Erő a kitartáshoz
A szerző az Egyesült Államokban, Utahban él.
Törött lábamnak és összetört szívemnek gyógyulásra volt szüksége. A remény segített.
Úgy egy hónappal a 16. születésnapom előtt a családommal autós túrára indultunk, hogy meglátogassunk néhány egyháztörténeti helyszínt Amerikában. Szívesen töltöttem akár ilyen hosszú időt is a kocsiban, mert a családommal mindig jól éreztük magunkat. Emlékszem, hogy a nebraskai Winter Quarters (Téli szálláshely) meglátogatásának másnapján beszálltam az autóba. Veszettül esett az eső. Felkuporodtam a hátsó ülésre, és az eső hangjára lassan elnyomott az álom.
Utána csak arra emlékszem, hogy fékezhetetlenül pörgök. Később megtudtam, hogy az autónkat megdobta egy pocsolya, és egy felüljáró betonoszlopának vágódott. Halványan emlékszem, hogy valaki azt mondja, visznek a műtőbe a törött lábam miatt.
Nem sokkal később, amikor a kórházban lábadoztam, apa jött be a szobámba. Leült mellém az ágyra és megfogta a kezemet. Valahogy úgy éreztem, hogy tudom, mit fog mondani.
„Drágám – kezdte –, tudod, hol vagy?”
„Kórházban” – válaszoltam.
„Tudod, hogy mi történt?”
„Autóbalesetünk volt.”
„Elmondták már neked, hogy mi van a család többi tagjával?”
Haboztam egy pillanatig, majd nemmel válaszoltam.
Apa azt mondta, hogy mindenki meg fog gyógyulni – kivéve anyát. Ő nem élte túl.
Arra számítottam, hogy azonnal letaglózó szomorúság vesz erőt rajtam, de nem így történt. Valahogy, valamiért a kezdeti döbbenet során is békességet éreztem; azt az édes érzést, hogy bízhatok Istenben, hogy minden rendben lesz.
A kórházban feküdve eszembe jutott az egyik egyháztörténeti helyszín, ahol két nappal a baleset előtt jártunk: a wyomingi Martin’s Cove (Martin-medence). Sok úttörő egyháztag halt ott meg az éhség és a havas, hideg időjárás miatt. Emlékszem, sírokra helyezett kőrakásokat láttam, és arra gondoltam, mekkora hitre volt szükség ahhoz, hogy a többi pionír megragadja a szekere rúdját, és tovább haladjon. A történet lenyűgözött. Ahogy ezen az élményen gondolkoztam, tisztában voltam vele, hogy az úttörők kitartottak, és hogy nekem is ki kell tartanom, többek között azért, hogy erőt adhassak a fiatalabb testvéreimnek.
A kezdeti békés érzés még másfél hétig tartott. Ültem a kerekesszékben és éppen a július 4-ei tűzijátékot néztem a kórház ablakából, amikor belém hasított: anyukám elment. Nem lesz ott a ballagásomon. Nem lesz ott, amikor megkapom a templomi felruházásomat. Nem lesz ott az esküvőmön. Elment.
Onnantól minden egyre nehezebbé vált. A lábam iszonyatosan fájt, és étvágyam sem volt. Néztem a tévét, de nem láttam. Leginkább csak aludtam. A családom aggódott értem, mert alig sírtam.
A könnyek ideje akkor jött el, amikor végül hazaértünk Oregonba, az üres otthonunkba. Hirtelen át kellett vállalnom anya néhány feladatát, a testvéreim pedig hozzám fordultak vigaszért. Igyekeztem erősnek maradni miattuk. De ez nem volt könnyű.
A visszatérés az iskolába is kemény volt. Mindenki hallott a balesetről – legkésőbb akkor, amikor a tanáraim úgy mutattak be, mint a lányt, akinek balesete volt. Elszigetelve éreztem magamat.
Különösen nehéz volt, hogy kilenc hónappal anya halála után apa újraházasodott. Tisztában voltam vele, hogy jót fog tenni a családunknak egy mostohaanya, és hogy szükségünk van rá, de egyszerűen nehéz volt alkalmazkodni ehhez.
Ugyanakkor nem minden volt borús ebben az időszakban. Sok szeretetet kaptam Mennyei Atyámtól, a családomtól és az egyházi vezetőimtől. A balesetet követően az egyszerű, hitet erősítő tevékenységek segítették leginkább a gyógyulásomat és a továbblépésemet. Mindennap lefekvés előtt egy órán keresztül a gardróbszobába húzódva olvastam a szentírásaimat, imádkoztam és írtam a naplómba. A gardrób magányában nem kellett erősnek lennem a testvéreimért. Annyit sírhattam, amennyire szükségem volt, és kiönthettem a szívemet Istennek. Pontosan elmondtam Neki, hogy mit érzek, és hogy mennyire hiányzik az anyukám. Tudom, hogy meghallgatott engem, mert számos alkalommal éreztem a gyengéd irgalmát. Az a gardrób szent hellyé vált számomra.
Az egyszerű teendők segítettek abban, hogy kapcsolatban maradjak Istennel, ahelyett, hogy eltaszítottam volna Őt és megkeseredtem volna. Nem úgy tekintettem a balesetre, hogy Isten a családomnak ártott azzal. Nagyobb erőt éreztem a türelemhez és ahhoz, hogy alávessem magam az Ő akaratának, és hogy tovább haladjak előre a nehéz időkben is. És bizony voltak kifejezetten nehéz időszakok.
Miután apa újraházasodott, jó példát akartam mutatni a testvéreimnek, és határozottan nem akartam rossz érzéseket táplálni a mostohaanyám felé, ezért továbbra is Istenbe helyeztem a bizalmamat. A Személyes fejlődés füzetem egyik feladata a családi élet jobbá tétele volt, azáltal, hogy két héten keresztül erősítjük a kapcsolatunkat valamelyik családtagunkkal. A cél lényegében az volt, hogy krisztusiak legyünk, és a cselekedeteinkkel mutassuk ki a szeretetünket. Elhatároztam, hogy kipróbálom, és szolgálni fogom a mostohaanyámat.
A létszámában kibővült családunk sok koszos edényt termelt, tehát ezzel kezdtem. Miközben a rákövetkező két hét során szolgáltam a mostohaanyámat, éreztem, ahogy képessé válok szeretni őt és türelmesnek lenni, még ha nem is feltétlenül örültem a helyzetnek. Egyszerűen az, hogy az ő szolgálatára összpontosítottam, segített átjutni a nehéz időszakokon, mert éreztem, hogy velem van a Lélek.
Még ma sem értem teljesen, hogy miért történt a családommal ez a baleset, és még mindig vannak nehéz időszakok. Azonban a pionírokhoz hasonlóan én is Istenbe helyeztem bizalmamat, és erőt kaptam a kitartáshoz.