Míg újra találkozunk
Soha nem vagyunk magunkra hagyva
A Szabadító szentírásokra való hivatkozása megerősítettek abban, hogy soha nem leszünk magunkra hagyva.
Szolgálata során az Úr gyakran idézett a szentírásokból. Így hát egyáltalán nem meglepő, ha olyan versekre bukkanunk az Ószövetségben, melyeket a Szabadító az Újszövetségben idézett. De az teljesen megdöbbentett, mikor egy nap a Zsoltárok 22. fejezetének első versét olvastam: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”
Soha nem gondoltam arra, hogy a Szabadító akkor is szentírást idézett, mikor a kereszten való haláltusájában e szavakat kimondta (lásd Máté 27:46). Ez a gondolat mélységes lelki ráébredéshez vezetett.
Biztos, hogy szinte mindannyian eltűnődtünk már azon, hogy „Ó Isten, hol vagy?” (T&Sz 121:1). Azokban a pillanatokban, amikor elfogott a bizonytalanság vagy az aggodalom, gyakran eszembe jutott ez a kérdés.
A Szabadító szavai miatt felvetődött bennem, hogy vajon az Ő kiáltása is bizonytalanságból – vagy akár kétkedésből fakadt? Azt jelenti-e, hogy volt egy kérdés, melyre az én mindenható, mintentudó Szabadítóm nem tudta a választ abban a bizonyos pillanatban, amikor szabadulásom az Ő erején múlt, azon, hogy választ adjon minden kérdésre és mindent legyőzzön?
E zsoltár azt tanította nekem, hogy bár ezek a szavak valóban szívbe markolóan fejezik ki a „bénító kétsébeesést az isteni visszahúzódás” miatt, melyet előre látott, ám nem fogott fel teljesen, de azok nem a kétségbeesését tükrözték.1
Az, hogy a szentírások szavaival kiáltott az Ő Atyjához a legnagyobb szükség óráján, nem csupán hitének bizonyítéka, hanem egy mélyreható tanítási lehetőség is. Bár a Zsoltárok 22 egy kérdéssel kezdődik, de ez egyben annak a mélyről jövő bizonyosságnak a kifejezése is, hogy Isten nem hagy el minket:
„Benned bíztak atyáink; bíztak, és te megszabadítottad őket.
Hozzád kiáltottak és megmenekültek; benned bíztak és nem szégyenültek meg” (4–5-ös versek).
A zsoltáríró szavai – a Szabadító szenvedésének mintegy előrevetítéseként – megjövendölik a gúnyolódást (8–9-es versek), a hamis vádakat és kínzásokat (12–14-es versek), a fájdalmát és szenvedését (15. vers), a szomjúságát (16. vers), kezei és lábai felsebzését (17. vers), a sorsvetést és ruházatának megosztását (19. vers).
Bár a Szabadító csak az első verset idézte, a zsoltár hátralévő része egy másik tanúbizonyságként szolgál arra, hogy Ő a megígért Messiás, hogy szenvedése betöltötte a jövendölést, és hogy tökéletesen bízott Atyjában.
Ennek megértése hatalmas lelki megerősítést adott arról, hogy hitem nem hiábavaló. Amikor azon tűnődöm, hogy Isten vajon elhagyott-e engem, vagy amikor amiatt aggódom, hogy nem hallotta meg az én kiáltásomat, még erősebben hat rám ennek a zsoltárnak a tanúbizonysága, mert megtanultam belőle, hogy Jézus nem kételkedett, és végül megszabadult.
„Ti, a kik félitek [Istent], dicsérjétek őt! Jákób minden ivadékai dicsőítsétek őt, és féljétek őt Izráel minden magzata!
Mert nem vet[ette] meg és nem utál[ta] meg a szegény [Jézus] nyomorúságát; és [az Atya] nem rejt[ette] el az ő orczáját előle, és mikor kiált[ott] hozzá, meghallgat[ta]” (24–25-ös versek; kiemelés hozzáadva).
Sötétség a keresztrefeszítéskor. Készítette: Gustave Doré