Egy békés hely
A Dominikai Köztársaságban élő két fiatal nő számára a templom sokkal többet jelent egy szép épületnél: élénken emlékezteti őket legkedvesebb reményeikre és álmaikra.
A 16 éves Dilcia Soto még mindig jól emlékszik a napra, amikor szülővárosában, a Dominikai Köztársaságban található Santo Domingóban felszentelték a templomot. „Még csak kilenc éves voltam, de azt mondtam: »Hű! Egy templom, itt nálunk!« Megszoktam, hogy az embereknek el kellett utazni egy másik országba ahhoz, hogy összepecsételjék őket, vagy megkössék a szövetségeiket. Így az első gondolatom az volt: »Most már nem kell másik országba mennünk a családommal, hiszen itt van a közelünkben a saját templomunk!«”
A gyönyörű templom méltóságteljesen magasodik a főváros fölé. Tornya és gondosan ápolt kertje miatt sokan azt hiszik, hogy valamilyen katedrális. Dilcia boldogan magyarázza, hogy ez még egy annál is szentebb hely. A templom környékét csendes méltóság övezi, éles ellentéteként a belváros nyüzsgő utcáinak és üzleteinek.
Dilcia, és barátnője, a 14 éves Kelsia St. Gardien nemrégiben ellátogattak erre a békés helyre. Mindketten a Mirador Egyházközség tagjai, mely a Dominikai Köztársasági Independencia Cövekhez tartozik. Dilcia és Kelsia is voltak már a templomban, hogy keresztelkedjenek a halottakért. De ma egyszerűen csak azért jöttek el, hogy a templom kertjében sétáljanak, beszélgessenek, és érezzék azt a lelkületet, melyet az épület áraszt magából.
Dilcia vágyai
„Hatalmas szeretetet érzek az Úr iránt, és nagyon hálás vagyok mindazért, amit az életemben tett – mondja Dilcia. – A közvetlen családom tagjai az egyháznak, de a nagynénéim, nagybácsikáim és az unokatestvéreim nem. Amikor eljönnek hozzánk, mindig előkészítem a Mormon könyvét, hátha lehetőség adódik arra, hogy megosszam velük az evangéliumot.” Szívesen beszélget az evangéliumról a barátaival is, illetve elmondása szerint bárkivel, akivel csak találkozik, és akit tényleg érdekel. Minden alkalommal, mikor így tesz, erősen érzi a Lelket. „Mindig, amikor megosztom a bizonyságomat, újra és újra érzem, hogy az egyház igaz.”
Dilcia élénken emlékszik egy ifjúsági hitoktatási leckére, mely a szabadulás tervéről szólt. „Mielőtt ez a világ lett volna, részt vettünk a nagy mennyei tanácsülésen, és úgy döntöttünk, hogy Mennyei Atyánkat követjük, és elfogadjuk Jézus Krisztus értünk hozandó áldozatát – mondja. – A tanítónk elmagyarázta: nyugodtan mondhatjuk, hogy akkor engedelmeskedtünk Mennyei Atyánknak, hiszen most itt vagyunk a földön, és van egy húsból és csontból való testünk. Amikor ezt mondta, tudtam, hogy igaz. Aznap este mikor imádkoztam, sírtam, és köszönetet mondtam Istennek ezért a tudásért.”
Dilcia az 1 Korinthusbeliek 3:16-ot idézi: „Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek?” Majd lelkesen hozzáteszi: „Ha én is egy templom vagyok, olyan tisztának és gyönyörűnek kell lennem, mint a templom. Mily nagyszerű áldás erényes fiatal nőnek lenni ebben az egyházban!”
A legnagyobb vágya, hogy egy nap majd újra Mennyei Atyjával éljen. „Olyan hálás vagyok Neki a templomért, ahol minden szükséges dolgot megtehetünk azért, hogy visszatérhessünk Hozzá – mondja. – A legjobban úgy tudjuk kifejezni a köszönetünket, ha úgy élünk, ahogyan Ő kéri tőlünk.
Az Úr szeretné, hogy belépjünk az Ő házába – magyarázza Dilcia –, hogy ott tanuljunk Róla, és kimunkáljuk az utunkat, amely az örökkévalóságon át Hozzá vezet.” Majd hozzáteszi, nagyon élvezi, hogy ő is keresztelkedhet a halottakért, mert „ezzel segíthetünk azoknak, akik a fátyol túloldalán várakoznak. Megtehetünk értük valamit, amit ők nem képesek saját magukért elvégezni”.
Kelsia elkötelezettsége
Kelsia teljesen egyetért vele. „Az őseinknek szükségük van ránk, hogy elvégezzük a munkát, és tudom, hogy hálásak lesznek nekünk – mondja. – Különösen azt várom, hogy találkozhassak a nagymamámmal, akit nem ismerhettem ebben az életben. Gondoskodni fogunk róla, hogy minden templomi munka el legyen érte végezve.”
Miközben a templomról beszél, mély érzések tükröződnek az arcán. „Elköteleztem magam, hogy olyan döntéseket hozzak, amelyek segítenek, hogy a családomhoz legyek pecsételve – mondja. – Tiszteletben kell tartanunk az evangéliumot, és be kell tartanunk a parancsolatokat al pie de la letra [a törvény betűje szerint]. Mégpedig azért, mert szeretjük Mennyei Atyánkat, és ezt az engedelmességünk által mutatjuk meg Neki.”
Családja 2006-ban csatlakozott az egyházhoz, hat évvel azután, hogy Haitiről a Dominikai Köztársaságba költöztek. „Annyira hálás vagyok a misszionáriusokért, akik kopogtattak az ajtónkon. Nagyszerű volt érezni a Lelket, és tanulni Mennyei Atyánk számunkra készített tervéről. Amióta az evangélium része az életünk, a családunk tagjai sokkal közelebb állnak egymáshoz. Hálás vagyok, hogy egy ilyen csodálatos családot adott nekem, mely ennyire egységes, még a legnehezebb pillanatokban is. Úgy hiszem, az az egyik legnagyobb áldás, hogy elnyerhetjük azt a kiváltságot, hogy örökre egymáshoz pecsételjenek bennünket.”
Szülei most épp templomi felkészítő órákra járnak, és ez őt is arra ösztönzi, hogy felkészüljön a napra, amikor majd templomi házasságot fog kötni. „Az a legfőbb célom, hogy a leendő férjem és én érdemesek legyünk egymásra, és arra, hogy örökkévaló család lehessünk.”
Osztoznak a nyugalomban
A két barátnő elsétál a zászlórúd mellett, mely nemzeti lobogójukat tartja. „Még a templom melletti zászló is arra figyelmeztet bennünket, hogy legyünk hithűek – mutat a magasba Dilcia. – Ezek nem csak színek. A közepén rajta van a jeligénk: Dios, patria, libertad [Isten, ország, szabadság], valamint egy kereszt és a tízparancsolat ábrázolása is. Ez Emlékeztet minket, hogy országunkat olyan emberek alapították, akik hittek Istenben, és hogy Isten még most is fontos a számunkra.”
Elsétálnak a templom bejárata előtt, ahol a kapu fölé a Santidad al Señor, la Casa del Señor [Szentség az Úrnak, az Úr háza] szavak vannak bevésve. Ez a felirat minden templomon megtalálható.
„Mindig, amikor ezt elolvasom, eltölt egy erős bizonyság arról, hogy e szavak igazak – meséli Dilcia. – Emlékszem, egyik este eljöttünk ide a Fiatal Nő osztályunkkal. Csak sétáltunk egyet a templom kertjében. Mikor visszatértünk, a püspökünk megkérdezte, mit éreztünk itt. Próbáltuk megfogalmazni a választ, mely végül egyetlen szó lett: békét.”
Kelsia és Dilcia továbbsétálnak, miközben újra eltűnődnek egyszavas válaszukon. A válaszon, mely tényleg tökéletes, hiszen a templom valóban a béke szent helye.
Fotók: Richard M. Romney