Ágyba dugni Boldit
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
„Olyan jó, ha segítünk, közben énekelünk. Vidám szívvel segítünk, mert anyát szeretjük” (Gyermekek énekeskönyve, 108.).
Anti figyelte, ahogy a számítógép képernyőjén betöltődik a hatodik szint. Úgy érezte, hogy már vagy egymilliószor látta ugyanezt. Mély levegőt vett, és elindult az útvesztőben, színes tüskék felett és tüzes alagutakon száguldva keresztül. Egyre gyorsabban dobolt a lábával, ahogy közeledett a célhoz.
„Anti?” Ez Anya hangja volt. Úgy hangzott, mintha szüksége lenne valamire.
„Ne most!” – gondolta magában Anti. Átugrott egy újabb tüskét, és végigszáguldott egy újabb hosszú alagúton. „Igen?” – kérdezte, továbbra is a képernyőre szegezett szemmel.
„Légy szíves, ráadnád Boldira a pizsamáját, és olvasnál neki egy mesét? Még rendet kell raknom a konyhában.”
„Ööö…” – Anti már annyira közel volt! Bekanyarodott az utolsó tüskés folyosóra, átugrott még egy láng fölött, el az állkapcsát csattogtató szörny mellett és – IGEN! Bejutott a célba!
A számítógép betöltötte a hetedik szintet. Nehezebbnek nézett ki, de Anti alig várta, hogy kipróbálhassa. Annyira keményen dolgozott azon, hogy eljusson idáig! Megnyomott egy gombot, amivel megállította a játékot. Felnézett Anyára, aki Anti öccsét, Boldit tartotta a karjában. „Kaphatnék még pár percet? Most értem a hetedik szintre!”
„Tényleg nagyon kell a segítséged – mondta Anya. – Ha végeztél Boldival, játszhatsz még egy szintet.”
Boldi mosolygott. „Deje!” – kérlelte a kétévesek vékonyka hangján.
Anti a képernyőre nézett és sóhajtott. „Oké.” Majd siet, hogy gyorsan visszajöhessen játszani.
Felvette Boldit, és felcipelte a szobájukba.
„Na, ki az én kedvenc öcsikém?” – kérdezte, miközben Boldi puha babapociját gyömöszölte. Ráfújt Boldi hasára, és elmosolyodott, ahogy az öccse visítva nevetett.
Anti a kedvenc dinós pizsijét adta Boldira. Aztán bedugta az ágyba, és elindult kifelé. Persze Anya azt mondta, hogy olvasson mesét is, de a legfontosabb részt így is megcsinálta. Így talán két szintet is meg tud még csinálni lefekvés előtt.
Ám ekkor valaki megrántotta a pólóját. Odanézett, és látta, hogy Boldi lemászott az ágyról.
„Maci?” – kérdezte Boldi. Elszaladt a könyves kosarához, és egy macis könyvvel tért vissza.
„Jaj, Boldi! Dolgom van” – mondta Anti. Boldi a feje fölé tartotta a könyvet, és nagy barna szemekkel bámult Antira.
Anti nem állta meg vigyorgás nélkül. „Gondolom, szó sem lehet róla, hogy nemet mondjak, igaz? Jól van, na.”
Anti leült Boldi ágyára, Boldi pedig a bátyja ölébe kuporodott. Anti kinyitotta a könyvet az első oldalon, és olvasott, miközben Boldi nekidőlt, és az egyes állatokra mutatva, sorra megnevezte őket: „Tigjisz… ojszajvú… ejefán.”
Amikor befejezte, Anti becsukta a könyvet és betakargatta Boldit. „Jó éjt, Boldi!” – mondta, majd megpuszilta Boldi homlokát, és felállt, hogy kimenjen.
De az ajtó felé menet újra hallotta a vékonyka hangot: „Idebújsz?”
Anti mosolygott. „Oké. Húzódj arrébb. Maradok még egy kicsit.”
Anti a párnára hajtotta a fejét. Ebben a pillanatban nem is igazán vágyott semmi másra. Elmosolyodott, amikor Boldi nagyot ásított, és becsukta a szemét. Most érezte magát legboldogabbnak egész nap. A játék megvárja.