János, Jézus szeretett tanítványa

Írta: Eric D. Huntsman

a Brigham Young Egyetem ősi szentírások professzora

A szeretett Jánosra vonatkozó újszövetségi írások tanítóként és a saját tanítványságunk követendő példájaként mutatják be őt.

Jézus első tizenkét apostola közül Péter után talán János a legismertebb. A fivérével, Jakabbal, ott volt Péter oldalán a Szabadító halandó szolgálattételének néhány legfontosabb eseménye során, és a hagyomány az Újszövetség öt különböző könyvével hozza őt kapcsolatba.¹ Az Úrral való személyes közelségére utal a János 13:23 is: „Egy pedig az ő tanítványai közül a Jézus kebelén nyugszik vala, a kit szeret vala Jézus.” A különböző korok keresztény művészete is ezt a képet tükrözi, amikor is Jánost fiatalemberként, gyakran a Szabadító karjaiban pihenve ábrázolják. Innen ered továbbá János egyedi elnevezése – a szeretett tanítvány – is, tanúsága és küldetése azonban a tanítványság olyan részleteire világítanak rá, amelyekben mi is osztozhatunk.

János, Zebedeus fia

A János héber alakja, a Johanan annyit jelent, hogy „Isten megkegyelmezett”. Amit tudunk róla, azt legfőképpen az első három evangéliumból tudjuk, amelyek nagyjából azonos szemszögből mesélik el a Szabadító halandó szolgálattételének történetét. Mind egyetértenek abban, hogy János apja egy tehetős galileai halász, egy bizonyos Zebedeus volt, aki saját bárkával rendelkezett, és fel tudott venni napszámosokat, akik segítették őt és a fiait a munkában. János és a fivére, Jakab, Péterrel és Andrással is társult, és mind a négyen otthagyták a halászat nyújtotta megélhetést, amikor Jézus elhívta őket, hogy teljes idejű tanítványként kövessék Őt.²

Zebedeust később már nem említik az evangéliumok, viszont Jakab és János édesanyja Jézus követője lett, aki közbenjárt Jézusnál a fiaiért, és a keresztre feszítésnél is jelen volt.³ Általában Saloméként azonosítják, és az is lehetséges, hogy egyúttal Jézus édesanyjának, Máriának a testvére volt; ebben az esetben Jakab és János Jézus első unokatestvérei, valamint Keresztelő János rokonai voltak.⁴

Kezdeti elhívását követően János hamarosan az Úr számos korai csodájának és tanításának lett szemtanúja.⁵ Az, hogy János látta e csodákat, valamint hallotta a hegyi beszédet és hasonló tanításokat, kétségkívül felkészítette őt arra a pillanatra, amikor Jézus elhívta, hogy egyike legyen a tizenkét apostolának.⁶ E különleges tanúk közül Péter, Jakab és János a közel álló tanítványok egyfajta belső körét alkotta, akik jelen voltak Jézus földi szolgálattételének jelentős eseményeinél:

Jairus lányának feltámasztásánál, amikor is első kézből láthatták az Úr hatalmát a halál felett.⁷
A Színeváltozás hegyén, ahol látták Jézust megnyilvánulni a maga dicsőségében, és hallották az Atya hangját, amint bizonyságot tesz arról, hogy Jézus az Ő Fia, akiben gyönyörködik.⁸
Az Olajfák hegyén, az utolsó napokra vonatkozó, végső próféciája elhangzásakor.⁹
A Gecsemáné kertjében, ahol is a Szabadító közelében voltak, amikor elkezdte az engesztelés nagy munkáját.¹⁰

Ahogy Jézus Krisztus Simonnak is adott még egy nevet – ez volt a kőszikla jelentésű Kéfás, avagy Péter –, úgy Jakabot és Jánost a Boanergész, vagyis a „mennydörgés fiai” névvel illette.¹¹ Tekintve, hogy azt kérdezték Jézustól, hogy hívjanak-e le tüzet az égből arra a szamaritánus falura, amely nem fogadta be Őt (lásd Lukács 9:51–56), ez a becenevük talán arra utal, hogy indulatosak, de legalábbis akaratosak lehettek. Ugyanakkor éppen ennyire lehetséges az is, hogy a nevük azt vetítette előre, hogy milyen erőteljes tanúkká válhatnak – nagyjából úgy, ahogy valószínűleg Péter neve sem annyira a korábbi elkötelezett, ám lobbanékony természetét tükrözte, mint inkább a Jézus feltámadása után tanúsított szilárdságát és erejét.¹²

Amikor csak János megjelenik az Apostolok cselekedeteiben, mindig Péter erős, állhatatos társaként ábrázolják. János Péterrel volt, amikor az meggyógyította a sántát a templomban, és Jeruzsálem zsidó főemberei előtt is bátran együtt prédikáltak. A két apostol együtt ment Samáriába, hogy a Szentlélek ajándékát ruházzák azokra a szamaritánusokra, akiket Filep tanított és megkeresztelt.¹³

Legjobban azonban a Jánoshoz köthető írásokból tűnik ki, hogy milyen erőteljes tanúja is volt a mestere és barátja, Jézus Krisztus isteni voltának. Ezek az újszövetségi könyvek tanítóként és a saját tanítványságunk követendő példájaként mutatják be őt.

Szeretett tanítvány

Érdekes, hogy János neve egyszer sem olvasható abban az evangéliumban, amelyet hagyományosan neki tulajdonítanak. János evangéliuma mindössze egyszer, az utolsó fejezetben említi Zebedeus két fiát, amikor mindketten ott vannak azon hét tanítvány között, akik találkoznak a feltámadt Úrral a Galileai-tenger partján. Azonban még ott sem név szerint kerülnek említésre. Ehelyett a hagyomány és a visszaállítás szentírásaiban található, ezt alátámasztó utalások¹⁴ nevesítik Jánost mint azt a névtelen tanítványt, „a kit szeret vala Jézus”, és aki ott volt az utolsó vacsorán, a keresztre feszítésnél, az üres sírkamránál, és amikor Jézus utoljára jelent meg a Galileai-tenger partján.¹⁵

Talán ő volt az „a másik tanítvány” is, aki Andrással Keresztelő János követői közé tartozott, és aki hallotta ez utóbbit bizonyságot tenni arról, hogy Jézus Isten Báránya (lásd János 1:35–40); valószínű továbbá, hogy ő volt az a tanítvány is, aki Jézus letartóztatását követően elkísérte Pétert, és segített neki bejutni a főpap udvarába (lásd János 18:15–16).

János evangéliumából kitűnik, hogy a szeretett tanítvány az Úr közeli, személyes barátja volt. Ez az evangélium négy ember – Mártha, Lázár, Mária és János – esetében kifejezetten kiemeli azt, hogy Jézus szerette őket (lásd János 11:3, 5). János asztalnál elfoglalt helye az utolsó vacsora során nemcsak a megtiszteltetés, de a bensőséges kapcsolat kifejezése is.

Azontúl, hogy barátságban volt a Szabadítóval, más szentírásrészekből az is kiderül róla, hogy hathatós tanúja volt a Jézus küldetése során történt fontos eseményeknek is: ott állt a kereszt tövében, hogy tanúja legyen az Úr bűnengesztelő halálának; a feltámadás után a sírhoz futott, hogy megerősítse: üres; és látta a feltámadt Szabadítót is.

János evangéliuma kétszer is említést tesz arról, hogy az a szeretett tanítvány szemtanúságán alapul, és kihangsúlyozza, hogy az ő tanúsága igaz,¹⁶ ami abban is megnyilvánult, hogy Joseph Smith új címet adott ennek az evangéliumnak: János bizonyságtétele¹⁷.

Bár a kutatók továbbra sincsenek egységes állásponton a szeretett tanítvány kilétét illetően, ha azonban mégis János apostol volt, akkor az adott evangéliumban található anyagnak legalábbis a forrása, de még inkább a szerzője volt.¹⁸ Akkor viszont miért maradt névtelen, közvetlenül soha nem azonosítva magát János apostolként? A válasz részben talán az lehet, hogy a saját élményeit korokon átívelő mintának szánta a hívők és taníványok számára. Névtelenségben maradva lehetővé tette, hogy az ő élményeibe helyezzük magunkat, megtanulva, hogy miként szeressük az Urat, és miként legyünk szeretve Őáltala, majd pedig saját tanúbizonyságot szerezzünk, amelyet aztán a felkérés szerint megosztunk másokkal.

János 1., 2. és 3. levele

János evangéliumához hasonlatosan a Jánosnak tulajdonított levelek között sincs olyan, amely bármikor is közvetlenül említené őt. Mindazonáltal az 1 János – amely inkább tanbéli értekezés, semmint tényleges levél – jellegében is szorosan kapcsolódik János evangéliumához, amiképpen a témáiban is, amelyek között szerepel például a szeretet és az engedelmesség fontossága, amely témákról a Szabadító az utolsó vacsorán is tanított, amint azt Jánosnál olvashatjuk.

Az 1 János, amely az evangéliumát követően íródott, azzal a kijelentéssel kezdődik, miszerint a szerző maga is tanúja volt az Úr Jézus Krisztusnak: „A mi kezdettől fogva vala, a mit hallottunk, a mit szemeinkkel láttunk, a mit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek Ígéjéről” (1 János 1:1; kiemelés hozzáadva). Amellett, hogy lényegében elismétli János evangéliumának kezdő sorait, a szerző kihangsúlyozza a saját erőteljes, személyes szemtanúságát Jézus Krisztussal kapcsolatosan, aki Istennek a szó szerint testté lett Igéje volt.

Kitűnik, hogy a korai keresztények, akik a könyv eredeti célközönsége voltak, belső megosztottságtól szenvedtek egy csoport miatt, amely olyan téves nézeteket vallott, miszerint Jézus magára hagyta az egyházat.¹⁹ Az 1 Jánosban a szerző nem csupán tanú: felhatalmazott szaktekintély ő, akit felkérnek, hogy igazítson ki egy tévtant, és szálljon szembe a hitet az antikrisztusok és gonosz lelkek részéről érő fenyegetésekkel (lásd 1 János 2:18–27; 4:1–6). Az is a küldetése részét képezte, hogy bátorítsa azokat, akik hűek maradtak, mégpedig azáltal, hogy jelentőségteljes igazságokat tudat velük Istenről és Krisztusról, valamint a hit és az igazlelkűség megtartásának fontosságáról.

A 2 János és a 3 János szerzője egyszerűen a „presbiter” („idősebb” vagy „egyházi elöljáró” jelentésű) szóval utal magára, és továbbra is a szeretet és az engedelmesség fontosságát, továbbá a hamis tanítók és a megfelelő egyházi felhatalmazást elutasítók jelentette veszélyt hangsúlyozza.²⁰

Mindhárom könyv arra tanít minket, hogy mennyire fontos a kinyilatkoztatott Jézus Krisztus iránti kitartó odaadás.

A kinyilatkoztató

A neki tulajdonított öt könyv közül egyedül a Jelenések említi ténylegesen a János nevet, amikor a nyitó versekben háromszor is megnevezi a szerzőt (lásd Jelenések 1:1, 4, 9), aki azonban nem utal semmivel a saját tisztségére vagy elhívására, csupán Isten szolgájaként hivatkozik önmagára. Mindazonáltal a legtöbb korai keresztény szaktekintély meggyőződése szerint János, Zebedeus fia volt a szerző.

A Mormon könyve és a Tan és szövetségek megerősítik, hogy János apostol különleges megbízást kapott arra, hogy látomásokban legyen része, és lejegyezze azokat.²¹ A Jelenések könyve összetett és jelképekkel telített írás, amely azért íródott, hogy vigaszul és megnyugtatásul szolgáljon azoknak a keresztényeknek, akik bármely korban üldöztetéstől vagy próbatételektől szenvednek, kinyilatkoztatva egyúttal Jézus Krisztusnak a történelem során betöltött szerepét.

Két eltérő elmélet létezik arra nézve, hogy mikor írta János a Jelenések könyvét: egy korábbi, a Kr. u. 60-as évekre, Nero (Néró) császár uralkodásának idejére, valamint egy későbbi, a Kr. u. 90-es évekre, Domitianus császár uralkodásának idejére tehető keltezés. Azonban mindkettő Péter vértanúsága utánra esik, így ekkor már János volt a rangidős élő apostol.

Az elhívása azonban nemcsak arra vonatkozott, hogy a könyvben olvasható látomásokban részesüljön, és lejegyezze azokat. Az egyik látomásában egy angyal arra utasította Kinyilatkoztató Jánost, hogy fogjon egy bizonyos könyvecskét (vagy tekercset), és egye meg. Ez először édes volt a szájában, de a gyomra megkeseredett tőle, amit Joseph Smith úgy értelmezett, hogy az János azon küldetését jelképezi, hogy minden dolog visszaállításának részeként Izráel összegyűjtésében segédkezzen (lásd Jelenések 10:9–11; Tan és szövetségek 77:14). Ez a küldetés azért vált lehetségessé, mert János az átváltoztatását követően is folytathatta a szolgálattételt. Míg az ősi és újkori magyarázatok megoszlanak azt illetően, hogy mit is jelent az, amit Jézus János sorsára vonatkozóan mondott Péternek János evangéliuma végén (lásd János 21:20–23), Joseph Smith kinyilatkoztatásban részesült, amely megerősítette, hogy János a Szabadító visszatéréséig átváltozott lényként fogja folytatni a küldetését (lásd Tan és szövetségek 7:1–6). Más szavakkal szólva, János nemcsak jövendölt az idők végezetéről, hanem az is a küldetése részét alkotja, hogy segítsen beteljesíteni ezeket a jövendöléseket, illetve hogy tanúja legyen azon dolgok beteljesedésének, amelyek kinyilatkoztattak számára.

Bár a saját küldetéseink talán nem ilyen nagyívűek, János példája azt tanítja nekünk, hogy a Jézus Krisztus iránti szeretetünkből fakadóan mi is fogadjuk el az életünk saját elhívásait és kihívásait, bármennyire keserédesnek tűnjenek is időnként.

John and Peter at the tomb — János erőteljes tanúja volt a Jézus küldetése során történt fontos eseményeknek: ott állt a kereszt tövében, hogy tanúja legyen az Úr halálának; a feltámadás után a sírhoz futott, hogy megerősítse: üres; és látta a feltámadt Szabadítót is

Szeretett tanítványokká válni

János olyasvalakiként emelkedett ki Jézus első tizenkét apostola közül, aki szoros és személyes kapcsolatot ápolt a Szabadítóval, továbbá fontos szerepet töltött be az Ő tanújaként, az egyház egyik vezetőjeként, valamint kinyilatkoztatóként. Ahogy azonban bemutatkozik a nevét viselő evangéliumban – mint szeretett tanítvány –, lehetővé teszi azt, hogy mindannyiunk számára mintaként szolgáljon a saját tanítványságunk során. Megtanuljuk tőle, hogy Jézus Krisztus követőiként mindannyian megpihenhetünk az Ő szeretetének karjában, amely szeretet a legteljesebben olyan szertartásokon keresztül válik valósággá számunkra, mint amelyet például az utolsó vacsora során vezetett be. Jelképesen mi is ott állhatunk a kereszt tövében, bizonyságot téve arról, hogy Jézus értünk halt meg, és mi is reménnyel telve futhatunk, hogy a saját magunk számára is meggyőződjünk róla: az Úr él. Jánoshoz hasonlóan szeretett tanítványokként az az elhívásunk, hogy ezt a tanúságot megosszuk másokkal, bizonyságot téve az igazságról, és betöltve az utunkba kerülő minden elhívást, mígnem ismét eljön az Úr.