Misszionáriusi, családtörténeti és templomi munka
Írta: David A. Bednar elder
a Tizenkét Apostol Kvórumából
Részlet egy 2013. június 25-én tartott beszédből, mely egy új misszióelnökök számára tartott képzésén hangzott el.
Egy ünnepélyes gyűlésen, melyet a Kirtland templomban tartottak 1837. április 6-án, Joseph Smith azt mondta: „Mindazok után, ami elhangzott, a legnagyszerűbb és legfontosabb munka az evangélium prédikálása.”1
Majdnem pontosan hét évvel később, 1844. április 7-én pedig ezt jelentette ki: „A legnagyobb felelősség, amelyet Isten ránk ruházott ebben a világban, a halottaink felkutatása. Az apostol ezt mondja: »nálunk nélkül tökéletességre nem juthatnak« [lásd Zsidók 11:40]; …mert szükséges, hogy kezünkben legyen az összepecsételő hatalom, hogy összepecsételjük a gyermekeinket és a halottainkat az idők adományozási korszakának teljességére – arra az adományozási korszakra, amelyben beteljesednek Jézus Krisztus ígéretei, amelyeket a világ megalapozása előtt az ember szabadítására tett.”2
Egyesek talán azon tanakodnak, hogy miképpen lehet mindkét munka és felelősség – vagyis az evangélium prédikálása és a halottaink felkutatása – egyaránt a legnagyobbak, melyeket Isten a gyermekeire bízott. Azért vagyok itt, hogy kimondjam: ezek a tanítások a szabadítás utolsó időkbéli munkájának egységét és egylényegűségét hangsúlyozzák ki. A missziós munka, valamint a családtörténeti és templomi munka egymást kiegészítő, egymással összefüggő részei annak az egyetlen nagy munkának, melyben „[az] idők teljességének rendjére nézve… ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban, mind a melyek a mennyekben vannak, mind a melyek e földön vannak” (Efézusbeliek 1:10).
Imádkozom, hogy a Szentlélek ereje segítsen nektek és nekem, amint közösen áttekintjük a szabadítás utolsó időkben zajló csodálatos munkáját.
Szívek és papsági szertartások
Az evangélium prédikálása és a halottaink felkutatása a menny által kijelölt két olyan feladat, melyek egyszerre érintik a szívünket és a papsági szertartásokat. Az Úr munkájának lényege a szívek megváltoztatása, megfordítása és megtisztítása a szövetségek és a megfelelő felhatalmazással bíró papsági felhatalmazás által végzett szertartások révén.
A négy szentíráskötet több mint 1000 alkalommal használja a szív szót az egyén belső érzéseinek jelképezésére. Így tehát a szívünk – a vágyaink, érzelmeink, szándékaink, mozgatórugóink és hozzáállásunk összessége – határozza meg, hogy kik vagyunk, és hogy kivé válunk.
Az Úr célja a misszionáriusi munkával az, hogy hívjon mindenkit, hogy jöjjenek Krisztushoz, nyerjék el a visszaállított evangélium áldásait és tartsanak ki mindvégig a Krisztusba vetett hit által.3 Nem azért osztjuk meg az evangéliumot, hogy pusztán az utolsó napok egyházának számbeli méretét és erejét növeljük. Inkább arra törekszünk, hogy elvégezzük azt az istenileg kiszabott feladatot, mely szerint hirdetnünk kell az Atya boldogságtervének valóságát, az Egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak isteniségét, valamint a Szabadító engesztelő áldozatának hatásosságát. Az evangélium prédikálásának két alapvető célja van: meghívni mindenkit, hogy jöjjenek Krisztushoz (lásd Moróni 10:30–33), megtapasztalva szívükben a „hatalmas változást” (lásd Alma 5:12–14), valamint az, hogy a halandóságban élő minden olyan egyénnek felajánlja a szabadítás szertartásait, akik még nem részesei a szövetségnek.
Az élők és a holtak felmagasztosulásának lehetővé tétele jelenti az Úr azon célját, amiért templomok épülnek és helyettes általi szertartások zajlanak. Nem kizárólag azért hódolunk a szent templomokban, hogy emlékezetes egyéni vagy családi elményben legyen részünk. Inkább arra törekszünk, hogy elvégezzük azt az istenileg kiszabott feladatot, mely szerint az emberiség egész családjának fel kell kínálnunk a szabadítás és felmagasztosulás szertartásait. Elültetni a gyermekek szívébe az atyáknak, méghozzá Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak tett ígéreteket; a gyermekek szívét a saját atyáik felé fordítani; valamint családtörténeti kutatást és helyettes általi templomi szertartásokat végezni – ezek olyan munkák, melyek megáldják azokat az egyéneket a lélekvilágban, akik még nem részesei a szövetségnek.
A papsági szertartások jelentik az isteniség hatalmához vezető ösvényt:
„És ez a magasabb papság irányítja az evangélium dolgait, és rendelkezik a királyság rejtelmeinek kulcsával, méghozzá Isten ismeretének kulcsával.
Ezért annak szertartásaiban megnyilvánul az isteniség hatalma.
És annak szertartásai, valamint a papság felhatalmazása nélkül nem mutatkozik meg az [isteniség] hatalma a testben lévő embereknek…” (T&Sz 84:19–21).
Kérlek, gondolkozzatok el e versek kijózanító jelentőségén. Az egyénnek muszáj először is belépnie a keresztség kapuján és megkapnia a Szentlélek ajándékát, majd pedig kitartóan nyomulnia előre a szövetségek és szertartások ösvényén, mely a Szabadítóhoz és az Ő engesztelésének áldásaihoz vezet (2 Nefi 31). A papsági szertartások elengedhetetlenek ahhoz, hogy teljes mértékben Krisztushoz jöjjünk és tökéletessé váljunk benne (lásd Moróni 10:30–33). A szertartások nélkül az egyén nem nyerheti el az Úr végtelen és örök engesztelő áldozata által lehetővé tett összes áldást (lásd Alma 34:10–14) – akár az isteniség hatalmát is.
Az Úr munkája fenséges munka, mely a szívekre, a szövetségekre és a papsági szertartásokra összpontosít.
Következtetések
Ez az isteni tan két fontos következtetést sugall, ami az egyházban végzett munkánkat illeti.
Először is, gyakran feleslegesen túlhangsúlyozzuk a szabadítás munkájának egyes kategóriái közti különbségeket, illetve a kapcsolódó irányelveket és eljárásokat. Attól tartok, sokan közülünk olyan kizárólagosan és szorosan összpontosítanak az Úr munkájának bizonyos elemeire, hogy elmulasztják kiaknázni a szabadítás ezen átfogó munkájának teljes hatalmát.
Míg az Úr arra törekszik, hogy egybeszerkesszen magának mindeneket a Krisztusban, eközben mi gyakran oly módokon csoportosítunk és szakosodunk, ami korlátozza a megértésünket és az éleslátásunkat. Szélsőséges esetekben fontosabbá válik végigvinni a programokat és feljavítani a kimutatásokat, mint meghívni az egyéneket, hogy kössék meg a szövetségeiket és érdemesen részesüljenek a szertartásokban. Az ilyen megközelítés korlátozza azt a megtisztulást, örömöt, folyamatos megtérést, valamint lelki erőt és védelmet, melyek abból fakadnak, hogy „átenged[jük] a szívü[nket] Istennek” (Hélamán 3:35). Ha egyszerűen csak elvégezzük és kötelességtudóan kipipáljuk a hosszú evangéliumi „feladatlistánkon” szereplő dolgokat, az még nem tesz szükségszerűen képessé bennünket arra, hogy átvegyük az ő képmását az ábrázatunkra, vagy hogy hatalmas szívbéli változás menjen végbe bennünk (lásd Alma 5:14).
Másodszor, Illés lelke központi és életbevágóan fontos szerepet játszik az evangélium hirdetésének munkájában. Talán az Úr éppen ezt az igazságot hangsúlyozta ki már azon események sorrendiségével is, melyek akkor történtek, amikor az evangélium teljessége visszaállíttatott a földre ezen utolsó napokban.
A szent ligetben Joseph Smith látta az Örökkévaló Atyát és Jézus Krisztust, és beszélt velük. Ezzel a látomással kezdődött az „idők teljességének rendje” [adományozási korszaka] (Efézusbeliek 1:10), és ez tette lehetővé, hogy Joseph megismerje az Istenség igaz természetét és a folyamatos kinyilatkoztatást.
Körülbelül három évvel később, buzgó imáinak eredményeképpen, 1823. szeptember 21. estéjén Joseph hálószobája megtelt fénnyel, mígnem „fényesebb lett, mint délben” (Joseph Smith története 1:30). Egy személy jelent meg az ágya mellett, aki a fiút a nevén szólította és kijelentette, hogy „ő egy hírnök, akit Isten színe elől küldtek… és a neve Moróni” (Joseph Smith története 1:33). Utasításokat adott Josephnek a Mormon könyve napvilágra kerülését illetően. Ezután pedig Moróni az ószövetségi Malakiás könyvéből idézett, szóhasználatában egy kissé eltérve a megszokott fordítástól:
„Íme, én ki fogom nyilatkoztatni nektek a Papságot, Illés próféta keze által, az Úr nagy és félelmetes napjának eljövetele előtt. […] És ő a gyermekek szívébe ülteti az atyáknak tett ígéreteket, és a gyermekek szíve atyáikhoz fordul. Ha nem így lenne, akkor az egész föld teljesen elpusztulna az ő eljövetelekor” (Joseph Smith története 1:38–39).
Moróni utasításainak, melyeket az ifjú prófétának adott, alapvetően két fő tárgya volt: (1) a Mormon könyve és (2) Malakiás szavai, melyekkel megjövendölte Illés szerepét mindenek visszaállításában, „a mikről szólott az Isten minden ő szent prófétájának szája által eleitől fogva” (Cselekedetek 3:21). Így tehát a visszaállítás bevezető eseményei kinyilvánították az Istenség helyes értelmezését, megteremtették a folyamatos kinyilatkoztatás valóságát, kihangsúlyozták a Mormon könyve fontosságát, valamint előre jelezték a holtak és az élők szabadulásának és felmagasztosulásának munkáját.
Most pedig arra kérlek benneteket, hogy gondoljátok át azt a szerepet, melyet a Mormon könyve tölt be a szívek megváltoztatásában, valamint azt, amelyet Illés lelke tölt be a szívek odafordításában.
A Mormon könyve az Úr Lelkével egyesítve „a legnagyszerűbb eszköz, melyet Isten adott nekünk ahhoz, hogy megtérítsük a világot”4. A visszaállítás e szentíráskötete vallásunk záróköve, és alapvető fontosságú a lelkek Szabadítóhoz történő vezetésében. A Mormon könyve egy másik bizonyság Jézus Krisztusról – létfontosságú megerősítő tanú a Megváltó istenségéről egy olyan világban, amely egyre világiasabbá és cinikusabbá válik. Megváltoznak a szívek, amikor az egyének a Mormon könyvét olvassák és tanulmányozzák, illetve azzal a valós szándékkal imádkoznak, hogy megtudják a könyv igaz voltát.
Illés lelke „a Szentlélek megnyilvánulása, amely tanúbizonyságot tesz a család isteni természetéről”5. A Szentlélek e jellegzetes hatása erőteljes tanúságot tesz az Atya boldogságtervéről, és arra indítja az embereket, hogy felkutassák és nagy becsben tartsák elődeiket és családtagjaikat – múltbélieket és mostaniakat egyaránt. Illés lelke hatással van az emberekre az egyházon belül és kívül egyaránt, és azt eredményezi, hogy a szívek az atyákhoz fordulnak.
Eljött az idő, hogy eredményesebben használjuk ki ezt a hathatós elegyet: a hatalmas szívbéli változást, melyet elsősorban a Mormon könyve lelki hatalma tesz lehetővé, valamint a szívek atyák felé fordítását, ami Illés lelke révén valósul meg. A múltjával való kapcsolat iránti sóvárgás felkészítheti az embert arra, hogy megtapasztalja Isten szavának hatását és megerősítse a saját hitét. Az atyák felé forduló szív egyedülálló módon segít az egyénnek ellenállni az ellenség befolyásának, illetve megerősítenie a megtérését.
Tekintsd meg a második történetet bemutató videót, mely ezt a tantételt szemlélteti.
Tantételek
Szeretnék most megnevezni négy tantételt arról a lelki hatalomról, mely a szívek megváltozásából és odafordulásából fakad.
-
Szívek és megtérés. Az atyákhoz fordulás felébreszti a szívet és felkészíti azt a hatalmas változásra. Így tehát Illés lelke segít a megtérésben.
Tekintsd meg a harmadik történetet bemutató videót, mely ezt a tantételt szemlélteti.
4:33 -
Szívek és megtartás. Az atyákhoz fordulás táplálja és erősíti azokat a szíveket, melyek megtapasztalták a hatalmas változást. Így tehát Illés lelke segít az új megtértek megtartásában.
Tekintsd meg a negyedik történetet bemutató videót, mely ezt a tantételt szemlélteti.
1:58 -
Szívek és aktivizálás. Az atyákhoz fordulás megenyhíti az olyan szívet, mely megkeményedett a hatalmas változás megtapasztalását követően. Így tehát Illés lelke kulcsfontosságú az aktivizálásban.
Tekintsd meg az ötödik történetet bemutató videót, mely ezt a tantételt szemlélteti.
3:59 -
Szívek és derék misszionáriusok. Az olyan misszionárius, aki már megtapasztalta mind a hatalmas változást, mind pedig a szív odafordulását, mélyebb megtéréssel bíró, elkötelezettebb és bátrabb szolgája lesz az Úrnak.
Tekintsd meg a hatodik történetet bemutató videót, mely ezt a tantételt szemlélteti.
3:14
A sebesen növekvő és egyre jobban felkészült misszionáriusok hadát figyelembe véve, egyszerűen nem támaszkodhatunk kizárólag a múltbéli térítési sikerekre a jövőbeni irányok és módszerek meghatározásakor. Az Úr sugalmazására olyan technika és eszközök jöttek létre, melyek lehetővé teszik számunkra, hogy jobban kihasználjuk a misszionáriusi munka, valamint a templomi és családtörténeti munka egylényegűségét, mint bármikor korábban ezen adományozási korszak során. Az sem véletlen egybeesés, hogy ezek az újítások pont akkor jönnek létre, amikor akkora szükség van rájuk a misszionáriusi munka előremozdításában szerte a világon. Az Úr munkája fenséges munka, mely a megváltozó és odaforduló szívekre, a szent szövetségekre és az isteniség papsági szertartások révén megnyilvánuló hatalmára összpontosít.
Összegzés és bizonyság
Az Úr kijelentette, hogy „én el tudom végezni a saját munkámat” (2 Nefi 27:21), illetve hogy „annak idejében meg fogom gyorsítani a munkámat” (T&Sz 88:73). Tanúi vagyunk annak, ahogyan Ő meggyorsítja az Ő munkáját.
Az idők teljességének adományozási korszakában élünk és szolgálunk. Azon jellegzetes adományozási korszak örökkévaló fontosságának felismerése, amelyben élünk, befolyással kellene hogy legyen mindarra, amit teszünk és akivé válni igyekszünk. A szabadítás ezen utolsó napokban elvégzendő munkája nagyszerű, hatalmas, elengedhetetlen és sürgős. Mily hálásnak kell lennie mindannyiunknak azokért az áldásokért és feladatokért, melyek abból fakadnak, hogy a végső adományozási korszaknak ezen konkrét időszakában élünk. Mily alázatosaknak kell lennünk, tudva azt, hogy „akinek sok adatott, attól sok követeltetik” (T&Sz 82:3).
Az evangélium prédikálása és a halottaink felkutatása egyazon nagyszerű munka egymást kiegészítő részei. Ez a szeretet munkája, mely arra van szánva, hogy megváltoztassa, odafordítsa és megtisztítsa az igazságot őszintén keresők szívét. Eltörlődik az a mesterséges határvonal, melyet oly gyakran húzunk a misszionáriusi munka, valamint a templomi és családtörténeti munka közé: ez itt a szabadítás egyazon nagyszerű munkája.6
Kezdjük már érteni a templomi és családtörténeti munka szerepét abban, hogy egy érdeklődő vagy egy kevésbé tevékeny egyháztag mélyebben megértse a szabadítás tervét? Belátjuk-e, hogy Illés lelke gyakorolja az egyik legfontosabb befolyást a megtértek megtartására? Képesek vagyunk-e jobban értékelni a családi történetek megosztásából fakadó szívfordító pillanatok fontosságát, vagyis hogy ezek eszközül szolgálhatnak ahhoz, hogy az egyháztagok és a misszionáriusok tanítható emberekre leljenek? Képesek vagyunk-e segíteni azoknak, akiket szolgálunk, hogy gyakrabban részesüljenek az isteniség hatalmából azáltal, hogy érdemesen vesznek részt az olyan szertartásokban, mint a halottakért végzett keresztelések és konfirmálások?
Kívánom, hogy világosan lássátok, tévedhetetlenül halljátok és soha ne feledjétek azon szolgálatotok fontosságát, melyet az Úrnak a szívek megváltoztatására, odafordítására és megtisztítására irányuló munkájában végeztek.