Megérte várni
Miután az egyházközségembe járó fiatalokkal beléptem az Argentínai Buenos Aires templomba, hogy keresztelkedéseket végezzünk a halottakért, néhány percig a fogadószobában kellett várakoznunk. Ezután a templomszolgák megkértek minket, hogy menjünk be az egyik székekkel szegélyezett folyosóra, és ismét várjunk egy ideig.
Mivel szombat volt, sokan eljöttek a templomba Argentína minden tájáról. Két és fél órán keresztül várakoztunk ott, csendben üldögélve. Egy idő után nem éppen kellemes gondolatok kezdtek keringeni a fejemben: „Hogy várathatnak bennünket ennyi ideig? Fáradt vagyok, és nyilvánvalóan jobb lett volna, ha el sem jövök. Ez tiszta időpazarlás.”
Felálltam, és sétálgatni kezdtem a folyosón. Nemsokára kijött az egyik templomszolga, és így szólt: „Fiatalok, kérlek, legyetek türelemmel! Megértem, hogy már hosszú ideje várakoztok. De gondoljatok csak arra, hogy a lélekvilágban emberek milliói évszázadokon át vártak erre a pillanatra, és biztosíthatlak benneteket, már nagyon izgatottak, hogy rájuk kerüljön a sor. A férfitestvérek folyamatosan végzik a kereszteléseket és konfirmálásokat, de nem képesek többre, mint amennyit épp tesznek.”
Szavaira elszégyelltem magam. Rájöttem, hogy önző voltam, mert nem akartam órákat rászánni olyan emberekre, akik pedig oly hosszú éveken át várakoztak, és akiknek velem ellentétben nem volt meg a lehetősége, hogy halljanak az igaz egyházról, és megkeresztelkedjenek a földön.
A templomszolga ismét kijött, és szólítani kezdte egyházközségünk tagjait. Egy nőtestvér mindnyájunknak adott egy-egy fehér ruhát, megpróbálva eltalálni a méretünket. Ez többé-kevésbé sikerült is neki. Miután átöltöztünk, fehér gumival lófarokba kötötte a hajunkat.
Ezután mezítláb odasétáltunk a keresztelőkápolna padjaihoz. A szőnyeg olyan finom puha volt, hogy úgy éreztem, mintha nem is a földön járnék.
Amikor rám került a sor, annyira izgultam, mintha a saját keresztelőm napja lett volna. A templomszolgák azonban hihetetlenül kedvesek és türelmesek voltak mindannyiunkkal.
Amikor kijöttem a medencéből, egy nőtestvér széles mosollyal, és egy bolyhos, fehér törölközővel fogadott. Visszavettem a ruhámat, majd átmentem egy szobába, ahol konfirmáltak. Ezután a nőtestvér, akitől a törölközőt kaptam, kikísért, és megköszönte, hogy hajlandó vagyok az Úr munkáját végezni.
Amikor elhagytam a templomot, rájöttem, hogy ez volt életem egyik legcsodálatosabb élménye. A templom egy szent hely. Falai közt jelen van az Úr Lelke, aki irányítja az Ő nagyszerű munkáját. A templom megér bármennyi várakozást.
Illusztráció: John Zamudio