Én? Izráel pásztora?
Szemtanúja és résztvevője voltam több ezernyi pásztori látogatásnak. Bizonyságomat teszem a Lélek bámulatos kiáradásáról, mely ezeket a látogatásokat kíséri.
Az egyik olyan gyakorlat, amely Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházát megkülönbözteti más egyházaktól az, hogy pásztorai mind laikusok. Egyházközségeinkben, gyülekezeteinkben, cövekjeinkben és egyházi kerületeinkben nincs fizetett papság: maguk az egyháztagok szolgálják egymást.
Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza minden tagjának van egy elhívása, mégpedig az, hogy Izráel pásztora legyen. Az egyháztag-pásztorok szolgálnak a püspökségekben és gyülekezeti elnökségekben, közülük kerülnek ki a papsági és segédszervezeti vezetők, az írnokok és titkárok, és mindenféle tanítók – beleértve a házi- és látogatótanítókat is – valamint számos más feladat ellátói is.
A laikus pásztorok sokban hasonlítanak. Mindegyiküknek vannak juhai, akiket táplálniuk, biztatniuk és szolgálniuk kell. Mindegyiküket az Úr hívta el, kijelölt szolgái által. Pásztorként mindannyian az Úrnak tartoznak felelősséggel a sáfárkodásukért.
Megkeresni az elveszett juhokat
Joseph Serge Merilus 1980-ban, 19 évesen hagyta el szülőföldjét, Haitit. Ekkor költözött a Dominikai Köztársaságba, hogy munkát keressen. 18 hónappal később visszatért Haitire, szerelmes lett, majd menyasszonyával, Marie Reymonde Esterlinnel visszatért a Dominikai Köztársaságba.
Miután az új hazájukban elkezdték közös életüket, Joseph egyfajta lelki éhséget kezdett érezni. Marie-val együtt számos egyházat meglátogattak, hogy csillapítsák ezt az érzést, de haiti kreol anyanyelvűként egy spanyolajkú országban sok nehézségbe ütköztek a kommunikáció során. Végül belebotlottak két utolsó napi szent misszionáriusba, akik meghívták őket istentiszteletre. Miután Joseph és Marie jó pár gyűlésen részt vettek, a misszionáriusok nagy türelemmel elkezdték nekik tanítani a beszélgetéseket spanyolul. 1997 szeptemberében keresztelkedtek meg.
Josephet elhívták, hogy a Vasárnapi Iskola elnökségében szolgáljon, később a gyülekezeti elnökségben, majd pedig gyülekezeti elnökként. De a sorozatos félreértések és sérelmek miatt – melyek nagyrészt a nem megfelelő kommunikációból adódtak – Joseph, Marie és öt gyermekük inaktivitásba süllyedtek, a helyi egyháztagok nagy része pedig lassan megfeledkezett róluk.
A következő hét évben a házaspárnak született még négy gyermeke, és náluk lakott egyik unokaöccsük és az egyik unokahúguk is Haitiről. Joseph nagy erőfeszítések árán folyékonyan megtanult spanyolul és angolul, és egy helyi cégnél angolt és haiti kreolt kezdett tanítani.
2007 augusztusában két papsági vezető, akik az Úr eltévedt juhait keresték, megjelentek a család ajtajában. Felfedezték, hogy Josephnek és Marie-nak annak ellenére, hogy hét éve nem jártak a gyűlésekre, még mindig volt bizonysága az evangéliumról. A vezetők biztatták a családot, hogy térjenek vissza az egyházba, amit ők már a következő napon meg is tettek – mind a tizenhárman. Azóta is rendszeresen járnak.
Joseph ma gyülekezeti misszióvezető a Dominikai Köztársaság délnyugati részén, Barahonában. A két legidősebb fiuk is gyülekezeti vezetőségben szolgál, az unokaöccs pedig, akit nemrégiben rendeltek elderré, a Fiatal Férfiak elnöke lett. A család nemrégiben utazott el a templomba, ahol örökkévaló családként egymáshoz pecsételték őket.
Gondoljatok csak bele, 13 elveszett bárány előkerült, mert két egyháztag-pásztor hajlandó volt megkeresni, táplálni és visszahozni ezt a családot az Úr nyájába. Rátaláltak erre a családra, és mi is kapunk útmutatást, ha keresni kezdjük azokat az elveszett bárányokat, akiket a mi gondjainkra bíztak.
Szemtanúja és résztvevője voltam több ezernyi pásztori látogatásnak. Bizonyságomat teszem a Lélek bámulatos kiáradásáról, mely ezeket a látogatásokat kíséri. Rengeteg elveszett bárányt láttam visszatérni, és éreztem az abból fakadó örömet, hogy szeretettel várják őket vissza a nyájba. Láttam, mindez hogyan érintett meg másokat is, milyen áldásokban volt részük emiatt, mennyi örömkönnyet okozott, hány ima talált válaszra, és mennyien kifejezték egymás iránti szeretetüket. Láttam, ahogy megváltoztatta az életeket.
A nyáj táplálása
Valamikor a Kr. e. 592 és 570 közötti időszakban Isten beszélt prófétájának, Ezékielnek a gondatlan pásztorokról. Nemtörődömségük miatt ugyanis a nyáj szétszéledt. Az Úr ezt mondta ezekről a pásztorokról:
„Embernek fia! prófétálj Izráel pásztorai felől, prófétálj és mondjad nékik, a pásztoroknak: Így szól az Úr Isten: …nem a nyájat kell-é legeltetni a pásztoroknak? […]
A gyöngéket nem erősítettétek, és a betegeket nem gyógyítottátok, s a megtöröttet nem kötözgettétek, s az elűzöttet vissza nem hoztátok és az elveszettet meg nem kerestétek, hanem keményen és kegyetlenül uralkodtatok rajtok; […]
Tévelygett nyájam minden hegyen s minden magas halmon, és az egész föld színén szétszóródott az én nyájam, s nem volt, a ki keresné, sem a ki tudakozódnék utána.
Így szól az Úr Isten: …előkérem nyájamat az ő kezökből” (Ezékiel 34:2, 4, 6, 10).
Sok tekintetben kápolnafüggő-egyház lettünk. Hatalmas erőfeszítéseket teszünk azért, hogy lelki és érzelmi táplálékot nyújtsunk azoknak, akik eljönnek a gyülekezetbe, de vajon mi van azokkal, akik letértek a kápolna felé vezető útról?
Ha elhívást kapok, hogy az egyházban szolgáljak, akkor juhokat bíztak rám, akiket szent kötelességem segíteni és szolgálni. Például tanítóként nem csupán azok pásztora vagyok, akik eljönnek az órámra, hanem azoké is, akik nem jelennek meg. Az én felelősségem, hogy megtaláljam és megismerjem őket, hogy a barátjuk legyek, és segítsek kielégíteni a szükségleteiket, és hogy visszahozzam őket a nyájba.
Visszavezetni őket
Egyháztag-pásztorokként jól tesszük, ha emlékezünk a Lukács 15. fejezetében található tanításokra, és mélyen elgondolkodunk rajtuk. Ebben a fejezetben az Úr az elveszett juhok, az elveszett ezüstpénz és a tékozló fiú példázatairól tanított. Mindhárom olyan valamiről szól, „ami elveszett”, majd pedig újra megtalálták. Az elveszett juhról szóló példázatban az Úr azt kérdezi:
„Melyik ember az közületek, a kinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilenczvenkilenczet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt?
És ha megtalálta, felveti az ő vállára, örülvén.
És haza menvén, egybehívja barátait és szomszédait, mondván nékik: Örvendezzetek én velem, mert megtaláltam az én juhomat, a mely elveszett vala.
Mondom néktek, hogy ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilenczvenkilencz igaz emberen, a kinek nincs szüksége megtérésre” (Lukács 15:4–7).
A példázatban csak egy juh kóborolt és veszett el, de egyházközségeinkben és gyülekezeteinkben ez igen ritka dolog. Ettől függetlenül a példázat ugyanúgy vonatkozik ránk is, tekintet nélkül arra, hogy hány juh szakadt el a nyájtól.
A példázat nem említi, mennyi időt vett igénybe, hogy újra megtalálják az elveszettet. Pásztori erőfeszítéseink hatására talán lesznek olyan juhok, akik egyetlen látogatás után visszajönnek közénk, míg másoknak több évnyi folyamatos és gyengéd biztatásra lesz szüksége.
Miközben igyekszünk megtalálni fivéreinket és nőtestvéreinket, ne feledjük, hogy a juhok, melyeket visszahozunk a nyájba, „drág[ák] a Pásztor szívének”1 Ő mindegyiküket személyesen ismeri, és tökéletes szeretettel szereti mindnyájukat. Mivel ezek az Ő elveszettjei, ezért ha kérjük Őt, majd pedig hallgatunk a Lélek hangjára, Ő vezetni, irányítani és inspirálni fog bennünket abban, hogy mit mondjunk. A Szentlélek erejének hatására sokan pozitívan reagálnak majd, ha őszintén és alázatosan nyújtjuk ki feléjük a kezünket.
Fontos, hogy emlékezzünk a pásztorokként ránk ruházott felelősségünkre, hogy majd el tudjunk számolni az Úrnak a juhokkal, akiket személyesen a mi gondjainkra bízott.
Részlet A Betlehembe vezető út című festményből. Készítette: Joseph Brickey. Jobbra: részlet a Káin és Ábel című festményből. Készítette: Robert T. Barrett
Többé nem vész el. Készítette: Greg K. Olsen. Másolatok készítése tilos! Fényképes illusztráció: Laureni Fochetto