Az elfogadás mosolya

Franklin Romero

Ecuador, Manabí

Az egyik este az egyházközségünk tartott egy olyan tevékenységet, amelyre hosszú órákon át készültünk. A tevékenység után az egyik ifjú érdeklődő elköszönt, majd pár perccel később visszajött és megkérdezte: „Püspök, mikor kell visszajönnöm?” Mondtam neki, hogy vasárnap, de a fiú gyorsan visszakérdezett: „Nem. Úgy értem, nem lesz más tevékenység?” Annyira jól érezte magát az egyházközségünk fiataljaival, hogy vissza kívánt jönni.

Beszélgettem egy vendégként jelenlévő házaspárral is, akik részt vettek a tevékenységben, és kikértem a véleményüket. A férj ezt mondta: „Amióta idejöttünk, békességet és nyugalmat érzünk.” A felesége is megerősítette ezt egy bólintással. Ez azért lepett meg, mert amikor megérkeztek, még éppen sokan beszélgettek és zajongtak. Ő azonban folytatta, és rám nézve megkérdezte: „Ez a Szentlélek, igaz?” Meglepődtem, és nem is felelhettem mást, mint hogy igen.

A tevékenység előkészületei sok tennivalóval jártak, úgyhogy azon az estén, amikor az egész befejeződött, már csak arra vágytam, hogy hazamenjek és ágyba bújjak. Mivel annyira fáradt voltam, nem is tudtam jobban átgondolni az érdeklődőkkel folytatott beszélgetéseket. Amikor hazaértem, imádkoztam és lefeküdtem – de nem tudtam elaludni: gondolataimban a mosolygó Urat láttam. Az elfogadás mosolya volt ez. Abban a pillanatban elkezdett eszembe jutni, hogy milyen csodálatos dolgok történtek a tevékenységen.

Megértettem, hogy az egyházközség tagjainak szorgalma és szeretete tette lehetővé, hogy megérintse valami e három érdeklődő szívét. Megértettem, hogy az elfogadás mosolya annak szólt, amit csináltunk. Nem tudtam megállni, hogy ne könnyezzek, és nagy hálát éreztem azért az ajándékért, amelyet az Úr adott nekünk. Az elfogadás mosolyát adta nekünk. Bizonyságomat teszem, hogy az Úr szavai igazak; hogy amikor akár csak egyetlen lelket is hozunk hozzá, nagy lesz az örömünk az Atya királyságában (lásd T&Sz 18:15).