Hitünk alaptételei

2011. január

Hitünk alaptételei

Írta: Dallin H. Oaks elder

a Tizenkét Apostol Kvórumából

Ez a cikk részleteket tartalmaz a Harvard Jogi Karán 2010. február 26-án a tantestület és a diákok számára elmondott beszédből.

Apostolként elhívtak, hogy az egész világon tanúskodjak Krisztus tanáról, munkájáról és felhatalmazásáról. Ebben a minőségemben tanúságot teszek hitünk ezen alaptételeinek igazságáról.

Mi, utolsó napi szentek tudjuk, hogy tanainkat és értékeinket viszonylag kevesen értik meg azok közül, akik nem a mi hitünket vallják. Ezt jól szemlélteti Gary C. Lawrence országos tanulmánya, melyet a How Americans View Mormonism [Hogyan tekintenek az amerikaiak a mormonizmusra?] című legújabb könyvében publikált. A megkérdezettek háromnegyede az egyházat a magas erkölcsi normákkal hozta összefüggésbe, de mintegy fele úgy vélte, hogy titokzatosak és misztikusak vagyunk, és „fura hitelveink”¹ vannak. Amikor megkérték ezeket az embereket, hogy válasszák ki azokat a szavakat, melyek szerintük általánosságban véve a legjobban jellemzik az utolsó napi szenteket, 87 százalékuk jelölte be az „erős családi értékek”, 78 százalékuk a „becsületes”, és 45 százalékuk a „vakbuzgó” szavakat.²

Amikor Lawrence interjúvolói feltették azt a kérdést, hogy „Legjobb tudása szerint mi a mormonizmus legfőbb sajátossága?”, akkor csupán 14 százalékuk tudott olyat írni, ami közelített volna a visszaállítás vagy az eredeti keresztény vallás helyreállításának fogalmához. Ugyanígy, amikor egy másik országos felmérésben feltették a kérdést, hogy melyik szóval jellemeznék leginkább a mormon vallással kapcsolatos benyomásaikat, egyetlen válaszadó sem említett olyan szavakat vagy fogalmakat, melyek utaltak volna az eredeti vagy visszaállított kereszténységre.³

E felmérések eredményei láttán érzett csalódottságomat csak némiképp enyhítette Lawrence többi eredménye és megfigyelése azzal kapcsolatban, miszerint az amerikaiak általában véve „mélyen vallásosak”, de „rettentően műveletlenek”. Például 68 százalékuk azt mondta, hetente többször is imádkozik, 44 százalékuk pedig azt, hogy szinte minden héten elmegy istentiszteletre. Ugyanakkor csak az 50 százalékuk volt képes megnevezni egyet a négy evangélista közül, a legtöbben nem is tudták, melyik könyvvel kezdődik a Biblia, és 10 százalékuk azt gondolta, hogy Jeanne d’Arc [ark: angolul bárka] Noé felesége volt.⁴

Számos tényező hozzájárul a vallás témájának elsekélyesedéséhez, de az egyik legmeghatározóbb a közép- és felsőoktatás vallással szemben tanúsított általános ellenszenve vagy közönye. Néhány kivételtől eltekintve a főiskolák és az egyetemek érték nélküli intézményekké váltak, ahol a valláshoz való hozzáállás a legjobb esetben is semleges. A hallgatókat és más vallásos embereket pedig, akik hisznek Isten élő valóságában és az erkölcs abszolút törvényében, lekicsinylik.

Számomra irreálisnak tűnik elvárni a felsőfokú oktatástól, hogy újra főszerepet játsszon az erkölcsi értékek megtanításában. Mindez az otthonok, egyházak, egyházi főiskolák és egyetemek hatáskörében marad. És mindenkinek remélnie kellene, hogy sikerrel járnak ebben az elengedhetetlenül fontos feladatban. Az oktatási intézmények színlelhetik semlegességüket abban a kérdésben, hogy mi helyes és mi nem, de a társadalom nem éli túl ezt a semlegességet.

Az igazság három csoportját választottam ki arra, hogy bemutassam az utolsó napi szentek hitének alaptételeit. Ezek a következők:

Isten természete, beleértve az Istenség három tagjának szerepét, valamint az ehhez kapcsolódó igazságot, miszerint létezik abszolút erkölcsi törvény.
Az élet célja.
Az emberről és az univerzumról való igazság háromrétű forrása: a tudomány, a szentírások és a folyamatos kinyilatkoztatás – és az, hogy honnan tudhatjuk ezeket.

1. Isten természete

Hitünk első alaptétele számomra az, hogy Isten valóságos, és így vannak örökkévaló igazságok és értékek, melyeket a tudomány jelenlegi módszereivel nem lehet bizonyítani. Ezek az elvek szükségszerűen egymásba fonódnak. Mint több más hívő, mi is egy végső törvényhozó, Isten, a mi Örökkévaló Atyánk létét, valamint erkölcsi törvényét hirdetjük. Elutasítjuk azt az erkölcsi relativizmust, mely egyre inkább a modern kultúra nem hivatalos hitvallásává válik.

Számunkra az Isten természetéről való igazság és a Hozzá fűződő kapcsolatunk a kulcs minden máshoz. Ami megkülönböztet minket a legtöbb keresztény felekezet hivatalos hitvallásától, az az Isten természetével kapcsolatos hitünk. Hittételeink így kezdődnek: „Hiszünk Istenben, az Örökkévaló Atyában, és az Ő Fiában, Jézus Krisztusban, valamint a Szentlélekben” (1. vers).

A többi kereszténnyel együtt mi is hiszünk az Istenségben, de számunkra ez legtöbb esetben mást jelent. Fenntartjuk, hogy az Istenségnek ez a három tagja három különálló lény, és hogy Isten az Atya, nem lélek, hanem egy megdicsőült Lény, kézzelfogható testtel, csakúgy, mint feltámadt Fia, Jézus Krisztus. Bár személyük különálló, egyek a céljaikban. Fenntartjuk továbbá, hogy Jézus erre a kapcsolatára utalt, amikor az Atyjához imádkozott, hogy tanítványai „egyek legyenek”, ahogyan Ő és Atyja egyek (János 17:11) Egyedülálló hitelvünk, miszerint „az Atyának húsból és csontból való teste van, tapintható, akár az emberé; a Fiúnak is; a Szentléleknek azonban nincs húsból és csontból való teste, hanem ő Lélek személy” (T&Sz 130:22), létfontosságú a számunkra. De ahogyan az Gary Lawrence interjújából kitűnik, ezt még nem sikerült hatékonyan átadnunk másoknak.⁵

Az Isten természetéről való meggyőződésünk az általunk első látomásnak nevezett eseményből származik, mellyel kezdetét vette Jézus Krisztus evangéliuma teljességének visszaállítása. Joseph Smith, egy iskolázatlan 14 éves fiú szerette volna megtudni, hogy melyik egyházhoz csatlakozzon. Végül kinyilatkoztatást kapott, melyben „két Személyt” látott, „akiknek ragyogása és dicsősége leírhatatlan volt”. Egyikük a másikra mutatva ezt mondta: „Ez az én Szeretett Fiam. Őt hallgasd!” (Joseph Smith története 1:17). A Fiúisten azt mondta az ifjú prófétának az akkori egyházakról, hogy „minden hitvallásuk utálatos az ő szemében” (Joseph Smith története 1:19). Ez az isteni kinyilatkoztatás a hitvallásokat kárhoztatta, nem pedig azon hithű embereket, akik hittek azokban.

Joseph Smith első látomása rámutatott, hogy az Isten természetével és az Istenséggel kapcsolatos uralkodó elképzelések hamisak voltak, melyek nem tudják eljuttatni a követőiket oda, ahová Isten kívánja. Az ezt követően adatott bőséges, újkori szentírások feltárták ennek az alapvető igazságnak a jelentőségét, és egyúttal megkaptuk a Mormon könyvét. Ez az új szentíráskönyv egy második tanúbizonyság Jézus Krisztusról. Megerősíti a Krisztus természetéről és küldetéséről szóló bibliai próféciákat és tanításokat. Kitágítja a földi szolgálata során átadott evangéliuma és tanításai iránti tudásunkat. Számos tanítást és magyarázatot is nyújt e kinyilatkoztatásokhoz, ami által tudhatjuk, hogy ezek a dolgok igazak.

Ezek a tanítások elmagyarázzák a Krisztusról való bizonyságunkat. Nem a világ bölcsességére vagy az emberi filozófiákra építünk, bármennyire is nagy a hagyományuk, és bármekkora tiszteletnek is örvendenek. A Jézus Krisztusról való bizonyságunk Isten kinyilatkoztatásain alapszik, melyeket Ő a prófétáinak ad, valamint nekünk is, személyesen.

Minek a megerősítésére indít bennünket a Jézus Krisztusról való bizonyságunk? Jézus Krisztus Isten, az Örökkévaló Atya Egyszülött Fia. Ő a Teremtő. Páratlan halandó szolgálata által Ő a mi tanítónk. Feltámadásának köszönhetően mindazok, akik valaha is éltek, szintén feltámadnak a halálból. Ő a Szabadító, kinek engesztelő áldozata feltárja előttünk a kaput, hogy megbocsátást nyerjünk személyes bűneinkre, és hogy visszatérhessünk Isten, az Örökkévaló Atya színe elé. A prófétáknak ez a központi üzenete minden korszakban. Joseph Smith ezt a hatalmas igazságot a harmadik hittételünkben jelentette ki: „Hisszük, hogy Krisztus Engesztelése által az egész emberiség megszabadulhat, ha engedelmeskednek az Evangélium törvényeinek és szertartásainak.”

Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjaiként bizonyságot teszünk a Mormon könyve prófétájával, Benjámin királlyal együtt, hogy „nem adatik más név, sem valamely más út vagy mód, mely által szabadulás jöhetne az emberek gyermekeihez, csakis Krisztus, a Mindenható Úr nevében és azáltal” (Mózes 3:17).

Miért Krisztus az egyetlen út? Hogyan volt képes széttörni a halál kötelékeit? Hogyan tudta magára venni az egész emberiség bűneit? Hogyan képes szennyes és bűnös énünk megtisztulni, testünk pedig feltámadni az Ő engesztelése által? Ezek olyan rejtelmek, melyeket nem értek teljesen. Számomra Jézus Krisztus engesztélésének csodája felfoghatatlan, de a Szentlélek bizonyságot tett nekem annak igazságáról, és örvendezem, hogy életemet annak hirdetésével tölthetem.

2. A halandó élet célja

Második alaptételem a halandó élet céljával kapcsolatos. Ez Isten, az Örökkévaló Atya céljairól való tudásunkból következik, és az Ő gyermekeiként vonatkozik rendeltetésünkre is. Teológiánk azzal a meggyőződéssel indul, hogy lelkekként már éltünk, mielőtt erre a földre jöttünk volna. Ez megerősíti azt, hogy halandó életünknek célja van. És azt is tanítja, hogy legfőbb törekvésünk, hogy olyanokká váljunk, mint mennyei szüleink, ami majd képessé tesz bennünket arra, hogy családi kapcsolatainkat az örökkévalóságon keresztül is fenntarthassuk. A földre helyeztek minket, hogy fizikai testet kapjunk, valamint hogy Jézus Krisztus engesztelése és az Ő evangéliumának törvényei és szertartásai iránti engedelmességünk által jogosultak legyünk a megdicsőült celesztiális állapotra és kapcsolatokra, melyet felmagasztosulásnak vagy örök életnek nevezünk.

Jól tudják rólunk, hogy családközpontú egyház vagyunk, de azt nem teljesen értik meg, hogy ez a családközpontúságunk nemcsak a halandó kapcsolatokra összpontosít, hanem alapvető teológiánknak is lényeges része. A szeretetteljes Teremtő nagy terve szerint egyháza küldetése az, hogy segítsen felmagasztosulást nyernünk a celesztiális királyságban, ez pedig csak egy férfi és egy nő örökkévaló házassága által valósulhat meg (lásd T&Sz 131:1–3).

Az én hithű, özvegy édesanyámnak nem voltak kétségei a családi kapcsolatok örökkévaló természetével kapcsolatban. Mindig tiszteletben tartotta elhunyt, hithű édesapánk helyét. Otthonunkba varázsolta őt. Beszélt nekünk a templomi házasságuk örökkévaló fennállásáról, és azon rendeltetésünkről, hogy a következő életben családként újra együtt legyünk. Gyakran emlékeztetett minket, vajon édesapánk mit várna el tőlünk ahhoz, hogy elnyerjük a Szabadító ígéretét, miszerint örökre egy család maradhassunk. Sohasem beszélt magáról özvegyként, és nekem sem jutott soha eszembe, hogy az. Gyermekéveim során nekem ő soha nem volt özvegy. Hiszen volt férje, nekünk pedig volt édesapánk. Csak egy időre távol volt tőlünk.

Megerősítjük, hogy a házasság nélkülözhetetlen Isten tervének beteljesedéséhez, ahhoz hogy biztosítsa a halandó születés megfelelő körülményeit, és hogy felkészítse a családtagokat az örök életre. Isten tervének ismerete különleges szemléletmódot biztosít az utolsó napi szentek számára a házasságról és a gyermekekről. A gyermekszülésre és a gyermeknevelésre Isten tervének részeként tekintünk, és szent kötelességnek tartjuk azok számára, akik hatalmat kaptak, hogy mindennek részesei legyenek. Hisszük, hogy a legnagyobb kincset mind a földön, mind pedig a mennyben, a gyermekeink és utódaink jelentik. És hisszük azt is, hogy küzdenünk kell az olyan halandó családokért, amelyek a legjobb körülményeket biztosítják a gyermekek – minden gyermek – fejlődéséhez és boldogságához.

A halandó élet teremtéséhez szükséges erő a legmagasztosabb erő, melyet Isten az ő gyermekeinek adott. E teremtő erő használatával az első parancsolatban bíztak meg bennünket „szaporodjatok és sokasodjatok” (1 Mózes 1:28). Egy másik fontos parancsolat viszont megtiltotta annak helytelen használatát: „Ne paráználkodjál” (2 Mózes 20:14), és „magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok” (1 Thessalonikabeliek 4:3). Könnyű megérteni, hogy miért helyezünk ekkora hangsúlyt az erkölcsi tisztaság ezen törvényére, ha látjuk, mi a célja a nemzőerőnknek Isten tervének megvalósításában.

Számos politikai, jogi és szociális nyomás késztet olyan változásokra, melyek összezavarják a nemeket, elhalványítják a házasság fontosságát vagy megváltoztatják annak fogalmát, illetve homogenizálják a férfiak és nők közti különbséget, melyek pedig elengedhetetlenek ahhoz, hogy eleget tegyünk Isten nagyszerű boldogságtervének. Örökkévaló perspektívánk szembefordít minket az efféle változásokkal.

Végül pedig a halandó élet céljának megértése magában foglal néhány különleges tant arról, hogy mi következik a halandóság után. Más keresztényekhez hasonlóan hisszük, hogy amikor elhagyjuk ezt az életet, akkor a mennybe (paradicsomba) vagy a pokolba kerülünk. Felfogásunk szerint az igazak és a gonoszok e módon történő kettéosztása csupán időleges, és csak addig tart, míg az elhunytak lelkei a feltámadásra és az utolsó ítéletre várakoznak (lásd Alma 40:11–14). Az utolsó ítélet utáni állomások ennél sokkal többfélék, ami fontos bizonyítéka annak a szeretetnek, melyet Isten érez minden egyes gyermeke iránt.

Isten szeretete oly nagy, hogy gyermekeitől megköveteli az Ő törvényei iránti engedelmességet, mert csak így lesznek képesek fejlődni azon örökkévaló cél felé, melyet Isten szeretne, ha elérnének. Ezért az utolsó ítéletkor mindenki azon dicsőség királyságába léphet be, mely az Ő törvényei szerinti engedelmességünknek megfelel. Pál apostol a Kortinthusiakhoz írt második levelében mesélt egy férfiról, aki „elragadtatott a harmadik égig” (2 Korinthusbeliek 12:2). A halottak feltámadásáról beszélt, a különböző dicsőséggel rendelkező „testeket” a naphoz, a holdhoz és a csillagokhoz hasonlítva. Az első kettőre ezek közül úgy utalt, mint mennyei [celesztiális] testek és földi [terresztriális] testek (lásd 1 Korinthusbeliek 15:40–42). Számunkra az örök élet a celesztiális, vagyis a legmagasabb dicsőségben nem egy misztikus egyesülés egy felfoghatatlan lélek-istennel. Hanem az örök élet szerető Mennyei Atyánkkal, valamint az elődeinkkel és utódainkkal való családi élet.

Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának teológiája széleskörű, egyetemes, irgalmas és igaz. A halandó élet szükséges tapasztalatait követően végül Isten minden fia és leánya fel fog támadni, és egy olyan dicsőséges királyságba jut majd, amely gyönyörűbb mindennél, amit egy halandó valaha is látott volna. Csupán néhány kivételtől eltekintve még a nagyon gonoszak is végül egy bámulatos, ámbár alacsonyabb dicsőségű királyságba jutnak majd. Mindez Istennek a gyermekei iránt érzet hatalmas szeretete miatt történik így, és mindezt annak a Jézus Krisztusnak az engesztelése és feltámadása tette lehetővé, „aki dicsőíti az Atyát, és kezének minden alkotását megszabadítja” (T&Sz 76:43).

3. Az igazság forrásai

Az utolsó napi szenteknek nagyon fontos a tudás megszerzése. Brigham Young (1801–1877) beszélt erről a legjobban: „Vallás[unk]… arra késztet [minket], hogy szorgalmassan kutass[unk] a tudás után. Nem létezik más nép, amely jobban akarná látni, hallani, megtanulni és megérteni az igazságot.”⁶

Egy másik alkalommal elmagyarázta, hogy egyháztagjainkat arra buzdítjuk, „hogy gyarapodjanak a tudásban, …mert minden bölcsesség, valamint a világ minden művészete és tudománya Istentől való, és abból a célból adatott, hogy népének javára szolgáljon.”⁷

Kutatjuk a tudást, de különleges módon tesszük ezt, mert hisszük, hogy a tudásnak két dimenziója létezik: az anyagi és a lelki. Az anyagi dimenzióban tudományos kutatás, a lelki dimenzióban pedig kinyilatkoztatás által törekszünk a tudás megszerzésére. A kinyilatkoztatás Isten kommunikációja az emberekkel, melyet a prófétákon keresztül ad, vagy közvetlenül nekünk, saját magunknak, ha törekszünk rá.

A kinyilatkoztatás valóban hitünk egyik legjellegzetesebb vonása. Joseph Smith próféta egész életén át folyamatos kinyilatkoztatás általi utasításokban és oktatásban részesült. Hatalmas mennyiségű publikált kinyilatkoztatásai – beleértve a Mormon könyvét, valamint a Tan és a szövetségeket – előre vitték különleges elhívását ezen utolsó adományozási korszak prófétájaként. Ebben a prófétai kinyilatkoztatásban, melyet Isten Joseph Smithnek és az utána következő egyházi vezetőknek adott, olyan igazságokat és parancsolatokat tárt fel az Ő próféta-vezetőinek, melyek az Ő népével, illetve egyháza vezetésével álltak kapcsolatban.

Ez az a fajta kinyilatkoztatás, melyet az Ószövetségben említenek, és azt tanítja, hogy „semmit sem cselekszik… az Úr[isten], míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak” (Ámós 3:7). Joseph Smith kijelentette: „Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza közvetlen kinyilatkoztatásra alapíttatott, mint ahogy Isten igaz egyháza mindig is volt.”⁸ Azt kérdezte: „Vegyétek el a Mormon könyvét és a kinyilatkoztatásokat, és hol van a vallásunk?” Majd így felelt: „Nincs semmilyen vallásunk.”⁹

Joseph Smith azt is tanította, hogy mivel a kinyilatkoztatás nem ért véget a korai apostolokkal, hanem az újkorban is folyatódik, mindenki kaphat személyes kinyilatkoztatást a saját megtérésével, tudásával és döntéseivel kapcsolatban. „Isten gyermekeinek megvan az a kiváltsága, hogy Isten elé járuljanak, és kinyilatkoztatást kapjanak” – mondta. – Isten nem személyválogató; mindannyian rendelkezünk ugyanazon kiváltsággal.”¹⁰

Az Újszövetség beszél az effajta személyes kinyilatkoztatásról. Például amikor Péter kijelentette a meggyőződését arról, hogy Jézus Isten Fia, a Szabadító ezt mondta: „…nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám” (Máté 16:17).

A személyes kinyilatkoztatás, melyet időnként „sugalmazásnak” is nevezünk, számtalan formában jöhet. Ez leggyakrabban az elménkbe érkező, megvilágosodást adó szavak vagy gondolatok formájában történik, esetleg pozitív vagy negatív érzések adnak útmutatást egy tervezett cselekedettel kapcsolatban. Többnyire egy őszinte imában feltett kérésre adott válaszként érkezik. Jézus azt tanította: „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek” (Máté 7:7). A kinyilatoztatás akkor érkezik, amikor betartjuk Isten parancsolatait, és így alkalmassá válunk a Szentlélek társaságára és a velünk való kommunikációjára.

Néhányan csodálkoznak, hogy az egyház tagjai hogyan fogadhatják el személyes életük vezetésére egy újkori próféta tanításait, valamit, ami a legtöbb vallási hagyományban szokatlannak számít. Arra a vádra, hogy az utolsó napi szentek „vak engedelmességből” követik a vezetőiket, szintén a személyes kinyilatkoztatás a válasz. Tiszteljük vezetőinket, és feltételezzük róluk, hogy sugalmazás alapján irányítják az egyházat, és mondják el tanításaikat. De mindannyiunknak kiváltságában áll – és erre buzdítanak is bennünket –, hogy imádságos lélekkel törekedjünk közvetlenül Istentől megerősítő kinyilatkoztatást kapni.

A legtöbb keresztény azt hiszi, hogy nem sokkal Krisztus halála után Isten lezárta a kánont – a szentírásként használt szent könyvek hivatalos gyűjteményét –, és hogy attól kezdve nem is voltak ahhoz fogható kinyilatkoztatások. Joseph Smith azt tanította, és meg is mutatta, hogy a szentírás-kánon nyitott.¹¹ Sőt, mi több, a szentírás-kánon mindkét irányban nyitott, és a folyamatos kinyilatkoztatás mindkét irányban döntő fontosságú.

Először is: Joseph Smith azt tanította, hogy Isten vezetni fogja gyermekeit azáltal, hogy új könyvekkel egészíti ki a szentírás-kánont. A Mormon könyve egy ilyen kiegészítés, mint ahogy a Tan és a szövetségek és a Nagyértékű gyöngy kinyilatkoztatásai is. Szükségünk van a folyamatos kinyilatkoztatásra, hogy elnyerhessük mindazt, amit az Úr szeretne, ha megértenénk, illetve megtennénk a saját időnkben és helyzetünkben.

Másodszor: a folyamatos kinyilatkoztatás megnyitja a kánont, amikor a szentírás olvasói a Szentlélek hatására a személyes helyzetükhöz illő új szentírásbeli jelentéseket és útmutatást fedeznek fel. Pál apostol azt írta, hogy „a teljes írás [minden szentírás] Istentől ihletett” (lásd 2 Timótheus 3:16; lásd még 2 Péter 1:21), és hogy „az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke” (1 Korinthusbeliek 2:11). Ez azt jelenti, hogy a szentírások megértéséhez szükségünk van az Úr Lelke általi személyes sugalmazásra, hogy ezáltal megvilágosodjunk. Így buzdítjuk egyházunk tagjait, hogy tanulmányozzák a szentírásokat, és imádságos lélekkel törekedjenek saját maguktól megtudni az abban olvasottak jelentését. A legfőbb tudás személyes kinyilatkoztatáson keresztül, a Szentlélek által érkezik.

Jézus azt tanította, hogy „az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket” (Máté 7:20). Számomra és sok más hívő, illetve megfigyelő számára ezek a gyümölcsök jók. Jó az egyháztagoknak, jó a családjuknak, jó a közösségüknek és jó a nemzetüknek. Sokmillió dollár értékű felszereléssel és szolgálattal Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza és annak tagjai csendben és hatékonyan segítséget nyújtanak a tragédiák áldozatainak, amint azt a 2010. januári Haitin történt földrengés is bizonyítja.

Apostolként az az elhívásom, hogy Krisztus tanának, munkájának és felhatalmazásának tanúja legyek az egész világon. Ebben a minőségemben teszem tanúbizonyságomat hitünk ezen alaptételeinek igazságáról.

A teljes angol szövegért látogass el a www.lds.org/fundamental-premises-of-our-faith. címre.

Fényképes illusztráció: Craig Dimond © IRI. Részlet a Krisztus a fiúval címû képbõl. Készítette: Carl Heinrich Bloch. Másolatok készítése tilos!

Az elsõ látomás. Készítette: Gary L. Kapp. Másolatok készítése tilos!

Fényképes illusztráció: Laureni Fochetto

Fényképes illusztráció: Ruth Sipus