Rút kiskacsa vagy méltóságteljes hattyú? Tőled függ!
Jól emlékszem, mikor gyermekkoromban édesanyám elolvasta nekem Hans Christian Andersen meséjét, „A rút kiskacsa” történetét. Talán félénkségem és aggodalmam miatt, hogy nem tudok beilleszkedni, a történet emléke és tanulsága örökre megmaradt bennem.
Emlékeim szerint a történet elején egy anyakacsa türelmesen várja, hogy tojásaiból előbújjanak a kiskacsák. Nagy örömére nemsokára ki is kelnek a sárga, pelyhes apróságok. Van azonban egy nagyobbacska tojás, amelyből mintha nem akarna előbújni a lakója. Az anyakacsa és fiókái csak várnak és figyelnek. Amikor a tojás héja végül feltörik, a sárga kiskacsák észreveszik, hogy a család új tagja valahogy más, mint ők. Körégyűlve kijelentik anyjuknak és apjuknak: „Nem olyan, mint mi. Ő csúnya.” Magára hagyják szegényt a fészekben, és tovaúsznak. A rút kiskacsa otthagyja a fészket, és igyekszik elbújni. Minden visszajelzés, amit csak kap, elutasító és csüggesztő. „Mindenki utál, mert csúnya vagyok” – gondolja magában egyre gyakrabban.
Aztán csoda történik az életében. Találkozik olyanokkal, akik úgy néznek ki, és úgy viselkednek, mint ő maga! Összebarátkozik velük, ők pedig elviszik az édesanyjukhoz. „Anya, anya, találtunk egy kistestvért! – kiáltják, majd kérlelni kezdik: Ugye, örökre velünk maradhat?” A gyönyörű, kecses hattyúmama fehér szárnyai alá veszi a rút kiskacsát, és lágy hangon így szól hozzá: „Te nem is kiskacsa vagy, hanem egy kishattyú! Egy napon pedig te leszel a tó királya!”
Gyermekként nagyon szerettem újra és újra meghallgatni ezt a történetet. Bár akkor még nem tudhattam, hogy a lecke, melyet megtanított, átsegít majd tinédzserkorom nehéz évein. Nyolc éves koromban kereszteltek az egyház tagjává, de a családom fokozatosan kevésbé tevékennyé vált.
Az idahói kisvárosban, ahol felnőttem, volt egy filmszínház, ahol szombat délutánonként matinéfilmet vetítettek. Én is mindig elmentem két-három barátommal. A moziban előbb leadtak egy sporttal kapcsolatos rövidfilmet, majd pedig híradó következett. A fő attrakció azonban általában egy cowboy film volt, telis-tele akcióval.
Az egyik ilyen szombati vetítés szünetében a mozi dolgozói kitoltak a színpadra egy tízsebességes kerékpárt. Egy piros, gyönyörű biciklit, hogy kisorsolják a közönség tagjai között. Azé a szerencsésé lesz, akinél ott lapul a nyerő moziszelvény. Ó, mennyire szerettem volna megkapni!
A műsorvezető benyúlt a dobozba, és kihúzott egy jegyet. Amikor felolvasta a sorszámát, rádöbbentem, hogy nálam van a nyerő jegy! De meg se tudtam mozdulni, és egy szó nem sok, annyi sem jött ki a számon. Túl félénk voltam, és nagyon zavarba jöttem. Nem volt hozzá elég önbizalmam, hogy felálljak, és tudtára adjam mindenkinek: nálam van a nyertes jegy. A férfi még kétszer bejelentette a nyerő számot, én pedig lefelé fordítottam a jegyet, hogy senki se láthassa. A műsorvezető végül húzott egy másik számot. Az új szám az egyik barátomé volt, akivel együtt jöttem a moziba. Felugrott, örömében felkiáltott, és odaszaladt a színpadhoz, hogy átvegye új kerékpárját. Az a bicikli az enyém lehetett volna!
Míg egyedül bandukoltam hazafelé a moziból, eszembe jutott a rút kiskacsa története. Teljesen úgy éreztem magam, mint az a kis hattyú. Úgy éreztem, hogy próbálok elbujdosni az erőben, és hogy senki sem szeret. Nem ismertem fel, ki vagyok, vagy mivé válhatok. Mire hazaértem, tudtam, hogy ez nem mehet így tovább. „Ideje felnőni – gondoltam magamban. – Ez soha többé nem történhet meg velem!”
Kezdtem rájönni, hogy vannak körülöttem olyanok, akik szeretnek, és akik törődnek velem. Az egyházközségem püspöksége őszintén érdeklődött utánam csakúgy, mint a cövekelnököm, aki csak egy utcányira lakott tőlem. Tanították nekem az evangéliumot. Megosztották velem bizonyságukat a Szabadító és az Ő drága engesztelésének valóságáról, valamint arról, hogy mit tehet értem. Újra és újra elolvasták nekem Joseph Smith történetét és a szent ligetben történt látomásának leírását. Ennek hatására fejlesztettem ki azt a nagyszerű szokást, hogy minden héten elolvastam Joseph Smith történetét. Ebből bátorítást nyertem, hogy bármit legyőzhetek, amivel csak szembekerülök azon a héten.
Életemnek ezen időszakában, amikor oly nagy szükségem volt valakire, Mennyei Atyám megáldott engem. Ő tudta, ki vagyok, és elküldte az Ő szolgáit, hogy segítsenek ezt felismernem. Felkaroltak, és cselekedeteik által rávezettek, hogy én nem is egy rút kiskacsa vagyok, és hogy ha érdemes vagyok és betartom Isten parancsolatait, akkor én lehetek „a tó királya”. Az engesztelés áldása és annak megértése több erőt és önbizalmat adott nekem.
Mikor 16 éves lettem, ezek a nagyszerű férfiak arra buzdítottak, hogy nyerjem el a pátriárkai áldásomat. Miután megkaptam az ajánlásomat, felültem régi kerékpáromra, és sok-sok mérföldet tekertem, hogy eljussak a pátriárka otthonába.Újra elmagyarázta, mit jelent a pátriárkai áldás, és az hogyan fogja megáldani az életemet.Majd pedig kezeit a fejemre helyezte. És ez az élmény teljesen megváltoztatta az életemet.
Elfogadtam a misszióra szóló elhívásomat Skóciába, mely csodálatos élményt jelentett. Néhány héttel azután, hogy hazatértem, egy egyházi gyűlésen találkoztam leendő feleségemmel. Randevúztunk egy ideig, aztán megkértem a kezét. A Salt Lake templomban házasodtunk össze.
A pátriárkai áldásomban van egy mondat, mely arról szól, hogy itt a halandóságban egy angyallal élhetek majd együtt. Abban az időben, amikor az áldást kaptam, azt sem fogtam fel igazából, mi is az, hogy angyal, hát még ennek a mondatnak a jelentését! De aznap, amikor egymáshoz pecsételtek bennünket a feleségemmel, és kiléptünk a templomból, már pontosan tudtam, mit jelent. Mindig is ő volt életem világossága. Neki köszönhetően megadatott számomra, hogy mindig világosságban járhassak. Mérhetetlen örömet és boldogságot hozott 8 gyermekünk, 25 unokánk és 2 dédunokánk életébe. A gyermekeink közül mindannyian áldottnak nevezték. Hálát adok Istennek az evangélium áldásaiért, valamint a szövetségek és a szent templomi szertartások örökkévaló áldásaiért.
Sátán azt akarja, hogy elhiggyük magunkról: rút kiskacsák vagyunk, akiknek nincs esélye olyanná válni, mint Mennyei Atyánk és az Ő szent Fia. Bizonyságomat teszem arról, hogy Isten mindannyiunkat szeret, az Ő sajátságos, különleges módján. Ahogy Neal A. Maxwell elder (1926–2004), a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja oly gyakran mondta: „Isten személyes formáló hatása életünk apró részleteiben érezhető.”1 Mi az Ő gyermekei vagyunk. Rájöttem, hogy képesek vagyunk felülemelkedni jelenlegi helyzetünkön, és „a tó királyaivá és királynőivé” válni azáltal, hogy követjük az evangélium parancsolatait.
És valami mást is tudok. Tudom, kik vagytok ti, és honnan jöttetek. A Jelenések könyve emlékeztet bennünket arra, hogy a halandóság előtti életben hithűek voltunk (lásd Jelenések 12:7–11; T&Sz 138:56; Ábrahám 3:22–23). Ha bizonyságunkat erre a nagyszerű igazságra alapozzuk, minden egyes nap csodálatos áldássá válik számunkra.
Maradjunk az Úr oldalán! Ha Ő képes gondoskodni egy olyan szégyenlős és félénk fiúról, mint amilyen én voltam, akkor gondoskodni fog rólatok is – most és a jövőben egyaránt. Isten választott fiai és leányai vagytok. Éljetek a bennetek rejlő isteni lehetőségek szerint!
Isten választott fiai és leányai vagytok. Éljetek a bennetek rejlő isteni lehetőségek szerint!
Alábecsülöd magad?
Soha ne feledd: Isten gyermeke vagy. Az Ő segítségével feltárhatod a benned rejlő nagyszerű lehetőségeket. (Lásd Rómabeliek 8:16–17.)
A mozi dolgozói kitoltak a színpadra egy tízsebességes kerékpárt. Egy gyönyörű, piros biciklit, hogy kisorsolják. Ó, mennyire szerettem volna megkapni!
Rádöbbentem, hogy nálam van a nyerő jegy. De meg se tudtam mozdulni, és egy szó nem sok, annyi sem jött ki a számon. Túl félénk voltam, és nagyon zavarba jöttem.
Az engesztelés áldása és annak megértése több erőt és önbizalmat adott nekem.
Illusztráció: Jerry Harston, kivéve, ahol másként van feltüntetve. A szárnyakról készült fotó: © Getty Images. A madarakról készült fotó: Graham Ford, © Getty Images
Részlet a Krisztus a Gecsemánéban című képből. Készítette: Heinrich Hofmann. A C. Harrison Conroy Co. jóvoltából