A tortilla-csoda
„Jöjjetek, menjünk fel az Úr hegyére, …Isten… házához” (2 Nefi 12:3).
Egy nap, hondurasi otthonunkban felkeresett minket két fehér inges, nyakkendős fiatalember . „Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházától vagyunk” – mondták.
Anya behívta őket. A misszionáriusok Jézus Krisztus evangéliumáról tanították a családunkat. Bár csak kilenc voltam, éreztem szívemben szavaik igazságát.
„Mit kell tennünk, hogy Krisztus egyházának tagjaivá váljunk?” – kérdezte apa.
„Megkeresztelkedni” – válaszolta az egyik elder.
Egy hónappal később anya, apa és én megkeresztelkedtünk. Tomas, az öcsém hatéves volt, ezért csak két évvel később keresztelkedett meg.
Az elderek egyre többet tanítottak nekünk az evangéliumról, és elmagyarázták, hogyan lehet a családokat egymáshoz pecsételni a templomban.
A legközelebbi templom Guatemalában volt, sok-sok kilométerre tőlünk. A kétnapos buszos utazás, és a két napi szállás a városban pedig nagyon sokba kerül. Nem volt elég pénzünk egy ilyen nagy útra, de anya és apa nem hagyták, hogy ez visszatartson bennünket a templomtól.
A családunk minden évben kukoricát termesztett. Kukoricalepényt, vagyis tortillát készítettünk belőle, hogy eladjuk a falunkon átutazó turistáknak.
Anya papírt és ceruzát vett elő. Egy ideig szorzott, osztott, majd kijelentette: „2500 darab tortillát kell eladnunk ahhoz, hogy kifizethessük az utazásunkat.”
Szinte levegőt sem kaptam. De hiszen ez rengeteg tortilla! „Még soha nem adtunk el ennyi tortillát!” – mondtam hüledezve.
Anya nem tűnt nyugtalannak. „Az Úr majd gondoskodik róla” – mondta, majd rám nézett. – Raoul, neked és Tomasnak segítenetek kell apának a kukorica betakarításában!”
Tomas és én segítettünk apának learatni a kukoricát. Anya pedig mindennap megdarált egy adagot, elkészítette a tortillatésztát, és megsütötte. Tomas és én vittük el a tortillákat a faluba.
„Ma jött egy egész autóbusznyi turista – meséltem anyának, mikor az első nap hazatértünk. – Rengeteg tortillát adtunk el!”
„Ez egy csoda!” – mosolygott anya.
Mindennap egyre több tortillát adtunk el. Néhány hónap alatt összegyűjtöttük a guatemalai utunkhoz szükséges pénzt. Én azonban még mindig aggódtam. Hallottam olyan történeteket, hogy néha rablók támadnak a dzsungelt átszelő buszokra, és elszedik az utasok értéktárgyait.
„És mi a helyzet a rablókkal?” – kérdeztem.
„Az Úr meg fog védeni bennünket” – mondta anya, és a szemembe nézett. „Raoul, hiszel az evangéliumban?”
„Igen” – bólintottam.
„Akkor tudod, hogy minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy kövessük az Urat és az Ő prófétáit.”
Egy évvel azután, hogy megkeresztelkedtünk, a családom készen állt a templomi útra. Buszon utaztunk el Guatemalavárosba. Soha nem fogom elfelejteni a Lelket, melyet akkor éreztem, mikor a családomat összepecsételték az időre és az örökkévalóságra.
Aznap este, amikor letérdeltem, hogy imádkozzam, megköszöntem Mennyei Atyánknak a templom áldásait.
Illusztráció: Jim Madsen