Az Újszövetség történelmi háttere
E figyelemreméltó szentírás eredetének megértése lelkesebb tanulmányozásra ösztönözhet bennünket.
A szentírások minden kötetének megvan a maga páratlan története, és mindegyik a maga különleges módján tesz bizonyságot a szabadítás evangéliumáról. Az Újszövetség egyik különleges jellemzője az, hogy ez a szent-íráskötet őrzi azoknak a szavait, akik személyesen ismerték Jézust, vagy feltámadása után nem sokkal a követői lettek. Ez tette az Újszövetséget oly felbecsülhetetlen értékű forrás-anyaggá, mely segít közelebb kerülnünk a Szabadítóhoz, és bepillantást enged az Ő halandó szolgálatába. Az Újszövetség történetének, valamint annak megértése, hogy ez miként került hozzánk, és hogy ki írta, sokkal becsesebbé teheti számunkra ezt a figyelemreméltó szentíráskönyvet, ugyanakkor nagyobb lelki erőt nyújthat nekünk, miközben Jézus Krisztus korai követőihez hasonlóan nekünk is szembe kell néznünk a saját kihívásainkkal.
Mi az Újszövetség?
A Jézus halálát követő néhány évben az „Újszövetség” kifejezés nem az Úr életéről és haláláról szóló könyvek gyűjteményére utalt volna, hanem sokkal inkább arra, amit a tanítványainak mondott az utolsó vacsora estéjén: „…ez az én vérem, az új szövetségnek vére, a mely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára” (Máté 26:28; kiemelés hozzáadva). A görög „új testamentumnak” fordított szavak ténylegesen egy szövetségre utalnak, arra az új szövetségre, melyet az Úr az engesztelés által kínál nekünk. A Bibliában feljegyzett írások, melyekre Újszövetségként utalnak, az Úr és az Ő népe között létrejött új szövetséget írják le, dokumentálják és tanítják.
Az Újszövetségben megőrzött írások a Szabadító szolgálatának különböző aspektusaira összpontosítanak. Az Újszövetség az evangéliumokkal kezdődik, mely kifejezés jelentése „jó hír”, utalva ezzel Jézus Krisztus életére, szolgálatára és isteni szerepére. Az Újszövetség őrzi az egyház első misszio-náriusi erőfeszítéseinek történetét is (a Cselekedetek könyvét); emellett olyan korai vezetőktől származó leveleket is tartalmaz, mint Péter vagy Pál, melyekben arra buzdítják a korai keresztényeket (akiket szenteknek is neveztek), hogy maradjanak hűek a hithez. Található benne bizonyság éppúgy (Zsidókhoz írt levél) mint apokalipszis (Jelenések), mely utóbbi megígéri az Úr visszatérését az utolsó napokban. Mindegyik szerző más-más nézőpontot kínál fel, és mindegyikük inkább egy bizonyos hallgatóságot szem előtt tartva írt, mintsem hogy arra tett volna kísérletet, hogy betöltse a történelmi feljegyzésben keletkezett vélt hiányosságokat. A Kr. u.-i negyedik század közepére összegyűjtötték, és a ma is ismert sorrendbe tették az Úr új szövetségét tartalmazó 27 könyvet.
Hogyan jutott el hozzánk az Újszövetség?
Jézus a tanítványok egy nagyobb csoportjából elhívott 12 férfit apostolnak. Ezek a férfiak egész szolgálata során követték Őt, együtt szenvedtek Vele, és együtt élvezték a győzelmeket és a lelki élményeket is. Jézus halálát követően az apostolok más hithű követőkkel együtt elkezdték leírni az élményeiket. Két esemény válthatta ki azon vágyukat, hogy megőrizzék a Jézus életéről szóló feljegyzéseiket: először is, Kr. u. 70-ben egy római hadsereg lerombolta Jeruzsálemet és a templomot. Másodszor, a hitehagyás erői már javában munkálkodtak (lásd Cselekedetek 20:29–30). Az Újszövetségben ezért számos írást jegyeztek fel abból a célból, hogy segítsenek a hithűeknek tisztán látni az utat az akkori időkre jellemző csapások és hányattatások ellenére.
Visszatekintve élményeikre, megtudhatjuk, hogyan néztek szembe a nehéz időkkel, és hogy az evangélium jó híre miként erősítette meg őket a hitehagyás erői elleni küzdelemben.
Az első század vége felé már minden olyan írás elkészült, amely a jelenlegi Újszövetségben fennmaradt, és széleskörben elterjedtek az egyház egyes gyülekezetei között. Az írnokok előbb papíruszra később pedig pergamenre folyamatosan másolták a szövegeket, de még így is viszonylag kevés példányhoz lehetett hozzáférni. Az egyháztagok összegyűjtötték azokat a könyveket, amelyekhez hozzájutottak, hogy olvassák és tanulmányozzák az Úr és az apostolok szavait. A szentírások terjesztését jelentősen visszavetette, amikor Dio-cletianus, római császár Kr. u. 303-ban üldözni kezdte a keresztényeket. Elrendelte a keresztény szentírások elégetését, és arra kényszerítette a keresztényeket, hogy pogány isteneknek áldozzanak. Az üldöztetés ezen éveiben sok hívő elrejtette a szent szövegeket. Később, mikor az első keresztény császár, Konstantin elrendelte, hogy készítsenek új másolatokat a szentírásokból, tudósai olyan könyveket is felkutattak, melyeket még Diocletianus rendelete előtt használtak a különböző gyülekezetekben. A jelenleg is nyomtatásba kerülő Újszövetségünk eredete tehát a Konstantin idejében készült Biblia példányaira vezethető vissza, egyúttal pedig azokra az emberekre is, akik feláldozták biztonságukat az Úr új szövetségének megőrzéséért.
Nem sokkal azután, hogy Konstantin elrendelte az Újszövetség újbóli sokszorosítását és terjesztését, a napjaink Bibliáját alkotó könyvek a jelenlegi sorrendjükbe kerültek. Ez a sorrend az Ószövetség szerinti sorrendet követi. Az Újszövetség magában foglalja a törvényeket (az evangéliumok), a kereszténység történetét (Cselekedetek) és a prófétákat (a Rómabeliektől a Jelenések könyvéig). Mind az Ó-, mind pedig az Újszövetség az Úr visszatéréséről szóló ígérettel zárul (Malakiás és Jelenések). E prófétai művek sorrendisége szintén a szabadulás és a jövőbeli kinyilatkoztatás örömteli reményét hangsúlyozza.
Ki írta az Újszövetséget?
Az Újszövetség minden szerzője különböző nézőpontból írta le Jézus Krisztus szabadító küldetését. Az evangéliumok közül kettőt apostolok írtak: Máté és János. Ezek az apostoli tanúságok mint szemtanúk tesznek bizonyságot Jézus életéről. Az Úr két későbbi követője szintén evangéliumokat írt: Márk és Lukács, akik tanúbizonyságot tettek mindarról, amit éreztek és hallottak. Egykor mindketten Pál misszionárius társai voltak (lásd Cselekedetek 12:25; 2 Timótheus 4:11). Műveikben visszatükröződik a Júdeán kívül élő, növekedő számú szentek iránti figyelmük, valamint azokra is tekintettel voltak, akik egyáltalán nem ismerték az Urat az Ő földi élete során. Beszámolóik inkább egyfajta eleven bizonyságot tesznek Őróla, akiben hittek.
Valószínűleg Pál levelei a legkorábbi írások az Újszövetségben, bár nem mindegyik íródott ugyanabban az időben. Bizonysága a misszionáriusi tapasztalaiból, a sok-sok, erőteljes kinyilatkoztatásából (lásd Cselekedetek 9:1–6; 2 Korinthusbeliek 12:1–7), valamint a Péterrel és másokkal való kapcsolatából ered (lásd Galátziabeliek 1:18–19). Általában a nyilvánosságnak írt, hogy lecsillapítsa a gyülekezetekben támadt vitákat, de időnként személyes hangon a barátaihoz fordul leveleiben (Timótheus és Titus). Egyik levelében Pál azt kéri, hogy a gazdája fogadja vissza szökött rabszolgáját, akivel Pál a börtönben való fogsága alatt találkozott (Filemon). A Zsidók könyvét hagyományosan Pálnak tulajdonítják, bár hiányzik belőle az a megszokott bevezető, melyben szerzőként be szokott mutatkozni. Ennek ellenére a könyv nagyszerű bizonyságot tesz arról, hogy hit által bátran az Úrhoz jöhetünk. A Pál levelei után álló Zsidókhoz írt levél egyfajta újszövetségi tanulmány az üldöztetés ellenére gyakorolt hitről.
Jakab rövidke levele viszonylag korán íródott, és utalásokat tartalmaz Jézus hegyi beszédére, mely szóban terjed tovább Máté evangéliumától függetlenül (lásd Jakab 1:13; 4:12; 5:12). Ennek a levélnek valószínűsíthetően Jakab a szerzője, aki az Úr fiatalabbik fivére volt. Abban a kiváltságban volt része, hogy ismerhette és láthatta a feltámadt Szabadítót (lásd 1 Korinthusbeliek 15:7), továbbá fontos szerepet játszott az egyháztörténet számos más eseményében (lásd Cselekedetek 15:13–29).
Az Újszövetség Péter apostoltól két levelet, János apostoltól pedig hármat őriz magában. Mindketten arra buzdították a keresztényeket, hogy legyenek hithűek. Különösen Péter foglalkozott sokat a nehézségek idején mutatott hűséggel.
Júdás levele az egyik legkésőbb íródott könyv az Újszövetségben. Jakabhoz hasonlóan ezt a könyvet is valószínűleg az Úr egyik fivére írta („Júdás”, akire a Márk 6:3-as vers utal). Júdás abban a reményben írt, hogy ezáltal elfojtja a gyülekezetekben támadt hitehagyást.
Az Újszövetség legvégül egy János apostolnak adatott kinyilatkoztatással zárul. Az apostol ebben jegyezte le az Úr dicsőséges visszatéréséről szóló látomását, aki majd eljön, hogy megkezdje milleniumi uralkodását. Ez a látomás eleven részletességgel tárja elénk a jó és a gonosz közötti küzdelmet. A legtöbb fejezet a János számára távoli jövőben zajló eseményekkel foglalkozik, például az utolsó napokkal, vagyis a mi napjainkkal.
Kinek íródott az Újszövetség?
Mivel az Újszövetség pontosan az Úr azon új szövetségét jelenti, melyet azokkal köt, akik hisznek Őbenne, így a könyv azokhoz szól, akik szeretnék Őt megismerni, legyen szó akár erről, akár a korábbi adományozási korszakokról. Az Újszövetség szerzői eredetileg olyan szövegeket írtak le, melyek akkoriban azonnal használhatók voltak az egyház gyülekezeteiben, miközben tisztában voltak vele, hogy az emberiség történelmének legfontosabb eseményeit jegyzik le. János például a saját írásaira bizonyságként tekintett: „Ezek pedig azért irattak meg, hogy higyjétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az ő nevében” (János 20:31). Mások, mint például Lukács, azzal a szándékkal írtak, hogy dokumentálják a történetet:
„Mivelhogy sokan kezdették rendszerint megírni azoknak a dolgoknak az elbeszélését, a melyek minálunk beteljesedtek,
A mint nékünk előnkbe adták, a kik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az ígének:
Tetszék énnékem is, ki eleitől fogva mindeneknek szorgalmasan végére jártam [mindenről tökéletes tudással rendelkeztem], hogy azokról rendszerint írjak néked” (Lukács 1:1–3).
A korai keresztények különböző háttérrel rendelkeztek: voltak, akik zsidó családokból származtak, mások pogány otthonokban nevelkedtek, míg megint mások csupán kevés vallással találkoztak, mielőtt megkeresztelkedtek volna. Lényegében jól tükrözték a mostani szentek változatos csoportját. Épp ezért küzdelmeik hatékony leckéket tárhatnak fel előttünk arról, hogyan győzzük le a gonoszságot, és maradjunk hithűek a megpróbáltatások és a kísértések ellenére. Azt is megmutatják, hogyan küszködtek a gyülekezetek, amikor még egészen kicsik voltak, és hogyan leltek biztonságra az apostolok és próféták szavaiban.
Egy bizonyság napjainkra
Az Újszövetség kinyilatkoztatja, hogy a bizonytalan időkben, mikor sokan nem hallgattak az evangélium hívására, azok biztonságban voltak, akik „foglalatosok valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben” (Cselekedetek 2:42). Más példák arra intenek bennünket, hogy még az igazlelkűek is megpróbáltattak (lásd 1 Korinthusbeliek 10:13), és hogy az evangélium üzenete ma ugyanolyan egyszerű, mint 2000 évvel ezelőtt: „Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól” (Jakab 1:27). A Tan és a szövetségekhez hasonlóan, melyben Joseph Smith próféta bizonyságot tesz arról, hogy „ő él!” (T&Sz 76:22), az Újszövetség is bizonyságot tesz arról, hogy a húsvét reggelén üres volt a sír: „Nincsen itt, mert feltámadott” (Máté 28:6).
Jézus Krisztus és apostolai az utolsó vacsoránál
A korai szentek Pál egyik levelét hallgatják
Pál egyik levelét írja a börtönben
Péter Kornéliusnak és házanépének prédikál
Péter és János prédikál és betegeket gyógyít
Illusztráció: © Dover Publications
Jobb oldali illusztráció: Adam Koford