Felemelve másokat és magamat

Cathy Whitaker Marshall, USA, Washington

Hálaadás napja volt. 1990-et írtunk. Nemrég estem túl egy nehéz váláson, és elsőéves joghallgató voltam egy idegen városban. Mivel a gyermekeim az édesapjuknál töltik majd az ünnepet, így életemben először egyedül készültem megünnepelni a hálaadást.

Eleinte önsajnálatba süllyedtem, és csak arra vágytam, hogy jól kisírhassam magamat. De aztán kezdtem megszámolni az áldásaimat. Volt két gyönyörű gyermekem, egy szép házam, lehetőséget kaptam, hogy tudást szerezzek, és itt volt nekem Jézus Krisztus evangéliuma is, amely irányt adott az életemnek. Valóban sok mindennel voltam megáldva.

Ahogy közelgett a hálaadás, megtudtam, hogy egy csoport joghallgató azt tervezi, közösen elmennek egy helyi misszióhoz, és segítenek felszolgálni egy koraesti hálaadási vacsorát a hajléktalanoknak. Úgy döntöttem, jobb lesz segítséget nyújtani a misszión, mint otthon ücsörögni és keseregni egymagamban, így hát csatlakoztam az évfolyamtársaimhoz.

Néhány nappal később már azon kaptam magam, hogy forró krumplipürét osztok az éhező, hálás tekintetű, hányatott sorsú embereknek. Könnyekre fakadtam, de nem a magam felett érzett szomorúság miatt. Annak a szeretetnek a könnyei voltak ezek, melyeket Isten gyermekei iránt éreztem, a körülményeiktől függetlenül.

Sült pulyka nélkül nem lett volna igazi a hálaadás. Egy hatkilós pulyka azonban kicsit sok lett volna nekem, ezért meghívtam magamhoz jó pár diákot, akik különböző országokból és távoli államokból érkeztek. Egy hagyományos amerikai hálaadást akartam szervezni, de szerettem volna, hogy ők is hozzájárulhassanak valamivel az esthez. Megkértem őket, hogy mindannyian hozzák el kedvenc otthoni ételüket. A hálaadásnapi vacsoránk így végül egy igen élvezetes és emlékezetes ünnepséggé változott, tojásrolóval meg mindenféle hasonlóval.

Benjámin király kijelentette: „…íme, azért mondom el nektek ezeket a dolgokat, hogy bölcsességet tanulhassatok; hogy megtanulhassátok, hogy amikor embertársaitok szolgálatában vagytok, akkor is csak Istenetek szolgálatában vagytok” (Móziás 2:17).

Azon a hálaadáson bölcsességre tettem szert. Azáltal, hogy szolgálatot végeztem, amikor pedig könnyebb lett volna csak ücsörögni és búslakodni, örömre leltem. A szolgálat a boldogság kulcsa. Nemcsak az ünnepek alatt – amikor könnyebben vesszük észre mindazt, ami hiányzik az életünkből –, hanem az év bármely más időszakában is. Bármilyen helyzetben is legyünk, mindig találhatunk valakit, akin segíthetünk. Fivéreink és nővéreink felemelése által pedig önmagunkat is felemeljük.

Úgy döntöttem, jobb lesz segítséget nyújtani a misszión, mint otthon ücsörögni és keseregni egymagamban. Néhány nappal később már azon kaptam magam, hogy forró krumplipürét osztok az éhező embereknek.