Itthagyhatom-e a dédnagymamámat?
Hugo Fabián Lallana, Argentína, Córdoba
Amikor 21 éves lettem, missziót szerettem volna szolgálni. A dédnagymamám, Margarita Sippo de Lallana támogatta a döntésemet, annak ellenére, hogy ez azt jelentette: magára marad. Kiskoromtól kezdve ő nevelt, és nagyon aggasztott, hogy ki fog róla gondoskodni, amíg én a szolgálatomat töltöm.
1978-ban keresztelkedtünk meg, én 11 éves voltam, a dédnagymamám pedig 73. Nem sokkal később elmaradoztunk a gyűlésekről, de gondoskodó testvéreink eljöttek az egyházból, hogy megkeressenek bennünket.
Én újra tevékeny lettem, az egyházközség tagjai pedig izgatottan várták az elrendelésemet. „Lesz egy diakónusunk!” – mondogatták lelkesen. Abban az időben az egyházközségünkben nem voltak ároni papságviselők. Én lettem a diakónusok kvórumának elnöke, mivel nem is volt több diakónus. Csodálkoztam, miért adnak nekem ilyen elhívást, de végül megértettem, hogy az egyházközségi vezetők a papsági feladataimat akarják megtanítani nekem. Ennek eredményeként igyekeztem hithű lenni.
A dédnagymamám azonban nem vált tevékennyé, és csak néhanapján jött el a gyűlésekre. A misszióval kapcsolatos döntésemet viszont támogatta, mert valahol a szívében tudta, hogy az evangélium igaz.
Amikor 1990-ben beküldtem a missziós papírjaimat, a legtöbb teljes idejű misszionárius, akit Córdobából elhívtak, az Argentínai Buenos Aires Északi vagy Déli Misszióban szolgált. Biztos voltam benne, hogy engem is a kettő közül valamelyikbe fognak elhívni, és nem leszek túl messze a dédnagymamámtól.
Később, amikor a cövekelnököm felhívott, azt mondta, szükségem lesz útlevélre, mert Kolumbiába megyek! Nem szűnő aggodalmaim ellenére a dédnagymamám biztatott, hogy menjek. Mielőtt elutaztam, megígérte, hogy visszatér az egyházba a következő vasárnap, és mire visszajövök, a templomba is el fog menni. Ezt nehéz volt elhinnem, de így már könnyebb szívvel hagytam ott.
Amíg a missziómon voltam, pontosan azt tette, amit ígért. Bár a nyolcvanas éveiben járt, nemcsak hogy az összes gyűlésére elment, de időben is érkezett. Majd pedig felkészült, és végül elment az Argentínai Buenos Aires templomba.
Az első templomi útjáról visszatérve, a 12 órás, egész éjjelen át tartó utazás után a dédnagymamám, fél kilencre érkezett meg vasárnap reggel a gyülekezeti házba, nem sokkal a gyűlések kezdete előtt. A cövekelnökünk, Rúben Spitale ezt mondta neki: „Hadd vigyelek haza, hogy kipihend magad.”
„Nem – válaszolta. – Itt maradok a gyűléseken.” És így is tett.
Miután visszatértem a missziómból, háromszor elmentünk együtt a templomba, mielőtt 2000-ben elhunyt volna. A misszióm miatt mindketten megáldattunk. Ha otthon maradtam volna, biztos vagyok benne, hogy egyik áldásban sem részesültünk volna.