „Nem, csak a nagymamámat jöttem meglátogatni.”
„Á, vagy úgy” – mondták.
Mindenki helyet keresett magának. Julia arcáról lehervadt a mosoly, amikor észrevette, hogy mindegyik széket elfoglalják, csak a mellette lévőt nem. Senki nem szólt hozzá egy szót sem. Lenézett a kezeire. „A hihetetlen láthatatlan látogató visszatér” – gondolta. Könnycsepp gördült le az arcán.
Egy héttel később Julia szinte úszott a boldogságban, miközben végigsietett az egyházi épület folyosóján. Milyen jó itthon lenni! Amikor belépett az osztálytermébe, Hanna már ott volt.
„Szia, Julia! Úgy örülök, hogy visszajöttél!” – mondta.
Julia leült mellé. Hamarosan együtt nevetgéltek és beszélgettek. Julia épp nekikezdett, hogy elmesélje Hannának a nagymamával töltött hetet, amikor az ajtóban megjelent egy magas, vékony, aranyvörös hajú lány. Julia nézte, ahogy a lány lehuppan az ajtótól legtávolabbi székre, ahol senki sem ül mellette.
„Bizonyára látogató – gondolta Julia. – Hű, de örülök, hogy most nem én vagyok az.” A lány körbepillantott, majd lenézett a kezeire. Julia szíve elszorult. Senki még csak hozzá sem szólt a lányhoz. „Bárcsak ne lenne olyan nehéz látogatóban lenni valahol – gondolta. – Másmilyennek kellene lennie.” Egy pillanatra átvillant agyán az elmúlt vasárnap emléke, és eszébe jutott, milyen szomorú dolog is volt láthatatlan látogatónak lenni. Felpillantott. Várjunk csak – ezen most változtathatok!
Felállt a helyéről. „Szia” – mondta mosolyogva. Átvágott a termen, és leült a lány melletti székre. „Látogatóban vagy?”
A lány tágra nyílt szemekkel feltekintett, aztán felragyogott az arca. „Igen, a nagynénémnél. Te is látogatóban vagy?”
Julia megrázta a fejét. „Nem, de tudom, milyen az – magyarázta. – Én Julia vagyok. Téged hogy hívnak?”
„Ella.”
„Szeretnél odaülni hozzám és Hannához?”
Ella széles mosollyal bólintott. Miközben visszamentek Hanna mellé, Julia különös melegséget érzett legbelül. „Láthatatlan látogatóknak tilos a belépés! – gondolta. – Majd én gondoskodom róla.”
Illusztráció: Jennifer Tolman