A stoppos

Gyarmati Zsolt

Pest Egyházközség

Egy korábbi gyülekezetemben első tanácsosként szolgáltam a gyülekezeti elnökségben. Elhívásomból kifolyólag egy nyári napon sokáig maradtam a gyülekezeti házban a programok után különböző ügyes--bajos dolgok okán. 5 óra körül járhatott az idő, amikor végre beültem a kis autómba és hazafelé vettem az irányt. Ekkor tévedt a tekintetem az üzemanyagszint-jelzőre, ahol egy kis lámpa már vészjóslóan alacsony szintet jelzett. Éppen azt számoltam magamban, hogy ha egyenesen hazamegyek, akkor holnapra még éppen marad elég benzin ahhoz, hogy elérjek a legközelebbi töltőállomásig. Ekkor egy stoppost láttam meg az út szélén. Korábban nem vettem még fel stoppost, és akkor sem szándékoztam, így biztonságos távolságban kikerültem a férfit. Nem haladtam talán 300 métert sem az autóval, amikor egy belső hang arra késztetett, hogy azonnal forduljak vissza és vegyem fel a férfit. Egy szentírásrészlet jutott eszembe: „Legyetek azért irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas. Ne ítéljetek és nem ítéltettek; ne kárhoztassatok és nem kárhoztattok; megbocsássatok, néktek is megbocsáttatik” (Lukács 6:36–37). Azonnal lefékeztem. A meglepően üres úton könnyen irányt tudtam változtatni. A férfi meglepődve fogadta el a felajánlásomat, hogy hazaviszem, bármerre is megy. Amikor megkérdeztem, hogy hol is van az otthona, egy olyan település nevét ejtette ki, ami valamivel több mint kétszeres távolságra volt, mint az én lakóhelyem. Hirtelen olyan megmagyarázhatatlan öröm töltött el, hogy önkéntelenül is mosolyogtam egész úton. Az első kérdést ő tette fel:

• Ön vallásos?

• Igen.

• Hova jár? Melyik egyházba?

• Mormon vagyok.

• Nagyon jó! Korábban már találkoztam mormon misszionáriusokkal, de sajnos elfelejtettem megadni nekik a számomat. A kártya, amit tőlük kaptam, pedig sajnos elázott a múltkori esőben.

• Semmi gond, itt vagy egy hasonló kártya – nyugtattam meg, átadva egy kis információs kártyát a misszionáriusok telefonszámával.

Egészen a férfi otthonáig beszélgettünk. Jó hangulatban, a férfi hálálkodása közepette váltunk el, én pedig, még mindig mosolyogva, elindulhattam haza. Gond nélkül hazaértem. Beálltam az udvarra, de ekkor hirtelen aggodalom töltött el.

• A benzin! – kiáltottam fel magamban.

Azonnal ránéztem az üzemanyagszint-jelzőre. Legnagyobb megdöbbenésemre a mutató valamivel többet mutatott, mint amikor a gyülekezeti házból elindultam, az alacsony szintet jelző lámpa pedig kialudt. Ekkor ötlött eszembe a korábbi szentírás folytatása: „Adjatok, néktek is adatik; jó mértéket, megnyomottat és megrázottat, színig teltet adnak a ti öletekbe. Mert azzal a mértékkel mérnek néktek, a melylyel ti mértek” (Lukács 6:38). Az isteni gondviselés jóvoltából még két teljes napig jártam munkába az autóval anélkül, hogy tankolnom kellett volna.