Egymás terheit viselni
Írta: Jeffrey R. Holland elder
a Tizenkét Apostol Kvórumából
Egy, az UNSZ Családsegítő Szolgáltatások alkalmazottaihoz intézett 2017. júniusi beszéd alapján. Holland elder egy szélesebb közönség számára készítette ezt a változatot.
Az utat talán nem módosíthatjuk, de gondoskodhatunk arról, hogy senkinek se kelljen egyedül járnia rajta. Minden bizonnyal ezt jelenti egymás terheinek viselése.
Fénykép a Getty Images jóvoltából
Péter apostol azt írta, hogy Jézus Krisztus tanítványai legyenek „rokonérzelműek” [együttérzők] (1 Péter 3:8). Közületek sokan becsülettel és csodálatra méltóan teljesítitek ezt a parancsolatot életetek minden napján. Kétségtelen, hogy napjainkban legalább akkora szükség van együttérzésre, mint korábban bármikor. A jelenlegi adatok arra utalnak, hogy az Egyesült Államokban évente körülbelül minden ötödik felnőtt (43,8 millió ember) él át mentális betegséget.1 Mindent elárasztott a pornográfia – az egyik weboldal csak 2016-ban 23 milliárd látogatást regisztrált.2 „Az Egyesült Államokban [rohamosan] csökken a kétszülős családok száma, miközben egyre több a válás, …az élettársi kapcsolat [és a házasságon kívüli születés]. [M]ára már minden tíz szülésből négy esetben a nő egyedülálló vagy nem házassági kapcsolatban él.”3
Ahhoz, hogy a Szabadító népének hívhassanak minket, és hogy az Ő egyházában állhassunk, hajlandónak kell lennünk „egymás terheit viselni, hogy azok könnyűek lehessenek; igen, és… gyászolni azokkal, akik gyászolnak; igen, és megvigasztalni azokat, akik vigasztalásra szorulnak, és Isten tanújaként állni mindig és mindenben” (Móziás 18:8–9).
Számomra valaki más terhének viselése egyszerű, mégis erőteljes meghatározása Jézus Krisztus engesztelésének. Amikor arra törekszünk, hogy leemeljük mások terhét, szabadítók vagyunk Sion hegyén (lásd Abdiás 1:21). Jelképesen a világ Megváltójához és az Ő engeszteléséhez igazodunk. Bekötözzük a megtört szívűeket, szabadulást hirdetve a foglyoknak, és megnyitva a börtönt a megkötözötteknek (lásd Ésaiás 61:1).
Isteni együttérzés
Maradjunk még egy pillanatig Krisztus engesztelésének témájánál. Ha jól értem a tant, akkor az engesztelés eseményei során Jézus Krisztus helyettesként átélte az egész emberiség összes bűnét és bánatát és gondjait és könnyeit, Ádámtól és Évától kezdve egészen a világ végezetéig, és viselte ezek terhét. Ennek megtételekor Ő maga ténylegesen nem követett el bűnt, mégis érezte mindazok fájdalmát – és a rájuk háruló következményt –, akik viszont igen. Ő maga személyesen nem tapasztalt meg széthullott házasságot, mégis érezte mindazok fájdalmát – és a rájuk háruló következményt –, akik viszont igen. Ő maga személyesen nem tapasztalta meg a nemi erőszakot vagy a skizofréniát vagy a rákot vagy egy gyermek elvesztését, de érezte mindazok fájdalmát – és a rájuk háruló következményt –, akik viszont igen; és így tovább és tovább az élet terheinek és megtört szíveinek felsorolásában.
Az engesztelés működésének ilyen szemlélete felfedi az együttérzésnek a világ által valaha ismert egyetlen valóban isteni példáját. Nyilván nincs olyan szó, amellyel megfelelően leírható a világegyetem legfontosabb következménnyel járó cselekedete, de mivel ma nem tudom kiváltani egy jobb szóval, hát ezt fogom használni.
Az együttérzés a meghatározás szerint „az a cselekvés, amelyet egy másik ember múltbéli vagy jelenlegi érzéseinek, gondolatainak és tapasztalásának megértése… és helyette történő átélése jelent”4. Amint azt már említettem, ez tulajdonképpen egy elfogadhatóan jó megállapítás az engesztelés folyamatáról, főleg akkor, ha a „múltbéli” és a „jelenlegi” mellé odatesszük azt is, hogy „jövőbeni”.
Mindannyian tudjuk, hogy Isten gyermekei közül nagyon is sokan csendben és egyedül szenvednek. Vegyük például annak a fiatalembernek az esetét, aki egy figyelemre méltóan szépen megfogalmazott levélben fejezte ki nekem a bizonyságát, de aztán hozzátette, hogy megszakad a szíve, mert a saját neméhez vonzódó ember lévén nem lát semmiféle beteljesedést vagy jövőbeni örömöt a maga számára:
„Élethosszig tartó magányos éjszakák és sivár reggelek várnak rám. Hithűen járok a FEF egyházközségembe, és minden héten úgy megyek haza istentiszteletről, hogy tudom, valójában soha nem illeszkedhetek be. Soha nem fogom biciklizni tanítani a fiamat. Soha nem fogom érezni, ahogy a pici lányom az ujjamat fogja, amikor járni tanul. Soha nem lesznek unokáim.
Napról napra, hónapról hónapra, évtizedről évtizedre egy üres házba fogok hazatérni, csupán a Krisztusba vetett reménységem horgonyába kapaszkodva. Néha eltöprengek, hogy miért teszi ezt velem, és miért kér tőlem ilyen lehetetlen áldozatot. Éjszaka sírok, amikor senki nem láthat. Nem mondtam el senkinek, még a szüleimnek sem. Ők és a barátaim… elfordulnának tőlem, ahogy mindannyian elfordultak azoktól is, akik előttem jártak ezen az ösvényen. A partvonalra szorulva élem majd az életemet. Választhatok, hogy piszkálni fognak és elkerülnek, mert egyedülálló vagyok, vagy szánakoznak rajtam és semmibe vesznek, mert elmondom az okát. Hosszan sötétlik előttem az élet. Nincsen-é balzsamolaj Gileádban?”5
Ily sok fájdalom és elkeseredettség, ily sok reménytelenség mellett mindenképpen meg kell próbálnunk legalább egy dolgot adni az ilyen személynek, az pedig annak bizonyossága, hogy nincs egyedül. Szilárdan ki kell hangsúlyoznunk, hogy vele van Isten, vele vannak az Ő angyalai, és vele vagyunk mi is.
Együttérzés. Meglehetősen elégtelennek hangzik, pedig kezdetnek jó. Az utat talán nem módosíthatjuk, de gondoskodhatunk arról, hogy senkinek se kelljen egyedül járnia rajta. Minden bizonnyal ezt jelenti egymás terheinek viselése – ezek bizony terhek. És ki tudhatja azt, hogy mikor lesznek leemelve a halandóságban, vagy hogy egyáltalán le lesznek-e emelve. Azonban igenis járhatunk együtt, és megoszthatjuk a súlyt. Felemelhetjük fivéreinket és nőtestvéreinket, ahogy Jézus Krisztus is felemelt bennünket (lásd Alma 7:11–13).
Mindeközben pedig kétségtelenül új és ragyogóbb megbecsülésre teszünk szert azt illetően, amit a Szabadító végső soron értünk tesz. Ahogy valamikor mondtam:
„Miközben valamiféle békességet és megértést keresünk ezekben a nehéz ügyekben, alapvető fontosságú emlékeznünk arra, hogy – saját döntésünknek megfelelően – egy bukott világban élünk, ahol a mennyei célok érdekében újra és újra próbára tétetik az isteniség elérését célzó törekvésünk. Legnagyszerűbb biztosítékunk Isten tervében az, hogy ígéretet kaptunk egy Szabadítóra, egy Megváltóra, aki a Benne gyakorolt hitünk révén diadalmasan emel majd minket e próbák és megpróbáltatások fölé, még ha ennek ára felfoghatatlanul nagy is lesz, mind az Őt elküldő Atya, mind az elküldött Fiú számára. Csak e mennyei szeretet méltányolása az, ami a saját, kisebb mértékű szenvedéseinket először elviselhetővé, majd érthetővé, végül pedig megváltóvá teszi.”6
Gyorsan megtanuljuk, hogy a legjobb és legönzetlenebb szolgálataink gyakran nem elégségesek ahhoz, hogy úgy nyújtsanak vigaszt és biztatást, ahogy arra az embereknek szüksége van. Vagy ha sikerül is egy alkalommal, gyakran mintha nem lennénk képesek megismételni. Azon a téren sem vagyunk szuperhősök, hogy megállítsuk a visszaesést azoknál, akik fontosak számunkra. Mindez együttesen jelenti annak okát, hogy végső soron muszáj Jézus Krisztushoz fordulnunk és Őrá támaszkodnunk (lásd 2 Nefi 9:21).
Gyakran nem is tudunk segíteni – vagy legalábbis nem tudjuk fenntartani az általunk nyújtott segítséget, vagy ha néha sikerrel járunk is, nem vagyunk képesek megismételni. Krisztus azonban képes segíteni. Az Atyaisten képes segíteni. A Szentlélek képes segíteni, nekünk pedig próbálkoznunk kell tovább, hogy az Ő megbízottaikká váljunk, a lehetőség szerinti időben és helyen nyújtva segítséget.
Erősítsétek meg magatokat újból!
Azok számára közületek, akik őszintén törekedtek egymás terheinek viselésére, fontos, hogy újból erősítsétek meg magatokat, és építsétek fel magatokat ismét, amikor mások oly sokat várnak tőletek, és igen, oly sokat vesznek ki belőletek. Senki sincs annyira erős, hogy soha ne érezné magát kimerültnek vagy csalódottnak, vagy ne ismerné fel, hogy magával is kell törődnie. Jézus határozottan megtapasztalta ezt a kimerültséget, érezte erejének igénybevételét. Csak adott és adott, de ennek ára volt, Ő pedig megérezte, hogy mivel is jár az, hogy oly sokan támaszkodnak Őrá. Amikor a vérfolyásos asszony megérintette Őt a tömegben, Ő meggyógyította az asszonyt, de egyúttal megjegyezte, hogy „isteni erő áradott vala ki belőle” (lásd Márk 5:25–34).
Mindig ámulva olvastam, hogy képes volt átaludni egy olyan komoly és súlyos vihart a Galileai-tengeren, amelyről a tanítványai – tapasztalt halászok – úgy gondolták, el fogja süllyeszteni a bárkájukat. Mi a fáradtság, ha nem ez? Ti hány prédikációt tudnátok elmondani és hány áldást tudnátok adni, mielőtt teljességgel kimerülnétek? A gondozóknak is szükségük van gondoskodásra. Lennie kell üzemanyagnak a tartályban, mielőtt másoknak adhattok belőle.
Rosalynn Carter, a Rosalynn Carter Institute for Caregiving [Rosalynn Carter Gondozói Intézet] igazgatótanácsának elnöke egyszer ezt mondta: „Mindössze négyféle ember van a világon: azok, akik már gondoztak, akik jelenleg gondoznak, akik gondozni fognak, és azok, akiknek gondozásra lesz szükségük.”7
Nyilvánvaló, hogy „a gondozó és a gondozott közötti kapcsolat [komoly, sőt] szent”8. Amikor azonban azzal a kihívással szembesülünk, hogy egymás terheit viseljük, felidézhetjük, hogy egyikünk sincs védve attól a hatástól, amelyet egy nekünk fontos személy fájdalmával és szenvedésével való együttérzés gyakorol ránk.
Törekedjetek egyensúlyra!
Fontos megtalálni annak módjait, hogy egyensúlyban tartsátok a gondozói szerepeteket az életetek többi vonatkozásával, beleértve a munkát, a családot, a kapcsolatokat és az általatok kedvelt tevékenységeket. Egy ebben a témában elmondott általános konferenciai beszédben igyekeztem „tisztelegni mindannyiótok előtt, akik oly sokat tesztek, és oly mélységesen törődtök, és »azzal a szándékkal [munkálkodtok], hogy jót tegyetek«. Oly sokan oly nagylelkűek! Tudom, hogy közületek néhányan [talán érzelmileg vagy anyagilag küszködtök] az életetekben, mégis találtok valamit, amit megoszthattok [másokkal]. Ahogy Benjámin király is figyelmeztette a népét, nem szükséges gyorsabban futnunk annál, amihez elegendő az erőnk, és minden dolgot annak rendje s módja szerint kell megtenni (lásd Móziás 4:27).”9 Ennek ellenére azonban tisztában vagyok vele, hogy sokan közületek nagyon gyorsan futnak, és az energiátok, illetve az érzelmi tartalékaitok mutatója néha a nulla felé közelít.
Amikor a gondok túl nagynak tűnnek, idézzétek fel egy David Batty által írt esszé ezen sorait:
„A remény nem egy érzés – nem az öröm túláradó hulláma a gond közepette.
[A] remény nem a gondot eltüntető varázspálca. A remény az a mentőkötél, amely megakadályozhatja, hogy maguk alá temessenek életed viharai.
Amikor Jézusba helyezed a reménységedet, akkor a bizalmadat azon ígéreteibe helyezed, miszerint Ő soha el nem hagy téged, sem el nem távozik tőled – hogy azt fogja tenni, ami számodra a legjobb. Légy akár egy óriási gond közepette, a remény képessé tesz téged arra, hogy békességed legyen, tudva, hogy Jézus az úton megtett minden lépésnél veled van.”10
Szeretem azt, ahogy Pál kezelte ezt a küzdelmet és az elégtelenség érzését. A szentírásokban az Úr elmagyarázta, hogy a kegyelme elegendő Pál számára, és hogy egyébként az Ő ereje „erőtlenség által végeztetik el” [tétetik tökéletessé]. Pál ezután a következőket írta: „Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem” (2 Korinthusbeliek 12:9).11
Bízzatok az Atyában és a Fiúban!
Bíznunk kell abban, hogy Mennyei Atyánk és Jézus Krisztus valóban törődnek velünk és azzal, amit teszünk; hogy azt szeretnék, ha az erőtlenségben tökéletessé tétetnénk – pont ezt kívánjátok ti is azoknak, akiknek gondját viselitek.
Tanúságot teszek arról, hogy Istennek tudomása van a terheinkről, és meg fog erősíteni minket, hogy megerősíthessünk másokat. Ez nem jelenti azt, hogy a gondjaink mindig el fognak tűnni, vagy hogy a világ hirtelen békés lesz. Viszont nem is találnak süket fülekre az imáitok. Ahogy azoknak az imái sem, akiknek gondját viselitek: az özvegyeknek, az elváltaknak, a magányosoknak, az elgyengülteknek, a betegeknek, a reményvesztetteknek – mindenkinek.12
Fivérek és nőtestvérek! Az egymás terheinek viselése során általunk nyújtott szolgálat létfontosságú – szó szerint a Mester munkája. Az irodámba érkező levelek nagy száma is azt mutatja, mily nagy szükség van a segítségre. Ez a segítség mennyei manna azoknak, akik küszködnek.
Egyszer a következőket mondtam: „Amikor… azokról beszélünk, akik eszközök Isten kezében, jusson eszünkbe, hogy nem minden angyal érkezik a fátyol túloldaláról. Néhányuk közöttünk jár és beszélgetünk velük – itt, most, minden egyes nap. Néhányuk a mi környékünkön lakik. Vannak közöttük olyanok, akik életet adtak nekünk, az én esetemben pedig az egyikük igent mondott arra, hogy hozzám jöjjön feleségül. Igen, a menny soha nem tűnik annyira közelinek, mint amikor olyan emberek kedvességében és odaadásában látjuk megnyilvánulni Isten szeretetét, akik annyira jók és tiszták, hogy az egyetlen szó, amely eszünkbe jut róluk, az angyali.”13
Amikor arra törekedtek, hogy könnyítsetek valaki másnak a terhein, akkor számomra igazán az irgalom angyalai vagytok, a szó legszorosabb értelmében. Kívánom, hogy a százszorosát kapjátok vissza mindannak, amit adni igyekeztek.