Ellenállás a missziómmal szemben
A szerző Brazíliában, Manausban él.
Miután megtartotta velem a missziós elhívásomhoz szükséges beszélgetést, a cövekelnököm kijelentette: „Különös dolgok fognak történni az életedben, hogy megpróbáljanak rávenni a döntésed megváltoztatására.”
Illusztráció: Greg Newbold
Tizenöt évesen lettem az egyház tagja, és négy évvel később benyújtottam a misszionáriusi jelentkezésemet. A vele folytatott beszélgetésen a cövekelnököm megdicsért azért a döntésemért, hogy teljes idejű misszionáriusként fogom szolgálni az Urat. Ezután ez a sugalmazott vezető valami olyasmit mondott, ami mély benyomást tett rám: „Testvérem, mostantól fogva különös dolgok fognak történni az életedben, hogy megpróbáljanak rávenni az Úr szolgálatával kapcsolatos döntésed megváltoztatására.”
Amíg a missziós elhívásomra vártam, gyakornokként dolgoztam a Xeroxnál. A munka lehetővé tette, hogy megvegyek pár olyan dolgot, amelyekre majd szükségem lesz a missziós terepen, illetve segítsem édesanyámat az otthoni kiadásokban. A dolgok jól alakultak.
Sajnos azonban valóban „különös dolgok” kezdtek történni. Először támadás érte édesanyámat, aki majdnem belehalt a sérüléseibe, de a jóságos Mennyei Atya csodás módon megmentette az életét.
Édesanyámmal és a két húgommal akkoriban albérletben laktunk. Az én keresetemből éltünk, illetve abból a kevéske járadékból, melyet édesapám évekkel korábbi elhalálozása óta kapott édesanyám.
Voltak olyanok – köztük egyháztagok is –, akik megkérdeztek: „Lesz elég bátorságod ahhoz, hogy ilyen állapotban hagyd itthon édesanyádat, és elmenj misszióba?” Miután újból és újból hallottam ezt a kérdést, kétség ébredt a szívemben.
Egy nap felhívott a cövekelnököm és közölte, hogy megérkezett a missziós elhívásom. Megkért, hogy aznap este menjek be az irodájába, hogy átadhassa az egyház központjából érkezett, várva várt borítékot. A hír hallatán egyszerre voltam ideges és boldog.
Még ugyanazon a napon a munkahelyi főnököm behívott magához ebéd előtt. Amikor beléptem, barátságosan üdvözölt és pár percen át a cégnél töltött gyakorlatomról és az ott tanultakról beszélgettünk. Ezután ez befolyásos cégvezető olyat mondott, amiről a városban a legtöbb ember álmodott: „Jó munkát végeztél nálunk gyakornokként, így hát szeretnénk felvenni téged és megtartani a csapat tagjaként. Mit gondolsz?”
Ez volt életem egyik legnehezebb döntése. A másodpercek örökkévalóságnak tűntek. Olyan volt, mintha újból hallanám az emberek kérdéseit arról, hogy vajon elmegyek-e misszióba, anyagi támogatás nélkül hagyva hátra édesanyámat.
Ennek ellenére emlékeztem azokra a dolgokra, amelyeket a szentírásokból és az egyházi vezetőimtől tanultam, és egy nagyon szent módon, megingathatatlan bizonyossággal éreztem, hogy Isten azt akarja, hogy missziót szolgáljak, az Ő egyházának teljes idejű misszionáriusaként. Tudtam, hogy Ő majd gondoskodik a családomról, hogy én bízhatok Őbenne, és hogy minden rendben lesz.
Elmagyaráztam a helyzetet a főnökömnek, és máig fülembe cseng a válasza: „Azt hittem, hogy megfontolt fiatalember vagy, most meg eldobod magadtól az életed nagy lehetőségét.”
Szívből jövő köszönetet mondtam neki az ajánlatért, és 28 nappal később jelentkeztem a São Pauló-i misszionáriusképző központban.
A misszióm során az Úr gondoskodott a családom szükségleteiről az egyháztag barátokon keresztül és egyéb csodás módokon. Édesanyám egészsége helyreállt, valamint ő is és a húgaim is munkához jutottak.
Valóban történnek „különös dolgok”, amikor úgy döntünk, hogy az Urat szolgáljuk. Mégis, alázattal teszem hozzá a bizonyságomat azon ezrek bizonyságához, akik Isten szolgálatába szegődtek, hogy a misszionáriusi szolgálat alapjaiban érintette meg az életemet.