A vizek tetejére
A szerző az Egyesült Államokban, Utahban él.
Azért esedeztem Mennyei Atyámhoz, hogy vegye el a szorongásomat és a reménytelenségemet, ám e megpróbáltatások nélkül nem biztos, hogy elérem a „megígért földet”, amely felé vezet.
A diplomám megszerzése után mintegy hat hónappal pánikrohamokat, szorongásos időszakokat és hullámokban érkező depressziót kezdtem átélni. Fogalmam sem volt, hogy honnan jöttek ezek az érzetek, de erősek voltak és legyengítettek.
Küzdöttem azért, hogy összpontosítani tudjak. A munkahelyemen minden új feladat akkora szorongást okozott, hogy nem tudtam nyugodtan ülni. Az agyam pörgött, a szívem pedig olyan hevesen zakatolt, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről. Mindez napokon át tartott, és miután esténként hazaértem a munkából, lerogytam a díványra. Mire észbe kaptam volna, az este már el is telt és indult a következő munkanap.
Ezek az érzések hónapokon keresztül kitartóan kísértek, még azután is, hogy új munkát találtam és szakemberhez fordultam segítségért.
Minden reggel munkába menet erőért imádkoztam, hogy valahogy kibírjam a napot és hazatérhessek a feleségemhez és a lányomhoz. Nem láttam a küzdelem végét és gyakran akartam feladni. Sok napon át könnyes szemmel könyörögtem mennyei segítségért. Mélyebb őszinteséggel imádkoztam, mint korábban bármikor, esedezve Mennyei Atyámhoz azért, hogy segítsen megértenem ezt a megpróbáltatást, és hogy szabadítson meg tőle.
Elveszettnek éreztem magam a sötétségben és reményvesztettségben, amikor nem éreztem a Lelket. Amikor viszont a Lélek kiemelt a reménytelenségemből, akkor mindig megtaláltam a folytatáshoz szükséges magabiztosságot – még ha csak a következő imáig is. Megszoktam, hogy ne csak egy egyszerű ételáldás vagy egy futó esti bejelentkezés erejéig támaszkodjak Mennyei Atyámra. Ebből kifolyólag közelebb is kerültem Őhozzá.
Hullámokon hánykolódva
Szorongásom és reményvesztett állapotom közepette újraolvastam a járediták történetét átkelésükről a „nagy mélységen” (Ether 2:25). El tudom képzelni a szorongással vegyes izgalmukat, amikor beléptek a bárkáikba. Az utazásuk talán veszélyes lesz, ám tudták hogy olyan föld felé tartanak, „mely kiválóbb minden más földnél” (Ether 2:15).
Ezt olvashatjuk az utazásukról:
„…az Úristen előidézte, hogy dühöngő szelek fújjanak a vizek színén, a megígért föld felé; és így hánykolódtak a tenger hullámain a szél előtt.
És lőn, hogy sok alkalommal eltemette őket a tenger mélye, a rájuk törő hullámhegyek miatt, valamint a hatalmas és borzalmas viharok miatt, melyeket a szél hevessége okozott.
[A]mikor… körülvette őket a sok víz, az Úrhoz fohászkodtak, és ő ismét felhozta őket a vizek tetejére.
És lőn, hogy amíg a tengeren voltak, a szél sohasem szűnt meg a megígért föld irányába fújni; és így hajtotta őket előre a szél” (Ether 6:5–8).
Ezek a versek igen személyessé váltak számomra. Úgy éreztem, hogy a saját bárkámon vagyok, tépáznak a szorongás szelei és fölém tornyosulnak a depresszió hullámai, a reményvesztettség mélységeibe temetve engem. Amikor körül voltam véve és az Úrhoz fohászkodtam, olyankor a felszínre bukkantam, de azután ismét eltemettettem.
Újból elolvastam a 8. verset: „…a szél sohasem szűnt meg a megígért föld irányába fújni; és így hajtotta őket előre a szél” (kiemelés hozzáadva). Majd hirtelen leesett: ugyanaz a szél, amely hullámhegyeket emelt, hogy eltemesse a bárkákat, egyúttal meg is áldotta a járeditákat az útjuk során. Azért esedeztem Mennyei Atyámhoz, hogy vegye el a szorongásomat és a reménytelenségemet, ám e megpróbáltatások nélkül nem biztos, hogy elérem a „megígért földet”, amely felé vezet.
Ezek a versek megváltoztatták az életszemléletemet. A szorongásom és a depresszióm nyomán még nagyobb szükségem lett Mennyei Atyámra. A szél és a hullámok nélkül talán soha nem ismertem volna meg Istent úgy, ahogyan megismertem – a járediták pedig talán soha nem érték volna el a megígért földet.
Mostanában, az átéltek után néhány évvel, a szorongásom szelei már nem ostromolnak és a depresszióm hullámai nem próbálnak maguk alá temetni. Ha – és amikor – azonban a förgeteg visszatér, az Urat fogom szólítani és hálás leszek, tudva, hogy a nyugodt vizek nem viszik a bárkát a megígért föld felé. Arra a viharos vizek alkalmasak.
Illusztráció: Jerry Harston