Azért jöttünk, hogy megnézzük a templomot!

Rees Bandley, USA, Utah

Egy őszi napon, mikor a Salt Lake templomban teljesítettem szolgálatot, egy fiatal férfi lépett be az ajtón a barátaival. Láthatóan nem voltak a templomi hódolathoz öltözve.

„Azért jöttünk, hogy megnézzük a templomot!” – mondta a fiatalember.

„Kaptatok ajánlást?” – kérdeztem.

A fiatalember egy pillanatig elgondolkodott, majd így felelt: „Ó, igen! Édesanyámnak van egy mormon barátja Minnesota államban. Ő ajánlotta, hogy jöjjünk el megnézni a templomot.”

Úgy éreztem, hogy félre kell hívnom a fiatalokat, hogy beszéljek velük. A fiút Larsnak hívták. Elmagyaráztam neki, hogy nem csak hogy eljöhet a templomba, de Mennyei Atyánk kifejezetten azt szeretné, hogy eljöjjön. Elmondtam Larsnak, hogy erre először fel kell készülnie, és azt is elmagyaráztam, hogyan teheti ezt meg.

Akkoriban még csak rövid ideje voltam tevékeny az egyházban. Bár szolgáltam missziót, később elhagytam az egyházat, miután a szórakoztatóiparban kezdtem dolgozni. Az életembe később betörtek a drogok és az alkohol is. Azt gondoltam, a családom majd le lesz nyűgözve a karrieremtől, és a rengeteg pénztől, amit kerestem. De édesanyámat egyik sem érdekelte. Ehelyett mindig felírta a nevemet a templomi imalistára, ami nagyon dühített.

A feleségem sem járt már az egyházba. Mire lányunk, Tori nyolcéves lett, és kérdezgetni kezdett minket Jézus Krisztusról, lelkileg már teljesen a mélyponton volunk. A misszionáriusi szolgálatom ellenére már semmire sem emlékeztem a Szabadítóval kapcsolatban.

„Vannak olyan emberek, akiknek az a feladatuk, hogy Jézusról tanítsanak – mondtam Torinak. – Velük kellene beszélgetned erről!”

Néhány nappal később két misszionáriusnővér kopogtatott az ajtónkon. Tori behívta őket, és a nővérek elkezdték tanítani neki a beszélgetéseket. Én csak a másik szobából hallgatóztam. Figyeltem a nővérek szavait, amint azokat a tanokat tanítják neki, amelyekről egyszer már én is tudtam, hogy igazak.

„Szeretnél megkeresztelkedni?” – kérdezte egyikük Toritól a harmadik beszélgetésük után.

„Igen” – válaszolta.

„Apukád szeretne megkeresztelni téged?”

Húsz éve nem jártam az egyházban, de most éreztem, hogy megváltozik az életem. Az utolsó néhány beszélgetésre én is beültem, és kezdtünk eljárni az egyházba. A feleségemmel együtt találkoztunk a püspökkel is. Amint megbántam a bűneimet, úgy döntöttem, minden lehetséges dolgot meg kell tennem annak érdekében, hogy kiegyenlíthessem az elvesztegetett éveket. Pályát változtattam, felmagasztaltam az egyházi elhívásaimat, összepecsételtek a feleségemmel és a kislányommal, és templomszolga lettem. Ezért voltam hát biztos abban, hogy egy csapat kíváncsi fiatal is érdemessé válhat a templomra.

A következő tavasszal levelet kaptam Larstól. Megköszönte, hogy elmagyaráztam neki a templomi ajánlás valódi jelentését. „Valóban többet tanultam a templomi ajánlásról – írta. – Tulajdonképpen megkeresztelkedtem, és januárban megkaptam a saját ajánlásomat!” Könnyek szöktek a szemembe, amikor megláttam a képet, melyet magáról küldött. Ott állt fehér keresztelőruhában a misszionáriusokkal, akik tanították.

A templomba visszavezető utam rendkívüli élmény volt, az pedig, hogy tudomást szerezhettem Lars utazásáról, egy csodálatos áldást jelent számomra. Mindig emlékeztet arra, hogy megérinthetjük, és akár örökre megváltoztathatjuk mások életét.