Utolsó napi szentek történetei
Moróni kapitány segített a középiskolában tanítanom
Illusztrálta: Allen Garns
13 és 14 éveseket tanítottam, és a tanév nehezen haladt. Éppen egy feszült megbeszélésről tértem haza, melynek során az igazgatóhelyettessel egy friss kiértékelést tekintettünk át. Új tanárként, akinek ráadásul magának kellett kitalálnia a legtöbb órája menetét, megszenvedtem azért, hogy fenntartsam a tanulóim figyelmét és érdeklődését. A beszélgetés alapvetően arról szólt, hogy muszáj a tanulóimat döntésre kényszerítenem – vagy figyelnek vagy bajba kerülnek –, és következetesnek is kell lennem a fegyelmezésben.
A megbeszélés után letörten és kilátástalanul éreztem magamat. Amikor másnap a szentírásaimat tanulmányoztam, kifejezetten ezzel a megbeszéléssel kapcsolatban kerestem bennük válaszokat. Rendkívüli módon, a válaszok a Mormon könyve olvasása közben érkeztek.
Azért imádkoztam, hogy aznap reggel megtudjam a szentírásokból, hogyan lehetnék jobb tanár. Miközben az Alma 44-ben Moróni kapitányról olvastam, a Szentlélek tanított engem. A történetnek ebben a részében Moróni és a nefiták bekerítették a lámánitákat a Sidon folyónál, és annyira megfélemlítették őket, hogy azok eldobálták a fegyvereiket. Tovább olvastam, azon gondolkodva, mennyire szeretnék Moróni kapitány lenni az osztályban: tiszteletet parancsoló, magabiztos és sikeres.
Olvastam a párbeszédeket, és felfigyeltem arra, amikor Moróni döntés elé állította Zerahemnát és a lámánitákat: „…adjátok át nekünk a harci fegyvereiteket, és mi… megkíméljük az életeteket, ha utatokra mentek, és nem jöttök ismét háborúzni ellenünk”, viszont „ha nem teszitek meg ezt, akkor… megparancsolom az embereimnek, hogy rontsanak rátok” (Alma 44:6, 7). Rájöttem, hogy ő is pont azt tette, amit a főnököm mondott nekem! „Adj nekik két választási lehetőséget, és légy következetes” – mondta az igazgatóhelyettes. Erre gondolva Moróni szavait tettem meg jelmondatomnak: „Íme, véget vetünk az ütközetnek” (Alma 44:10).
Az egyik hősömről szóló szentírásbeli történetből tanult tantételekkel felfegyverkezve, a haditervembe vetett bizalommal mentem aznap órára. Mellesleg volt egy Moróni kapitány játékfigurám, aki a tanév hátralévő részében az ingzsebemben figyelt, emlékeztetve arra, hogyan tanított meg engem Moróni kapitány kezelni a középiskolásokat. Onnantól kezdve, hogy két választási lehetőséget adtam a tanulóimnak, a magatartásuk javult, elvégezték a munkájukat, és jobban kijöttünk egymással. Eltelt a tanév, és bár továbbra is nehéz volt, a megválaszolt ima és a szentírások ereje által képes voltam „véget vetni az ütközetnek”.