A szolgálat áldásai
Az egyház tagjai megáldják mások életét és megerősítik bizonyságukat, ha úgy szolgálnak másokat, ahogyan a Szabadító tette.
Thomas S. Monson elnök példás szolgálatát jól ismerik az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjai. Több mint hat évtizede igyekszik enyhíteni a szükséget látók szenvedését, vigaszt és békét nyújtva számtalan embernek, és személyesen szolgálva a betegeket és a szenvedőket.1
„Napjainkban oly sok szívet kell felvidítanunk, oly sok jótett vár ránk, és oly drága lelkeket kell megmentenünk – jelentette ki Monson elnök. – A betegek, az elcsüggedtek, az éhezők, a fázók, a sebesültek, a magányosok, a hajlott korúak, a rossz útra tévedtek mind-mind a segítségünkért kiáltanak.”2
Személyes szolgálata során Monson elnök megmutatta, mi a különbség a kiszolgálás és a szolgálat között. Az egyháztagok kiszolgálják a szertartásokat, ugyanakkor szolgálják az egyéneket, szeretik őket, és a segítségükre sietnek. Monson elnök azzal, hogy felkarol másokat, a Szabadító példáját követi, aki „[n]em azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon” (Márk 10:45).
A következő négy beszámoló megmutatja, hogy azok az utolsó napi szentek, akik mennek, és szintén eképpen cselekszenek (lásd Lukács 10:37), azok áldást hoznak másokra, az egyházra és saját magukra is.
Egy szamaritánus, aki palacsintatésztával érkezett
Egy kisebb műtét után voltam, és bizony nehezebb volt összeszedni magam, mint azt vártam. A Segítőegylet elnökeként azonban úgy éreztem, ahelyett hogy támogatást kérnék, nekem kellene segítséget nyújtanom másoknak. Hétfőn, három nappal a műtétem után hét gyermeket kellett felébresztenem, és elindítanom az iskolába. Azon töprengtem, megkérem a legidősebb lányomat, hogy maradjon itthon, és segítsen a kisbabával.
Míg ezen gondolkoztam, csengettek. Vickie Woodard, az első tanácsosom és jó barátom volt az. Segíteni érkezett. Bejelentette: azért jött, hogy palacsintát süssön. A kezében egy nagy tál palacsintatésztát tartott, és már az iránt érdeklődött, hol talál palacsintasütőt. A gyermekek el voltak ragadtatva.
Reggeli után Vickie elküldte a gyerekeket az iskolába, összetakarított, és magával vitte a kicsit a déli alvásig. Később, mikor rákérdeztem, ki gondoskodik a saját kisgyermekeiről, azt mondta, a férje eljött néhány órára a munkahelyéről, hogy ő segíthessen nekem.
Vickie és férje szolgálata miatt aznap képes voltam erőt gyűjteni, és ez nagyban hozzájárult a felépülésemhez.
Beverly Ashcroft, USA, Arizona
„Egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül”
Egy nap, amikor legkisebb fiammal voltam otthon, megbotlottam és elestem. Néhány napig alhasi fájdalmat éreztem, így hát orvoshoz fordultam.
Éppen várandós voltam, és a vizsgálatok azt jelezték, hogy levált a méhlepény. Ebben az állapotban teljes pihenésre volt szükségem, különben fennállt a veszélye, hogy elveszítem a babát.
Aggódtam, mert három kisgyermekünk volt, és nem engedhettük meg magunknak, hogy fizessünk valakinek a segítségéért. Az egyházközségembe járó nőtestvérek azonban tudomást szereztek az állapotomról, és kérés nélkül is a segítségemre siettek. Három csoportba szerveződtek, és egymást váltva jöttek hozzánk reggel, délután és este.
Mostak, vasaltak, főztek, takarítottak, és segítettek a gyermekeimnek a házi feladatukban. Egy Rute nevű nőtestvér, aki aközben keresztelkedett meg az egyházba, amíg én állapotom miatt ágyba kényszerültem, gyakran megfordult az otthonunkban. Ápolónővér volt, éjjelente jött segíteni, és beadta a szükséges injekciókat.
Semmit nem kellett külön kérnem: a nőtestvérek kitalálták, mire van szükségem, és mindenről gondoskodtak. Amikor többen érkeztek, mint amennyi segítségre épp szükség volt, valaki mindig bejött hozzám beszélgetni. És ez így ment három hónapon át.
E nőtestvérek szeretetet, erőt és odaadást nyújtottak nekem. Időt szántak rám, és használták a tehetségeiket. Áldozatokat hoztak, hogy eljöhessenek. Semmit nem kértek cserébe. Csak szerettek és szolgáltak, követve az Úr példáját, aki ezt tanította nekünk: „Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg” (Máté 25:40).
Enilze do Rocio Ferreira da Silva, Brazília, Paraná
Csak hozd a ruháikat!
Míg férjem, Brandon üzleti úton volt a floridai Orlandóban, egy éjjel arra ébredt, hogy magas a láza és nehezen lélegzik. Hívta a mentőket, akik kórházba szállították. Ott tudta meg, hogy súlyos tüdőgyulladása van.
Fiaink még csak tipegő korban vannak, így nem tudtam azonnal Pennsylvaniából Floridába utazni. Naponta hívtam Brandont, remélve, hogy jobban lesz, és hazatérhet.
Állapota azonban egyre súlyosbodott. Mikor a kórházból felhívott a nővér, hogy amilyen gyorsan csak tudok, jöjjek a kórházba, lázasan törni kezdtem a fejem, hogy kire is bízhatnám a fiúkat.
Édesanyám belement, hogy kivesz néhány nap szabadságot. Megígérte, hogy jön, amilyen gyorsan csak tud, de a járat, melyre a jegyem szólt, korábban indult, mint ahogy ő ideért volna. Felhívtam néhány barátomat, hogy tudnának-e vigyázni a kicsikre, amíg édesanyám megérkezik. Jackie Olds, egyik barátnőm a Segítőegyletből, azt mondta, szívesen vigyáz rájuk.
„Csak hozd a ruháikat meg néhány pelust – folytatta –, és addig a néhány napig, míg nem leszel itthon, vigyázok rájuk.”
Tiltakozni kezdtem, hiszen három saját gyermeke is eléggé lefoglalta már, ő azonban tovább erősködött. Nem sokkal később, mikor elvittem hozzá a gyerekeket, így vigasztalt: „Ne aggódj miattuk. Te csak azzal törődj, hogy Brandon jobban legyen, és hazajöjjön. Volt már dolgom tipegőkkel.”
Tudtam, hogy a fiúk biztonságban lesznek, hogy jól érzik majd magukat, és gondoskodnak róluk, és valóban így is lett. Én pedig a férjemmel lehettem, aki komoly beteg volt, mire a kórházba értem. Néhány nappal később azonban javult az állapota, így hazatérhetett.
Hálás vagyok a jó barátomért, aki a segítségemre sietett – sokkal többet nyújtva, mint amennyit kívántam volna tőle –, és szolgált bennünket a szükség idején.
Kelly Parks, USA, Pennsylvania
Ágy melletti szolgálat
A 35 éves, mindig lendületes Anderson testvér, aki a Fiatal Férfiak elnökeként szolgált az egyházközségben, olyan vezetője volt a fiataloknak, akit mindenki csodált: visszatért misszionárius, öt gyermek édesapja, vállalattulajdonos, a szívében pedig örökifjú. Most azonban leukémiás lett. Mikor Ryan Hill, a papok kvórumának első tanácsosa értesült erről a püspöktől, azonnal akcióba lendült: felhívta kvórumának minden tevékeny és kevésbé tevékeny papját.
„Elmegyünk a kórházba meglátogatni Anderson testvért. Mindenkire szükségünk van. El tudsz jönni?” – kérdezte minden hívás alkalmával.
„Nem hiszem, hogy sikerül – mondta az egyikük. – Lehet, hogy még dolgoznom kell.”
Ryan azonban nem adta fel ilyen könnyen. „Akkor megvárjuk, míg végzel. Majd hozzátette: – Ez olyasmi, amit együtt kell megtennünk.”
„Rendben – válaszolta a fiú. – Megpróbálok műszakot cserélni valakivel.”
Mind a 11 pap elment a kórházba. A kevésbé tevékenyek, és azok is, akik soha nem hagytak ki egyetlen vasárnapot sem. Együtt sírtak és nevettek, imádkoztak, és tervezgették a jövőt. A következő hónapokban beosztották egymást, hogy amikor Anderson testvér vérkeringése rosszabbá vált, masszírozzák a lábát. Kétóránként felváltva adtak vért, hogy Andersen testvér csak az ő vérüket kapja. A szalagavatójuk estéjén több mint 30 kilométert utaztak a partnerükkel együtt a kórházig(akik közül ketten nem is voltak egyháztagok), hogy Anderson testvér osztozhasson velük főiskolai élményeikben.
Anderson testvér utolsó napjaiban arra kérte őket, hogy szolgáljanak missziót, a templomban kössenek házasságot, és mindig figyeljenek oda egymásra. Ennek már több mint tíz éve. Idővel hazatértek a missziójukról, megházasodtak a templomban, és saját családot alapítottak, de még mindig élénken emlékeznek a szeretett vezetőjüknek nyújtott szolgálatukra, mely életük egyik legmeghatározóbb lelki élménye lett.
Norman Hill, USA, Texas
Illusztráció: Gregg Thorkelson