A NAGYRA BECSÜLT papság
A szerző Ghána Central régiójában él.
Miként áldott meg engem és a családomat az 1978-as kinyilatkoztatás.
Először akkor hallottam az egyházról, amikor édesanyám Joseph W. B. Johnson csoportjához csatlakozott 1968-ban.1 Úgy 10 éves lehettem. Édesapám vállalkozása hanyatlásnak indult az 1966-os pucss miatt, és a családunk nehéz időket élt át. Édesanyám ezért bölcsnek látta lelki segítségért folyamodni.
Az 1978-as kinyilatkoztatás előtt az egyház csak kötetlen formában működött, mert a papság még nem volt kiterjesztve a feketékre. A kinyilatkoztatást követően az egyházat papsági felhatalmazással rendelkezve lehetett megalapítani. 1979. február 24-én keresztelkedtem meg.2
A férjemnek kétévi tanulmányozásba – és egy kevés vitába – telt, mire csatlakozott az egyházhoz. Végül 1980-ban keresztelték meg, és megkapta a papságot. Nagyon nyugodt emberré vált – olyannyira, hogy a saját családtagjai is alig hitték el, mennyire megváltozott. Gondosan ügyelt az általa viselt papságra, és odafigyelt arra is, hogy mindig helyesen cselekedjen az Úr előtt. Elmondása szerint a papság nélkül az emberektől kapott tiszteletet és dicsőséget választotta volna. A papság birtokában azonban rájött arra, hogy a legfontosabb az ember házassága, az otthona, a családja, valamint a másoknak nyújtott szolgálat.
A világnak ezen a felén úgy van, hogy ha te vagy az apa, akkor az lesz, amit te mondasz. Mi azonban nem így használjuk a papságot. Közösen ülünk le családi tanácskozásra. Az apa segít a feleségének és a gyermekeiknek megérteni, hogy amit tanít nekik, az helyes.
Az egyháztag férfiak azok, akik szolgálnak a feleségüknek, ahelyett, hogy a feleségük szolgálná őket. Ez szeretetet és békességet eredményez az egymással való kapcsolatukban.
Először a „befagyasztás” idején voltam tanúja annak – mivel ekkor a saját otthonunkban tartottuk az úrvacsorai gyűléseinket –, hogy a férjem megáldja az úrvacsorát.3 Nagyszerűen éreztük magunkat akkor, amiért viselhette a papságot. Senki nem jött át hozzánk, hogy megáldja az úrvacsorát – ő maga tette meg. Különleges volt az egész, és mi nagyon szerettük.
Először a befagyasztás idején olvastam arról – mert akkoriban kezdtek megjelenni a mormonellenes kiadványok –, hogy a feketéknek tilos volt viselniük a papságot. Különösebben nem zavartattam magam, mert tudtam, hogy az egyház igaz. Azt tanuljuk, hogy ne hagyatkozzunk másokra, hanem Jézus Krisztust és az Ő engesztelő áldozatát helyezzük életünk középpontjába. Így hát az én hitemnek ez a középpontja.
1996. december 17-én lehetőségünk nyílt eljutni a Dél-Afrikai Johannesburg templomba. Izgatott voltam – különösen akkor, amikor megtudtam, hogy hozzánk fogják pecsételni az első gyermekünket, aki még csecsemő korában, néhány rövid nappal a születése után meghalt. Addig azt gondoltam, hogy a fiunk meghalt és nincs többé, habár tudtam, hogy ártatlan volt. Amikor azonban hozzánk pecsételték, olyan lelki élményben volt részem, melyet soha nem fogok elfelejteni.
Amikor tehát az emberek megkérdezik, hogy hány gyermekünk van, azt válaszolom, hogy nyolc. Ilyenkor azt kérdezik: „Hogyhogy?” Mire én: „Igen, az első már vár ránk, ezért a mi feladatunk az, hogy engedelmeskedjünk Isten parancsolatainak, és azok szerint éljünk, hogy visszatérhessünk, és családként együtt lehessünk.”
A papság Isten hatalma. Annyi áldásban volt már részem a papságnak köszönhetően! Mindig örömmel tölt el és felemel, amikor a gyerekek papsági áldást kérnek az édesapjuktól. Ilyenkor tudom, hogy bíznak benne, és bíznak abban is, hogy Mennyei Atya a papságot viselő édesapjukon keresztül munkálkodik. Az otthonunkban nagyra becsüljük a papságot. Mostanra már három fiunk is megházasodott, és a saját családjukban használják a papságot.
Tudom, hogy a papság igaz, mert Isten hatalma az, méghozzá egy élő hatalom, mert Mennyei Atya él. Ő megadta e hatalom egy részét az ő fiainak a földön. Mi, nők, részesedünk e papságból. Én nagyra becsülöm. A papság eddig is segített a családunknak, és ez a továbbiakban is így lesz.