„És az Úr Sionnak nevezte népét”
Írta: Sharon Eubank
első tanácsos a Segítőegylet Általános Elnökségében
Tegyünk eleget a Sion felépítésére vonatkozó prófétai megbízatásnak: legyünk egy szív és egy elme, lakjunk igazlelkűségben, és törekedjünk rá, hogy ne legyen közöttünk szegény!
Illusztrációk: Dan Burr
Amikor látogatók érkeznek az egyház Emberbaráti Központjába Salt Lake Cityben, gyakran kérem meg őket arra, hogy olvassák fel az előcsarnokban kifüggesztett idézetet Joseph Smithtől: „[Az egyház tagjának] táplálnia kell az éheseket, ruháznia kell a mezíteleneket, gondoskodnia kell az özvegyekről, le kell törölnie az árvák könnyeit, meg kell vigasztalnia a szenvedőket, legyen az ebben az egyházban, vagy másikban, vagy semelyikben, bárhol is találja őket.”1
Ez a kijelentés akkor hangzott el, amikor az egyháznak súlyos adóssága volt, a vezetők éppen megtérteket telepítettek le egy számukra új országban, miközben épült a Nauvoo templom is. Mégis hogyan gondolhatott Joseph próféta a szegényekről való gondoskodásra akár csak ebben az egyházban is, nemhogy bármely másikban?! Azonban Joseph még ama siralmas körülmények közepette is megértette, hogy a szükséget szenvedőkről való gondoskodásnak muszáj mindig az Úr szövetséges népe figyelmének középpontjában állnia.
Sioni látomás
Az egyház 1830. áprilisi megszervezését követően Joseph egyik elsőként felvállalt feladatai közé tartozott a Biblia sugalmazott fordítása. Gyakran eltűnődtem, hogy vajon miért. Miért dolgozna pont a Teremtés könyvének újrafordításán az egyház történetének ezen döntő útelágazásánál? Azt a könyvet már mindenki jól ismerte. Ám ez a fordítási munka eredményezte végül Mózes könyvét a Nagy értékű gyöngyben, döntő tanbéli fontosságú becses részletekkel szolgálva az újkori egyház számára.
E fejezetek fedték fel a Mózes és Énók által átélteket, ami bizonyos területeken figyelemre méltóan hasonló ahhoz, amit maga Joseph is átélt. Minden egyes prófétát az Úr hívott el egy-egy nagy munka elvégzésére. Az Úr mindegyiküknek megmutatta az alkotásait, hogy jobban el tudják képzelni a saját szerepüket a tervben (lásd Tan és szövetségek 76; Mózes 1; 7). Átfogó feladatuk a következő módon foglalható össze: Gyűjtsétek egybe Izráelt papsági nemzetként, építsétek Siont, és készüljetek fel Jézus Krisztus fogadására.
De hogy lehet ilyesmit megvalósítani? Énók tömör választ ad erre: „És az Úr Sionnak nevezte népét, mert egy szív voltak és egy elme, és igazlelkűségben laktak; és nem volt közöttük szegény” (Mózes 7:18; kiemelés hozzáadva).
Az egyház utolsó napi küldetésének központi részét alkotja annak a szegénységnek az eltörlése, amely jelen van a közösségeinkben és a szívünkben; egy egységes Sion megalapítása; valamint az emberek felkészítése Jézus Krisztusnak, Isten Fiának a visszatérésére.
Az Úr módján történő gondoskodás
A múlt században a kormányok és szervezetek dollármilliárdokat költöttek a szegénység felszámolására. Ennek nagy része azonban, minden jó szándékú munka ellenére is, sikertelennek és elvesztegetettnek bizonyult. Miért? Mert akaratlanul is függést teremtett képesség helyett.
Az Úr módja az, hogy egyaránt építse azt, aki ad és aki kap; hogy engedje az embereket önrendelkezően cselekedni; és hogy felmagasztalja a szegényeket „azáltal, hogy a gazdagok alázatossá tétetnek” (Tan és szövetségek 104:16). Ezt olykor önellátásnak nevezzük, de valójában a minden egyénben meglévő isteni hatalomnak a szabadon engedését jelenti, hogy Isten segítségével megoldja a saját gondjait, lehetővé téve számára, hogy aztán maga is szolgáljon másokat.
Régi és új példák
Joseph Smith derűvel gyakorolta mások szolgálatát az Úr módján. Miután James Leach és a sógora napokon át sikertelenül keresett munkát Nauvooban, elhatározták, hogy a Prófétától kérnek segítséget. James így emlékezett vissza:
„Azt mondtam: »Smith úr! Ha kérhetem, lenne bármi munkája mindkettőnk számára, hogy némi ellátmányhoz juthassunk?« Derűs arccal szemügyre vett bennünket, majd igen kedves érzéssel ezt mondta: »Nos, fiúk, mihez értetek? […] Tudtok árkot ásni?« Azt feleltem, hogy elkövetünk minden tőlünk telhetőt.
[A]mikor végeztünk, odamentem és közöltem vele, hogy elkészültünk. Odajött, megnézte, majd pedig azt mondta: »…ha én magam csináltam volna, akkor sem lehetett volna jobban elvégezni. Most gyertek velem.« Visszavezetett bennünket a boltjába és azt mondta, hogy válasszuk ki magunknak a legjobb sonkát vagy más disznóhúst. Felettébb szégyenlős lévén azt mondtam, inkább szeretnénk, ha ő adna nekünk. Így hát kiválasztott kettőt a legnagyobb és legjobb húsok közül, valamint egy-egy zsák lisztet számunkra, és megkérdezte, hogy elegendő lesz-e. Azt mondtuk neki, hogy ezért további munkára is hajlandóak vagyunk, de ő azt mondta: »Ha ti elégedettek vagytok, fiúk, akkor én is.«
Kedves szavakkal megköszöntük neki, és elindultunk hazafelé, örvendezve Istenünk Prófétájának jószívűségén.”2
A nagylelkűség és önellátás közti ugyanilyen finom egyensúlyozás mai példája az, ami 2013-ban történt, miután a Haiyan tájfun végigsöpört a Fülöp-szigetek központi részén, milliónál is több otthont rongálva meg vagy pusztítva el. Ahelyett, hogy az egyház válogatás nélkül osztogatta volna a segélyt, ami függéshez és pazarláshoz vezethet, inkább önellátási tantételek alkalmazásával segített az érintett lakosoknak kifejleszteni az újjáépítéshez szükséges készségeket. Építőanyagot vásároltak, majd a helyi egyházi vezetők építőipari oktatókkal kötöttek szerződést. Azok a lakosok, akiknek lakhatásra volt szükségük, kaptak eszközöket, anyagot és képzést, ők pedig a munkaerejüket adták ahhoz, hogy tető kerüljön a fejük fölé. A szomszédaiknak is segítettek ugyanebben.
A végén minden résztvevő kapott egy szakmunkás oklevelet az újonnan szerzett készségeiről, amivel aztán kulcsfontosságú munkalehetőségek is elérhetővé váltak számukra. A segítségnyújtásnak és a gyakorlati képzésnek ez a keveréke nemcsak hajlékot épített, hanem képességet is. Nemcsak a lakhatást állította helyre, hanem az emberek önbizalmát is.3
Sok kicsi sokra megy
Nem kell gazdagnak lennünk a segítségnyújtáshoz. Egy fiatalember ezt írta a Joseph Smithszel kapcsolatos tapasztalatáról: „Joseph házában voltam…, és több férfi üldögélt a kerítésen. Joseph kijött és mindnyájunkkal elbeszélgetett. Hamarosan arra jött egy férfi és azt mondta, hogy egy szegény fivérnek, aki a várostól távolabb lakott, az előző éjszaka legéett a háza. Majd’ minden férfi azt mondta, hogy sajnálja ezt az embert. Joseph belenyúlt a zsebébe, kivett öt dollárt és ezt mondta: »Én öt dollárnyi sajnálatot érzek eme fivér iránt; ti mindnyájan mennyi sajnálatot éreztek?«”4
Nemrégiben találkoztam egy 10 éves falusi fiúval, aki a saját soványka megtakarítását költötte egy olyan utalványra, amely gyermekbénulás elleni oltást biztosít egy gyermeknek. Ez a fiú olvasott olyan gyermekekről, akik lebénultak ettől a betegségtől, és nem akarta, hogy mások is szenvedjenek tőle. Lenyűgözött, hogy milyen sokat tanulmányozta ezt, és milyen megfontolt volt a saját apró hozzájárulását illetően.
Világos, hogy mindegyikünk képes adni valamit, függetlenül a körülményeinktől, és hogy a hozzájárulásunk igazi jelentőségét nem lehet pusztán annak pénzben kifejezett értékével mérni.
Az egyesült szívek ereje
Ha komolyan vesszük a szövetségeinket, akkor mindegyikünk törekedni fog arra, hogy egy szív és egy elme legyen, hogy igazlelkűségben lakjon, és hogy ne legyen közöttünk szegény. Ez egybefonja a szívünket, és segít csökkenteni a világban meglévő méltánytalanságokat. Azonban létezik egy ennél is nagyobb erő akkor, amikor a szövetség emberei összefognak az erőfeszítéseikben: a családok, a kvórumok, a Segítőegylet és a Fiatal Nők osztályok és a cövekek képesek úgy megszervezni a konkrét szükségletekkel való foglalkozást a közösségükben, hogy annak a hatása óriási legyen.
Az egyház emberbaráti szervezete, az Utolsó Napi Szent Szeretetszolgálat sok apró erőfeszítést egyesít, hogy szerte a világon segítse a vészhelyzetben lévő embereket.5 Az egyház tagjai nagylelkűen járulnak hozzá ehhez az idejükkel, a pénzükkel és a szakértelmükkel. A legtöbb ilyen hozzájárulás szerény: egy kisebb pénzadomány vagy néhány óra önkénteskedés. Így válik ez az özvegyasszony fillérjének (lásd Márk 12:41–44) mai párhuzamává: ezek a látszólag aprócska hozzájárulások megmutatják a világnak, hogy mire képesek az özvegyasszonyok és a gazdák és a tízéves fiúk, amikor egyesítik a forrásaikat, aztán pedig arra kérik az Urat, hogy adja hozzá az Ő növekedését (lásd 1 Korinthusbeliek 3:6).
Hosszú utat tettünk meg Sion feltételeinek megteremtésében az egyház korai napjai óta, de még sok a tennivaló. Áldjon meg Isten mindegyikünket azzal, hogy felkutassuk a szükséget szenvedőket, és tegyük meg, ami tőlünk telik, hogy enyhítsünk a terheiken és megerősítsük a képességeiket. És áldja meg az egyházát is a tagjai egyéni erőfeszítései összehangolásában és felmagasztalásában, eleget téve ezáltal a Sion felépítésére vonatkozó prófétai megbízatásnak – miszerint legyünk egy szív és egy elme, lakjunk igazlelkűségben, és ne legyen közöttünk szegény – a Szabadító visszatéréséig.